Erdős Renée: Szólt...

Szólt és arcomra függeszté szemét:

Látom a tengert; a csillagos éjt.

A nagy hajót, mely úszik a vizen,

S amely hozzád visz el.

Látom a várost. A nagy palotákat.

A magas tornyokat. Sötét utcákat,

Melyeken át csukott kocsink robog.

Látom az idegen áradatot,

Amint rohanva törtet előre,

S nem ismerek senkit belőle,

Csak téged, ott, a kocsi mélyiben.

És kebelemhez szorítom fejed

És megcsókolom reszkető kezed,

Mely kezemben pihen.

Látom a házat ahova belépünk.

Látom a házat.

Egy ifju szőke lány jő majd elébünk

És rád néz mosolyogva.

És készen vár az estebédünk

S én leveszem válladról a köpenyt.

Látom a szobát,

A kárpitokat, a kerevetet.

Látom a te riadt tekinteted.

Látom ajkad tétova mosolyát.

Látom a kandallóban a parázst,

Látom a hófehér párnákat,

Hol magányosan nyugodott fejed.

Látom a szobát, látom a házat,

Hallok távolról fojtott suttogást,

Látom a tengert, a nagy  palotákat,

A nagy idegen, homályos utczákat,

S hol magányosan feküdt a fejed

Látom a hófehér párnákat...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée