2017. ápr. 28.

Erdős Renée: Betegen

Erdős Renée kislányaival: Kornélia és Veronika

Fekszem az ágyon.
Elmult lázaktól fáradt a fejem.
Egyedül vagyok, rémes-egyedül
S azzal szórakozom,
Hogy kezemben egy kis tükörrel
Fényfoltokat vetítek a falakra.
És különös!
E fényfoltok mindegyikében
Megjelenik egy fej. – A te fejed!
A te gyönyörüszép fejed,
A te meggörnyedt, szomoru fejed,
Amelyet soha ezután már
Meg nem simogatok;
Amelyet megcsókolnom soha többé
Nem szabad immár. Igy kivánja
A megalázott asszonybüszkeség.

Óh Istenem – soha?
Elmondom százszor és ezerszer;
Soha! Soha! Soha!
És könnybe lábad tőle a szemem.

De hisz te itt vagy! hisz te most is itt vagy!
Fenn a falon – itt – ott – meg ott –
Ahová csak a kis fényfolt esik
A tükörből mit félve, óvatosan,
Alig mozgó újjakkal forgatok.
Fenn a falon! S miért nem közelebb?
Mért nem mellettem? Hisz csak rajtam áll!
Kezemben a tükör! Ugy forgatom
Hogy a fény épp arczomra hulljon,
Hogy lássalak, érezzelek,
S szemedbe nézhessek közelről –
Oly rég nem láttam a szemed...
És forgatom a kis tükröt kezemben.
S a fénymező tánczot jár a falon.
A menyezetről fürgén leszökik.
Felém tart. Jön, jön egyre közelebb.
Már itt van. Itt fölöttem. Istenem
Milyen boldogság! Szólni sem merek,
Mozdulni sem, félvén, hogy eltünik.

A párnára, hol a fejem hever,
Hadd hulljon a fény a párnára le.
- Igy. – Most mellettem vagy egészen,
Olyan közel, olyan közel,
Mint voltál akkor amikor még
Nagyon szerettél engemet.
És most hogy itt vagy, nem tudok
Mit mondani neked. – Olyan szegény
Olyan nyomorult lettem! Óh bocsáss meg!
És most a láz elrútitotta arcom
Az ajkam száraz, szintelen-
Tán rám sem ismersz! Óh tán rám sem ismersz!
Tán nem is tudod többé a nevem!
De én ugy látlak tégedet
Ahogy a multban láttalak.
Te nem változtál, te a régi vagy!
Oly szép, oly nagy s épp’ oly kedves nekem,
Csak egyet mondj, csak egyre válaszolj:
Hogy tudtál úgy bántani engemet?
Igazságtalan, durván, gonoszul,
Mondd, hogy tudtál bántani engemet?
Hogy nem hasadt belé szíved
Az ütésekbe miket adtál,
Az átkokba miket felém dörögtél!
Hogy átélhetted az én könnyeim!
Az én keservem, az én csalódásom –
Míg én majd meghaltam bele!
Pedig annak kit ér, nem oly teher
Mint annak akitől jön. – Mert hiszen
Te még szeretsz most is – Vagy nem szeretsz?
Mit? Mit szólsz? Nem szeretsz?
Nem értem – oly halkan beszélsz!
Hangosabban mondd, hogy már nem szeretsz!
Mondd hangosan, szemembe nézve mondd –
Igy. –

Várok, nem felel. – A két szemét
Lecsukja, hogy ne lássa a szemem.
A fényfolt megrezdül – elsiklik tőlem
Le a párnáról. – A kezem remeg.
Nem látom többé, nem találom többé,
A tökröt forgatom, de nem jelen meg –
Hivom, kérem – hiába – nincs sehol –
Eltünt –

Csupa verejték homlokom –
A szivem lüktet. Ég az agyvelőm.
És hirtelen előttem látom ismét
Mint láttam napok óta:
A vörösszárnyu angyalt, a gonoszt
A láz mogorva, rémes angyalát –
Jön – ágyamra ül – megfogja kezem.
S belőle kis játékszerem
A büvös tükör leesik a földre
S ott száz darabba hull –

Milyen forróság! Fuldoklom bele.
A két vörös szárny úgy lebeg előttem
Mint két vérszinü felhő. –

Lehunyom a szemem...


Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée