2017. ápr. 28.

Erdős Renée: Szólt...




Szólt és arcomra függeszté szemét:

Látom a tengert; a csillagos éjt.
A nagy hajót, mely úszik a vizen,
S amely hozzád visz el.

Látom a várost. A nagy palotákat.
A magas tornyokat. Sötét utcákat,
Melyeken át csukott kocsink robog.
Látom az idegen áradatot,
Amint rohanva törtet előre,
S nem ismerek senkit belőle,
Csak téged, ott, a kocsi mélyiben.
És kebelemhez szorítom fejed
És megcsókolom reszkető kezed,
Mely kezemben pihen.

Látom a házat ahova belépünk.
Látom a házat.
Egy ifju szőke lány jő majd elébünk
És rád néz mosolyogva.
És készen vár az estebédünk
S én leveszem válladról a köpenyt.

Látom a szobát,
A kárpitokat, a kerevetet.
Látom a te riadt tekinteted.
Látom ajkad tétova mosolyát.
Látom a kandallóban a parázst,
Látom a hófehér párnákat,
Hol magányosan nyugodott fejed.
Látom a szobát, látom a házat,
Hallok távolról fojtott suttogást,
Látom a tengert, a nagy  palotákat,
A nagy idegen, homályos utczákat,
S hol magányosan feküdt a fejed
Látom a hófehér párnákat...


Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée