2017. ápr. 9.

Erdély-Ehrenwald János (1900-1988): Ady Endre



Hogy őszintén bevalljam, az elején én is úgy álltam Ady Endrével, mint Önök. Abszolute nem álltam vele sehogyan sem: nem olvastam. Néha kezembe került egy-egy verse, végigfutottam rajta, de a mi szépség volt benne, lepergett rólam, mint a víz a viaszos vászonról. Azt mondtam, hogy nem értem. De azt úgy értettem, hogy nincs értelme. Azt mondtam, hogy nem értem és szemrehányásképpen mondtam. Ma már tudom, hogy a szemrehányás nem szólott neki, hanem nekem.

Általában az érthetetlenség az első kifogás, amit Ady költészete ellen emelnek. Azt mondják, kibetűzhetetlen írással ír, csak azért, hogy törjük rajta a fejünket s azt higgyük: az ő szépségeihez nehezen jut el az ember, nem adják oda magukat egykönnyen; hajadon fővel, áhítatos szívvel kell járulnunk elébük s még akkor sem hullanak le a fátylak. S ha már végre ott találjuk is magunkat velük szemtül-szembe, akkor sem találjuk azt,amit vártunk. Akik pedig szeretik a gyors diadalokat, a sekélyes mélységeket, amikbe nem kell leszállani, az alacsony csúcsokat, amikre nem kell felkapaszkodni, azok azt mondják, hogy Ady rejtett szépségei nem is szépségek, mert amíg felküzdöttük magunkat hozzájuk – nem tudjuk már élvezni őket. Azt mondják, hogy akinek sikerül is megérteni a szimbólumok nyelvét, aki megérti és megbecsüli Ady költészetét – voltaképpen saját fejlett esztétikai ízlését, találékonyságát becsüli meg, amely itt is ki tudott sajtolni valami szépet a közönséges olvasó számára érthetetlen képek halmazából.

Nem akarok Adyról értékelő bírálatot mondani csak rá szeretnék mulatni érthetetlensége, szfinx-szerűsége eredetére, arra a logikus szükségszerűségre, melyből fakadt s melynek következtében költészete olyan lett, amilyen. Ha ez sikerül, talán már nem is lesz szükség külön értékelésre.

Ady Endréről a lexikonban is olvasható, hogy 1877-ben született és hogy dekadens.

A lexikonok pedig nem szoktak tévedni. Ady tényleg az.

Dekadens az olyan ember, akinek az élet betegség s aki semmiképpen sem bírja megszokni ezt a betegséget, aki tudja és nem felejti el egy percre sem, hogy a vége: halál. Az öregek, a megalkudottak, a görnyedt hátúak, akik csak maguk elé meredtek a kitaposott útra és szemük nem fürkészik a távolban cél után, azok nem is látják a tátongó szakadékot, mely felé tartanak s ha látták is valaha, beletörődtek, nem törődnek vele, csak botorkálnak, kullognak előre a ködben. De a dekadensek tudják, hogy „minden mindegy”: a küzdelem, a tülekedés, a céltalan törtetés, az egyén, a társadalom... a haza... a hit: az önámítás. A dekadencia tulajdonképpen nem egyéb, mint az új szkeptikus filozófia, mely kirúgta lába alól a széket és mely csak azért nem íródott meg eddigelé,mert éppen az a mottója, hogy „minden mindegy”, szóval a filozófia is, s azt éppen ezért nem is kell megírni.


Ezt a filozófiát rejtette Ady versei mögé. Tudom, a feltétlen Ady-imádók meg szoktak haragudni az ilyen egyszerű megállapításért, az ellentábor pedig kárörvendő mosollyal bólogat hozzá: „Nemde,megmondtuk, hogy dekadens”. De mikor Rákosi Jenőék valakiről kijelentik, hogy dekadens, körülbelül olyan hangon mondják, mint a pszichiáter valami motorikus betörőről, hogy: „Morat insanity, ezen az emberen nem lehet segíteni”. Nekik a dekadencia szigorúan elítélendő erkölcsi fogyatékosság, a morális értékek devalvációját jelenti, csökkenti a produkciót,megkárosítja a társadalmat: szóval erkölcstelen.

Az Ady-imádók pedig inkább eltagadják mesterök legjellegzetesebb lelki sajátságát, semhogy szembe szálljanak ezzel a magyar kritikában Gyulai óta elharapódzott gyakorlati szemponttal, melyből a tisztára művészi és irodalmi alkotásokat szeretik megítélni.

Távol áll tőlem, hogy síkra szálljak a dekadencia „melleit”. Ez ugyanolyan képtelenség volna, mintha elítélni vagy mentegetni akarnánk egy neuraszténiás beteget, azért, hogy beteg.

A dekadencia a korból fakadt, természetes következménye a schopenhaueri pesszimizmus szomorú diadalának és a nietzschei heroikus filozófia szomorú csődjének, melyek ideológiája átment a köztudatba s melynek a világháború ötévi förtelmei szolgáltatták iszonyú beigazolását. A dekadenciát nem lehet elítélni, csak mélységes megdöbbenéssel kell eszmélnünk arra, hogy egyre jobban terjed, mint valami rejtélyes pusztító járvány. És amint hiába borogatjuk a pestises beteg fekélyeit, hogy kigyógyítsuk, úgy mit sem érünk vele, ha a dekadencia kórtüneteit akarjuk eltüntetni, titkolni önmaguk előtt, ha a prófétának torkába fojtjuk jajszavát, mikor világgá kiáltja szörnyű igazságait.

Ilyen próféta Ady Endre. Ezért nem hallgattak rá, azért akarták megnémítani. Ő letépte az emberiség sebéről a kötést, dalaiban feljajdult milliók elfojtott zokogása – azoké a millióké, akik már nem tudnak zokogni -, s ezért ráfogták, hogy dekadens. Meglátta a tátongó szakadékot, mely felé haladunk menthetetlenül, felismerte, hogy minden küzdelem hiábavaló, hogy minden remény hiú, minden hit önámítás... hogy „minden mindegy” – s pellengérre állították érte.

Ady Endre egy veszendő nép, egy pusztuló emberfaj istenkáromló felhördülése, a szent halál, a nagy halál reszkető szavú heroidja – és kikacagták érte.

Ebből a „minden mindegy” álláspontból, ebből a kétségbeesett nihilizmusból akadt Ady költészete.

Mert a nagy halál, a végső cél, a tátongó szakadék között és közte volt még valami, amivel le kellett számolnia, akár akart, akár nem. Ott volt az a szakmány rövid út, amely a szakadékig elvezet. A megalkudottak, a beletörődöttek nem tudják, hogy ez az út a kínok kálváriája, nem látnak a végére, csak viszik vállukon a keresztet és azt mondják: ez a mi gyönyörűségünk. Nekik már nem fáj a mindennapi élet. A dekadensek még szenvednek miatta, mert olyannak látják, amilyen. Nem bírják kiveszteni magukból azt az ő fájó lelküket, nem bírják álomba ringatni, mint valami kis gyermeket hazafias, vallásos és egyéb bölcsődalokkal. Istennel, ördöggel nem ijeszthetnek rá, ha sír, mert nem hisznek benne, a hazával meg nem vigasztalják, mert régen elvesztették; elvesztettek mindent, ami hajdan szép volt és kívánatos, amiben értelmük örömét lelte; minden hitet, reményt, ideált megmérgeztek az ő szomorú igazságaik, melyeket nem bírnak már elfelejteni soha. - -

Elvesztettek mindent; csak örökké sajgó vágyukat nem. S ha tudják is, hogy nincs számára kielégülés, ha tudják is, hogy „minden mindegy”: a hit, a szeretet, a küzdelem és a diadal – maradt még számukra mámor, megrészegülés, mellyel elhódítsák, maradt még gyönyör, kéj, amelyről eszük, lelkük nem tud semmit, az az élet,mely elszakadt minden sivár filozófiától, mely nem egyéb, mint káprázatos színek, bódító illatok, ízek és formák káosza.

Ebbe a káoszba vetik bele magukat. Ennek örvényében – ha tudják is, hogy nem érdemes benne úszni – sodródnak: kábult fejjel, céltalanul, de lázas, felcsigázott érzékekkel. És ilyen életről tudnak még énekelni. Baudelaire egész világot alkotott magának, melyből ki akart zárni minden értelmi vonatkozást, hogy gyönyörködhessék benne. De nem sikerült neki. A mámorban sem tudta elfojtani azokat az önként adódó „correspondance”-okat (így nevezte a képzettársulási), melyek a színek a formák, az ízek, az illatok világát összekötik a hazugoknak felismert ideálok, a céltalan önámítások, a lesújtó megismerések és nagy csömörök világával.

Így lett Baudelaire költészete szimbolista költészet. Az ő világa, mint a piros alma a férget, úgy rejti magában a ragyogó külső alatt a belső rothadást, a dekadens filozófia szörnyű igazságait.

De ő nem kereste ezeket az igazságokat. Nem annyira filozófiai töprenkedések, mint fülledt, mámoros éjszakák kijózanodásainak produktumai. –

Ebben különbözik Baudelaire szimbolitása és Baudelaire dekadenciája Adyétól.

Baudelaireé öntudatlan, Adyé tudatos. Baudelaire versei nem akarnak mondani értelmünknek semmit és értelmünk diszpozíciójától függ, ha mégis kiolvas belőlük valamit, ami neki szól. Ady versei az ő dekadens igazságainak köntösei, melyekkel önmaga előtt el akarja takarni őket. Szörnyű titkok, melyek érzéki alakot öltenek, melyeket érzéki formába öntött, hogy elfeledje és elfeledtesse jelentésüket. Ki akarja tölteni valamivel a néma ürességet, melyet bensejében visel s az eszmék világából elmenekül a formák világába. Érzi, hogy benseje sivár, üres és elhagyott s mintegy önmagának mondja: „Lelkem ódon, babonás vár”, s íme, előtte áll a vár sötét sziluettje s azontúl már nem önmagát nézi, hanem a várat. Abba menekül önmaga elől.

Ilyen Ady szimbolitása az „Uj versek” kötetében. De csömöre, a világgal való meghasonlása egyre növekszik, egyre mélyül. Szimbólumai egyre rejtélyesebbek, egyre sűrűbb fátyollal burkolják azokat az új igazságokat, melyeket talált, melyeket el akar fojtani önmagában, de amelyek szinte önmaguktól kikívánkoznak az emberek közé.

Így lesz Ady szimbolitása, Ady szfinxszerűsége természetes következénye Ady dekadenciájának. Dekadenciája elpusztította ideáljait, megojtotta a bensejében szunnyadó rajongó Petőfit, de a benne sajgó vágy megteremtette szimbolitását. Adyt költővé a vágy avatta; oly nagyjelentőségű költővé azonban, amilyennek ma már mindenki elismeri, éppen az tette, amiért a legelkeseredettebb támadások érték: a vágy negatív megnyilatkozása, a dekadencia. – Igaz, hogy a végén ez fojtotta agyon művészetét is.

Utolsó verskötete: „A halottak élén” romhalmaz, az „ódon babonás vár” romjainak halmaza, mely összedűlt és a költőt maga alá temette. A háború katasztrófája pusztává tette számára az egész világot: nem volt már hova menekülnie előle, csak a Halál.

Ady Endre nem azért némult el, mert meghalt, hanem azért halt meg, mert el kellett némulnia.


Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.ápr. 20.