2017. ápr. 23.

Elek Artúr (1876. - 1944.) : Poe Edgar költeményei



I.

Poe Edgar művei közül borzongatós történetei a legismertebbek. Költeményei közül csak egynéhány került bele az antológiákba, talán nem is véletlenül épp azok, amelyek egy-egy szemlélődési és érzelmi folyamatnak végső fejleményei, például a Holló, a Harangok, az Annabel Lee. Kevesen veszik észre, hogy Poe a lírai költő, még úgy is, ahogy csak ezekben a költeményeiben megmutatkozik, mennyire más természetű egyéniség mint az elbeszélő. Szinte ellentéte egyik a másiknak. Az elbeszélő mindig nyugodt, világos észjárású, fagyasztóan hideg vérmérsékletű; képzelete nyújtózkodásának sem idő, se tér nem szab határt, és még is, bármi szertelen helyzetet valószerűvé tud tenni következtető tehetségével, amely sohase téved. A költőben a logikai tehetsége érzik legkevésbé, azért látomásai összefolyók, tájai és emberei ködbe mosódó, párázatban gomolygó képek. Az érzelmi potencia, amelyet oly hideg elszántsággal fojt el prózájában, forró lehelet alakjában tódul ki belőle, ha költeményt ír s beködösíti a hideg ablakot, amelyből égig nyúló hegyeken, zúgó vad tengereken, forgó világokon át, életen és halálon túlra lát el: a képzeletét. Történeteivel, logikai alkotó erejének a csodás építményeivel eltorlaszolta magát Poe. Megépítette őket, hogy senki hozzá ne férhessen. Aki csak ezeket ismeri, sohase sejtené, hogy egészen más lénye is van Poe-nak. A költeményeibe rejtette el a másikat. A költeményei befelé visznek Poe-ba. Olyanok, mint azok a bujkáló karszti vizek, amelyek rejtelmes barlangokban vesznek el. Aki rájuk bízza magát, belejut a hegynek titkába. Poe költeményei az életén folynak keresztül, s mint ahogy a vizeket megfestik a hegynek savai, ércei, az ércek rozsdája, - az ő költeményei is legtitkosabb belső élményeitől színesek. Poe egyéniségének titkára, vagyis az életét, gondolkodását, érzelmeit irányító psychikai motívumra és lelkének legtitkosabb élményeire talál rá az, aki költeményeinek mentén visszafelé indul beléje.

Ami legbelül van benne, az a halál képzete. A halál a poe-edgari princípium. Ezt örökölte szüleitől, ez volt az első élménye s a halál látomásai lettek tartalma életének. Miért, hogyan? A szülei degenerált emberek voltak, az apja alkoholista, ő maga nyomorúságban született, bőségben nevelkedett, ismét nyomorúságba süllyedt, alkohollal, ópiummal rontotta magát, végignézte felesége hosszú haldoklását, majd eltemette a szeretett nőt, maga is betegségekbe esett s végre meghalt delírium tremensben. Életének ezek a bennünket érdeklő eseménycsoportjai; de az életrajz nem mond itt semmit, sem a tudománynak csúfolt pszichológiai módszer. Poe ilyen volt mindig, már mint gyermek is. Az élet legragyogóbb jelenségei is fekete háttéren jelentek meg neki, gondolatai, álmai a halál képzetét kerülgették. Végül összeszokott, megbarátkozott vele, még meg-megborzadt, de már nem félt tőle. Neki köszönhette képzelete a legerősebb ingereket. Az olyan fajta képzeletet mint Poe-é volt, csak zsilippel kell föltartóztatni, hogy megduzzadjon, hogy kitörjön medréből s elárassza azt a világot, amelyből ki akarták zárni. Ahogy álmait szőve, elfogyott kezében a színes fonál, s a tarka szőnyeg, a gyönyörű, a ragyogó, félbe maradt reménytelenül, tehetetlenül, - mint a gyermek oly kíváncsian és oly dacosan kérdezte: mi van hát ott, a tehetetlenségen és a reménytelenségen túl? folytatódnak-e ott az élet megszakadt álmai, tovább szövődik-e ott a költők színes szőnyege? S egész élete nem egyéb, mint ennek a kérdésnek feszegetése. Egész költészetének ez a tartalma s minden műve szimbólumos megjelenítése ennek a gondolatmenetének. Nem puszta kíváncsiság vitte a metafizika nagy problémái felé, hanem az életharmóniára vágyódása. Fáradtnak, szomorúnak, reménytelennek jött a világra. A megfogható jelenségek e világában ő mindenkivel és az élet minden körülményével szemben vesztes fél volt. Úgy érezte, lehetetlen, hogy ezen a furcsa, rikító, szabálytalan világon túl, ne volna valahol egy nemesebb, derengőbb fényű, halkabb világ, amelynek minden fordulásán, minden alakulásán megismerszik a szabályozó ész akarata; amelyen az események egymásutánja nem önkényes, hanem törvényeiben, mint passzív érzelem, mint vágyódás, mint álmodás jelentkezik metafizikai természete. Történeteiben, mint akarat: megkísérli bennük álmai világának megszerkesztését.



II.

A szomorúság, a sadness volt Poe Edgár természetének alapérzése. Ha metafizikai kíváncsisága nem oly egyirányú, élete fonala mentén bizonyára visszahatolt volna abba a múltba, mely az ő létezését megelőzte, s a megszületése előtt való időben és térben kereste volna élete titkának nyitját. Poe kíváncsisága azonban nem volt oknyomozó természetű. A múlt s a jelen őt nem érdekelte, minden vágyával és minden érzékével a jövő felé fordult. "Az én életem - írja barátjának, Lowellnek - csupa szeszély volt, impulsió, szenvedély, a magányosság kedvelése s a jövőre mohón vágyódtamban az egész jelennek megvetése." A jövőn, semmi kétség, a halálon túl következő létet értette. Azt remélte, hogy ott majd rátalál arra, amit ebben az életben hiába keresett: a szorongó érzések, a fájdalom, a szenvedés nélkül való nyugalomra. Idelenn nem volt benne része. Legelső verseit gyermekkorában írta s már ezeken is ugyanaz a fájdalmas hangulat ömlik el, mint a férfikorabelieken.

1827-ben, tizennyolc éves korában kelt a "Legboldogabb nap" című költeménye s azt dalolja ebben is, hogy összeszáradt és fonnyadt szíve túl van már a legboldogabb napon, a "büszkeségnek és hatalomnak nagyszerű reménysége, érzem, már elröpült".

1835. életének legszerencsésebb esztendeje volt. Első nagy sikereit ekkor érte; a folyóiratok kapva kaptak írásain s a közönséget annyira érdekelték kíméletlen hangú irodalmi bírálatai, meg polémiái, annyira izgatták rémesen fantasztikus történetei, hogy amelyik folyóiratnak munkatársává szegődött, annak előfizetői rohamosan megsokszorozódtak. Mégis így jellemzi lelki állapotát egy barátjának irt levelében: "A helyzetem sok minden tekintetben kellemes; de, sajnos, úgy látszik, hogy immár semmi se szerezhet örömet, sőt még csak a legcsekélyebb megelégedést se. Bocsássa meg, uram, ha sok összefüggéstelen helyre akad levelemben. Igazán siralmas az, amit ebben a percben érzek. Valami lelki depresszióval szenvedek, aminőt soha nem éreztem még. Hiába küzdöttem ennek a búsbetegségnek befolyása ellen; és úgy-e elhiszi szavamra, hogy még mindig boldogtalan vagyok, bármily szerencsésre fordultak is ügyeim. Nyomorult vagyok, és nem tudom, miért".

Élete vége felé ezt írta egy nőnek: "Az én szomorúságom megmagyarázhatatlan, és ennek tudata csak annál szomorúbbá tesz. Komor sejtelmekkel vagyok tele. Semmi sem önt belém lelket, semmi meg nem vigasztal. Az életemet, úgy érzem, mintha eltékozoltam volna, jövőmet borzalmas ürességnek látom." Nyilvánvaló, sehogy se lelte helyét a földön. Mélyebben semmi nem érdekelte idelenn, az élet értékei annyira relativusoknak tetszettek neki, hogy már értékeknek se látta őket. "Semmi hitem az emberi természet végtelen tökéletesedésében. Azt hiszem, hogy az emberi erőfeszítéseknek mi értékes hatása sem lesz az emberiségre. Az ember mindössze tevékenyebb ma, de se boldogabb, sem eszesebb mint volt hatezer évvel ezelőtt. Az eredmény sohasem is lesz más." "Az életemről való véleményemet kérdezi; abból amit elmondtam önnek, láthatja, hogy nem adhatok véleményt róla. Mindig is sokkal mélységesebben tudatában voltam az időbeli dolgok változó és pillanatnyi természetének, semhogy bármiben is következetes lettem volna." A tompa fatalizmus hangja ez, az olyan emberé, aki rég belátta, hogy ebben az életben semmi keresnivalója.

A vigasztalan szomorúságnak ebből a hangulatából oldództak ki Poe költeményei. Korán kezdte a verselést; ő maga azt állítja, hogy tizenhárom éves korában írta első költeményeit, de később újra s újra megírta őket. Gyermekkori vers-témái egész életén át kísértették, s megismétlődésükkel Poe érzésvilága evolúciójának egyenes irányát mutatják. Azt mondhatni szinte, hogy már gyermekkorában azt érezte és úgy érezte, mint férfi korában. Alaphang és világnézet dolgában alig van fejlődés költészetében. Költeményeinek száma igen kevés, össze-vissza negyven egynéhány. Ritkán irt verset, csak élete ünnepi pillanataiban, amikor egy-egy lélegzetnyi időre csöndesség támadt körülötte, s amikor a fájdalom, meg a vágyakozás már kicsordulni készült belőle.

Élete körülményei is úgy alakultak, hogy versírásra kevés ideje jutott. A közönséget jobban izgatták véres polémiái, azért kenyéradó szerkesztői örökké vad irodalmi harcokba zavarták. "Elháríthatatlan események akadályoztak meg abban - panaszolja fel utolsó verseskötetének előszavában -, hogy valaha is komolyan nekifeszítsem erőmet annak, ami szerencsésebb körülmények között magam választotta hivatásom lett volna. Nekem a költés nem cél volt, hanem szenvedély; és a szenvedélyeknek adassék tisztelet: nem szabad - nem is lehet őket az embereknek silány jutalma, vagy még silányabb dicsérete kedvéért fölszítani." Akinek a költés a pozitívumtól szabadulás, az csak ihletett ritka órákban képes verset írni. De akármilyen kevés költeményt írt is, abban a negyven egynéhányban, ami hiteles módon az övé, benne foglaltatik egész élete, mint ahogy Beethoven szimfóniáiban földi vonatkozásaitól megtisztultan benne dalol a mester egész lelke minden nagyra törő vágyastul, csalódásostól, bánatostul, reményestül.


Poe költészete is nem kísérő zenéje életének, hanem maga az élete, életének esetlegességtől, végzetességtől megszabadult lényege. Minthogy világnézete a mi földi életünknek negatívja volt, azért képzelete, amely mégis csak ennek a világnak anyagából táplálkozott, a leggyászosabb képeket jelenítette meg s képeit a legsötétebb színekkel festette ki. Minthogy ez az élet reá nézve egyértelmű volt a szenvedéssel, azért végtelen szomorúsággal vannak tele költeményei. A szomorúság, azt mondhatni szinte, a priori tulajdonsága volt Poe lelkének. A szomorúságát fizikai okokkal magyarázni, nevetséges vállalkozás. A poe-i sadness az öröklét problémáin való szomorúság volt. Az élet megfejthetetlenségén, az emberi tehetetlenségen, az akarat gyöngeségén való szomorúság. A metafizikai szomorúság.

A korban, a levegőben is volt ebből valami. Az irodalomban a világfájdalom korszaka járta. A gazdag, a szép, a zseniális Byron magának is megmagyarázhatatlan fájdalommal bolyongott a világban. Az ő rettenetes életerejének kisszerű volt ez a világ. A cselekvés vágyától nem lelte helyét benne; unta aprólékos körülményeit, majd a nagyobb szabásúakat is, untatta az egész élet a maga liliputi méreteivel és apró-cseprő eseményeivel.

Poe, kivált ifjú korában, nagy bámulója volt Byronnak. Csodálta képzeletét és lelkesedett heroikus lényéért. Richmondi diák-korában a tizenöt éves, arányos termetű, izmos, vonzó szép arcú ifjúnak nem akadt párja a futásban, ugrásban, ökölvívásban, s az úszásban Byronnal vetekedhetett volna. Épp oly vakmerő volt ebben, mint mintaképe, órákig elúszott ár ellen is; egyszer fogadásból, kemény hidegben ugrott a zajló jég közé, s majd hogy oda nem veszett. Még akkor tele volt nagyratörő tervvel, önbizalommal, öntudattal, és Byron dicsőségéről álmodozott. Fájó irigységgel vette hírét annak, hogy nagy példaképe elment a görög szabadságért harcolni, s odavágyódása annyira feltüzelte képzeletét, hogy fantasztikus történetet költött utóbb, amelyben elbeszélte, hogyan ment el ő is Görögországba, hogyan harcolt a török ellen s milyen viszontagságok után került végre haza. Holott soha színét se látta a hellének földjének s állítólagos görögországi útja idején szülőhazájában katonáskodott. Ifjúkori költeményeinek egynémelyikén, a Tamerlan-en, az Al Aarafon megérzik Byron hatása; és a Légyott című fantazmagóriájában egészen szokatlan erejű színekkel és fényhatásokkal jeleníti meg ezt a szenvedélyes lelket, akiben a legnagyszerűbb tulajdonságokat diszharmóniává zilálta a sors.

Byronnál is közelebb volt Poe szívéhez Shelley. Ebben a költőben mindig lelke rokonát látta s az ideálját is. Shelley világában kívánkozott mindig ő is: abba a világba "amely mindenütt a mienk fölött áll; amelyben az élet törvényei fel vannak függesztve, vagy átalakítva; amely az ég és föld között lebeg, az absztrakcióban, álomban, a szimbólumban; amelyben a lények úgy elmosódnak, mint a fantasztikus alakok, melyeket a felhőkben látunk s melyek hó és arany-öltönyükben szeszélyesen, felváltva hullámzanak és változtatják alakjukat" Poe-ra is ráillik az, amit Taine Shelleyre mondott: "Születése óta megvolt benne a magasztos szépség és boldogság víziója, s az eszményi világ szemlélete harcra fegyverezte őt a valódi világ ellen." De Shelley és Poe lénye között azért nagy a különbség. A metafizika kérdései Shelleyt is foglalkoztatták, de nem izgatták annyira, mint Poe-t, lelkének szenvedélyévé nem lettek. Shelley vigaszt lelt pantheismusában: az emberektől és cselekedeteiktől elfordult a szenvedélytelen természet felé s a természet legnagyobb jelenségeinek szemlélésében elégítette ki a végtelent kereső érzékét. A Mont Blanc s a tenger látványa kisimította lelkét. Ez a költő szemlélődő metafizikus volt, nem kereső mint Poe. A The contemplation of the universe, a világegyetem szemlélete - mint ahogy az Alastor előszavában írja - töltötte ki rövid életét. Minthogy vágyai nem valami határozott cél felé igyekeztek, azért a látomásai sohasem igazi képek, csak derengő színű és fényű foltok. Poe képzelete sem realista képzelet, de az ő látomásainak mindig megvan a vonalvázuk s szerkezetük van.

Még más kortársai és közvetlen elődei is nagyon érdekelték Poe-t. Szerette William Cowpert, Coleridge-ot, Keats-et. Ezek mind szomorú emberek voltak, zaklatott életű, nyugtalan lelkek. "Elmémnek mindig mélabús a színezete, és olyan mint némely pocsolya, amely, bár fekete és rothadt a vize, fényes nappal a nap sugarait ragyogtatja tükrén." - írja közülük Cowper, s ugyanezt megírhatta volna magáról a többi, s meg Poe is. Szerette ezeket az elődeit Poe, mert rokonainak érezte őket. Őket olvasván ébredt önnön természetének tudatára s ismerte meg magát, találta meg vágyódásának nevét, célját s eszmélt a hivatására. Az igazi tehetségekre csak ennyi a példák hatása: magukra ismernek bennük, mert nagyjában rokonaiknak érzik magukat, ha lényegben egészen mások is. Így volt Baudelaire és Poe-val, pedig az a sajátságuk is, amiben egymáshoz hasonlítanak, a szomorúságuk, mennyire ellenkező természetű: Baudelaire szomorúsága erotikus szomorúság volt, minden izében földi, materiális érzés.

III.

Nem könnyű munka Poe költeményeinek megfogható tartalmát, költeményeinek tárgyát meghatározni. Már első körültekintésre feltűnő milyen szűk a köre ennek a költészetnek. Nincsenek benne események, nincsenek benne gondolatok, sem epikai, se filozófiai elemek; a legtisztább érzelmi költészet ez, zenében feloldódó álomszerű látomások sorozata. Ami a körötte zajló életben érdekelte Poe-t, annak mind egyéb munkáiban hagyta nyomát. Az emberekről és a művészetről való véleményét bírálataiban és esztétikai dolgozataiban fejtette ki; megfigyeléseivel történeteit töltötte meg. Csak magáról hallgatott egyéb műveiben: ellágyulásait, epekedését, vágyódását s kétségbeesését a költeményeibe rejtette, s beléjük rejtette el azt, amiben ezek alakot öltöttek s ami megindítójuk volt: a szerelmeit. Költészetét ilyen értelemben szerelmi költészetnek lehetne nevezni, bár ez a meghatározás igen summázó, mert igen lényeges árnyéklatokat nem foglal magában s mivel nem is sejteti például azt, amiben Poe szerelmei mindenki másnak szerelmeitől különböznek: megfoghatatlanul spirituális voltukat. De még is ez az egyetlen realitásuk Poe költeményeinek: az hogy szeremből támadtak, s azért aki nagyon beléjük néz, női alakok színfoltjaira ismer bennük. És itt érintkezik Poe-nak a földtől elszabadult költészete a földdel és kapnak jelentőséget élete történetének adatai.

Közlékeny természetű Poe sohase volt, magáról keveset mondott el még a meghitt embereinek is; de ennél is kevesebb az, ami magára vonatkozót írásba foglalt. Autobiographiai természetű följegyzések mindössze egynéhány novellájában fordulnak elő, de ezek sem életrajzi adatok, hanem inkább psychikai tünetek megfigyelése. A költeményei meg éppen hallgatnak életének eseményeiről. Amit életéről tudunk, azt kortársai följegyzéseinek köszönhetjük s leveleinek, amiket barátaival váltott. Két emberöltő munkássága hatalmasan megduzzasztotta a Poe-irodalom anyagát. Felejthetetlen lesz mindig kivált az angol Ingram-nek fáradozása, aki akkor kezdte meg a gyűjtést, amikor senkinek se volt még sejtelme Poe jelentőségéről s aki elsőnek mosta tisztára a költőnek beszennyezett emlékét. Woodberry s legújabban Harrison körülbelül megkétszerezték Ingram anyagát s az adatokat fel is dolgozták részletes életrajzzá. Még is alig van nevesebb költő, akinek életéről aránylag oly keveset tudnánk mint Poe-éről. Leggondosabban szerelmi életének nyomait mosta el. Ezeket az élményeit becsülte legtöbbre, ezeket az emlékeit féltette leginkább. Mert végtelenül szemérmetes lélek volt, aki el nem bírta volna viselni azt, hogy az emberek belekíváncsiskodjanak az ő annyira nem közönséges érzelmi életébe s azzal a brutális öntudatossággal, amit többség voltuknak tudatából merítenek, mulassanak, vagy megbotránkozzanak az ő szerelmének kivételes természetén.

Különösen kevés az, amit érzelmi életének zsenge koráról tudunk. Egy baráti följegyzésen túl semmi; igaz, hogy a följegyző Mrs. Whitman volt, a költő egyik utolsó szerelme, akinek ő maga beszélte el a legcsöndesebb meghittség órájában. Poe tizenöt éves volt s a Richmondi akadémiának növendéke. Már ekkor régen tudta, hogy árva gyermek, hogy szülei komédiások voltak, nyomorultan haltak el, hogy azt a jólétet, amelyben nevelkedik, fogadott szülei jóindulatának köszöni; és napról-napra érezte, mennyire lenézik ezért tanulótársai, akik gőgös és gazdag családok gyermekei. Szíve már telik a fájdalommal s nincsen, akinek kiöntse; sem anyja, se más gyöngéd lény, akinek megszégyenülés nélkül meggyónhasson. Ekkoriban történt, hogy egyszer hazakísérte egy tanulótársát, Stith Stanardt-t. Alig hogy benyitott a szobába, egy bájos asszony sietett elébe, megfogta kezét s oly szelíd s kedves szavakkal fogadta, hogy a teltszívű árva fiú egészen elérzékenyült bele, s nem csak a szava, de az öntudata is elállott egy pillanatra. Ez a nő, barátjának édesanyja, lett Poe első álmainak tárgya, az első álomkép, akinek láttára a női szépség és báj tudatára ébredt s egyben az édesanya látomása, aki után ébren annyira sóvárgott. Félénk imádattal bámulta "jácint haját, klasszikus arcát, najádi hangját"; ha közelében lehetett, ha arcába nézhetett, ha a hangját hallhatta, képzelete megindult s elvitte álmainak országába, oda ahol az örök szép már e földön testet öltött. Az ő emlékét őrzi To Helen című költeménye:

Helen, thy beauty is to me
Like those Nicean barks of yore,
That gently, o'er a perfumed sea,
The weary, wayworn wanderer bore
To his own native shore.

Mint minden nőt, akibe Poe szerelmes volt, ezt is alattomos betegség őrölte, s meghalt fiatalon. Poe nem bírt megválni emlékétől s hónapokig eljárt éjjelenként a sírjához, s amikor megeredt az őszi eső és hideg szél fújt és legszomorúbb volt körülötte a világ, akkor időzött sírjánál legtovább. Ez volt Poe első szerelmi próbája s ez a sokáig siratott, soha el nem feledett teremtés lett a típusa azoknak a nőknek, akik legmélységesebb hatással voltak rá.

Még egy gyermekkori szerelméről tudunk. Egy fiatal leány volt a tárgya, a nála alig néhány hónappal idősebb Sarah Elmire Royster. Az egyetlen, aki elütött Poe női ideáljának típusától. Poe szenvedélyes természetű volt, a lány meglehetősen hűvös és fontolgató. Poe ebben az esztendőben (1825.) elkerült Richmondból s a virginiai egyetemnek lett hallgatója; a két szerelmes sűrűn levelezett egymással. De közbelépett az apai akarat, és a lány kezét nyújtotta mister Shelton-nek. Hűtlen szerelmesének emlékét Poe Nászballada (Bridal Ballad) című költeményébe temette el. Sokkal később, Poe életének vége felé, még egyszer összetalálkoztak sajátságos módon. A költőben utolsót lobbant az élet lángja s tele volt tervvel, reménységgel. Elmira már akkor özvegy volt, és Poe megkérte a kezét. 1849. október tizenegyedikére volt kitűzve az esküvőjük, s négy nappal előbb, október hetedikén halt meg Baltimore-ban, a kórház ágyán.

Részletesebb feljegyzések nem maradtak Poe két első szerelméről. Annyira belső élményei voltak, annyira az életéhez, és csak az életéhez tartoztak, hogy leírásuk eszébe se jutott. Légies képekké ritkultak utóbb emlékezetében, később más képekkel olvadtak össze, női ideálja képévé. Első csalódása után tíz esztendő következett. A nagy verekedésnek korszaka volt ez. Poe fölégette maga mögött a hidat, összekülönbözött nevelő szüleivel, elhagyta őket és belévetette magát az életbe. Az élet azután elbánt vele a maga módján. Egyik csalódásból a másikba zavarta, nyugtot nem hagyott neki. A tíz esztendő idején volt egyetemi hallgató, katona, majd a westpointi katonai akadémia növendéke, azután újságíró lett, kiadta verseit, megírta első elbeszéléseit. Sokszor éhezett, sokszor fázott s a kétségbeesett ifjút ekkor kerítette hatalmába az ivás szenvedélye. Életének ezt a zavaros szakaszát is megszínesítette egy-egy leányarc. Baltimoreban sokat járt egy fiatal rokonához, miss Hering-hez; boldog órákat töltött körében, álmairól beszélt neki s a leányka lelkesedésén maga is föllelkesült. Azután megint tivornya, mámor, kábulat, s megint egy leány-alak: "Mary of Baltimore", ahogy életrajzírói emlegették. Szenvedés, nyomorgás, mámor és álmodozás közben végre az első siker is. 1833-ban megnyeri Poe a Saturday Visiter nevű folyóirat kettős pályadíját. Neve ismertté lesz, Amerikai irodalmi "magazin"-jai érdeklődni kezdenek az új tehetség iránt, szívesen fogadják írásait, egyikük a Southern Literary Messenger munkatársává szerződteti. Poe helyzete megjavul, de betegsége, - iszákos rohamai - megrontják életét, leverik, kétségbe ejtik. Elhagyottságát lelke ilyen állapotában inkább érzi mint valaha és sóvárogva vágyódik valaki után, akinek gyöngéd a szava, puha a keze, valaki után, aki meg tudja érteni baját s meg is tudja bocsátani. Baltimoreban él apjának egyetlen nőtestvére, Clemmné, egy szegény özvegyasszony a gyermeklányával, Virginiával. Ez a szegény, gyámolatlan kis család a magáénak fogadja Poe-t, s a költő egyben anyára és szeretőre lel körében.

Poe huszonnégy éves volt, amikor Clemmék házába került, Virginia tizenegy éves vézna, szelíd fekete szemű iskolás leány, akinek halvány arcát ki-kigyullasztotta már lappangó mellbaja. Testvér módjára élt egymás közelében a két ifjú lélek, és észrevétlenül szólaltak meg bennük s fonódtak össze halk duóba legtitkosabb hangjaik. E sajátságos, misztikus szerelem keletkezésének történetét maga Poe írta meg Eleonóra című prózai költeményében. Előadása azt is megmutatja, hogyan töröli ki Poe képzeletéből a realitás jegyeit s hogyan lényegesíti át élményeit.

- Ő, akit ifjú koromban szerettem s akinek emlékezetére leírom ezeket - ,egyetlen leánya volt rég elhalt anyám testvérének, és Eleonórának hívták. A Színjátszó-pázsit völgyében, tropikus napfényben éltünk mindig együtt. Soha idegen be nem tette lábát a völgybe, mert gigászi hegyek lánca közé volt elrejtve: a hegyek mindenfelől belecsüngtek nyugalmába és megvédték a pörkölő nap ellen felséges rejtek-zugait. Emberjárta, vagy megjárható ösvény nem vitt a völgybe; aki boldog otthonunkba kívülről be akart hatolni, annak a sok ezernyi erdei fa ága-bogán kellett volna áttörnie és számtalan illatozó virág szépségét halálnak szánnia. Így hát egészen egymagunkra éltünk és mit sem tudtunk völgyön túl való világról - én, az unokahúgom, meg az anyja. A legmagasabb hegycsúcsok ködös régiójából egy keskeny, mély folyó kanyarodott ki, amely fényesebbnek tetszett mindannál, ami körülöttünk volt - csak Eleonóra szeménél nem. Számos kanyarulatban kígyózott a völgyön át s végül egy sötét szakadékba osont, a sziklák hasadásai közé, amiken sűrűbb köd ült még azoknál a szikláknál is, amelyek közül előkerült. A "Hallgatás folyó"-jának neveztük el, mert habjaiból nagy megnyugvás áradt. Hullámai közül még csak csobogásnak hangja se hallatszott, oly szelíden siklott vize, hogy mélyen lenn a fenekén gyöngyökhöz hasonló fövenyszemei, amiket annyira szerettünk elnézegetni, meg nem mozdultak, hanem nyugalmas boldogan álltak meg helyükön és örökkévaló fényességet sugároztak. Tizenöt esztendeig bolyongtunk a völgyben kéz a kézben Eleonóra, meg én, minekelőtte szívünkbe vonult volna a szerelem. Egyszer egy este, az ő élete harmadik, az enyém negyedik lustrumának vége táján, egybeölelkezve ültünk a fák kígyózó ágai alatt és képünket néztük a Hallgatás folyójának vizében. A gyönyörű napnak hátralevő részében egy szót se váltottunk, de már reggel is remegők és habozók voltak szavaink. Eros isten jött fel hozzánk a hullámokból, és megéreztük, hogy felgyújtotta bennünk őseinknek tüzes lelkét. Szenvedélyességünk, amellyel fajtánk az évszázadok rendjén kitűnt s képzeletünk, amely szintén híressé tette fajunkat, egész erejével feltámadt bennünk s együttvéve hagymázas boldogsággal árasztotta el a Színjátszó-pázsit völgyét. Minden dolog megváltozott. Csillag alakú különös és fénylő virágok fakadtak föl egyszerre olyan fákon, amelyeken sohase termett addig virág. A zöldellő szőnyeg színárnyékai élénkebbek lettek, és ahogy a fehér százszorszépek egymásután eltűntek, tízével szöktek szárba helyükön a rubintpiros asphodelek. És élet kelt ösvényeinken, mert megjelent a nagy flamingó, amelyet addig sohase láttunk, eljött minden virító színű víg madarával, hogy kibontsa előttünk skarlát színű szárnyát. Arany- és ezüsthalak elevenítették meg a folyót; öléből fokozódó moraj kelt, amely végre ringató dallammá dagadt, az aeol-hárfáénál istenibb, mindennél édesebb, csak Eleonóra hangjánál nem édesebb dallá. És egy rengeteg felhő, amelyet régóta figyeltünk, bukkant ki aranyszínben és bíborban ragyogva a Hesperus régióiból, békésen megállt fölöttünk, napról-napra mélyebbre ereszkedett, mígnem szélei a hegyek ormain nyugodtak, pompázattá alakították át homályukat s bennünket, mintha örök időkre a ragyogásnak és dicsőségnek prizmájába zárt volna. Eleonóra szépsége a seraphokéhoz volt hasonlatos: egyszerű s természetes fiatal leány volt és olyan ártatlan mint az a rövid élet, amelyet a virágok között végig élt. Semmiféle mesterkedés nem leplezte azt a szerelmi hevet, amely szívét eltöltötte, sőt velem együtt vizsgálta meg szerelmünk legtitkosabb zugait is, miközben bejártuk a Színjátszó-pázsit völgyét s azokról a hatalmas változásokról beszéltünk, amik oly rövid időn mentek végbe benne.

Két évet töltött Poe Clemmék házában idilli boldogságban. Ekkor (1835-ben) olyan helyzetbe került, hogy vagy elszakad Clemméktől, vagy elveszi feleségül Virginiát s magával viszi őt is anyjával együtt. Poe az utóbbi megoldást választotta s titkosan, majd egy evvel utóbb nyilvánosan is megesküdött, hamis korbevallás alapján, a tizennégy éves Virginiával. Tizenegy esztendeig volt Virginia Poe hites társa, jóban, rosszban osztályosa. A költő mellett nővé érett a gyermekleány, s ő lett a múzsája férjének. Ez az angyali lelkű nő Poe-nak asszony-ideál után való egész vágyódását kielégítette. Ő volt az inspirálója, hozzája, rajta keresztül, s amikor meghalt, róla írta legszebb költeményeit. Néhány lírai novelláján az ő alakja, az ő képe és lelke vonul keresztül. Abban a stilizált leírásban, amelyben Ligeia szépségét megénekli, lehetetlen némely adata ellentmondó volta ellenére is Virginiára nem ismerni. Magas termetű, karcsú s életének utolsó napjaiban lesoványodott volt. Méltóságos lényét, magatartásának nyugodt könnyedségét, vagy lépteinek megfoghatatlan könnységét és rugalmasságát hiába akarnám megábrázolni. Úgy jött s úgy ment mint az árnyék. Soha észre nem vettem, mikor lépett bezárt dolgozó-szobámba, csupán akkor tudtam meg, amikor édes mély hangjának kedves zenéjét meghallottam s márványszínű kezét vállamon éreztem. Arcának szépségére nézve hozzá fogható nő nem akadt. Egy ópiumos álom ragyogása volt az, légies és lelket emelő látomás, sajátosabban isteni mint azok a képzetek, amik Delos leányainak szendergő lelkén keresztül lebegnek. Pedig arcának vonásai nem voltak olyanformán szabályosak mint ahogy azt a pogányok klasszikus munkáiban tévesen megcsodálni tanultuk. "Nincsen tökéletes szépség" mondja Bacon, Verulam lordja, amikor a szépnek mindenféle alakjáról és neméről beszél - bizonyos aránybeli különösség nélkül. - Mégis, jóllehet láttam, hogy Ligeia arca vonásai nem klasszikusan szabályosak, jóllehet észrevettem, hogy szépsége valóban "tökéletes", és éreztem, hogy abból a "különösségből" is sok megvan benne, mégis hiába kíséreltem meg a szabálytalanságát kinyomozni és megrajzolni rajta a "különös"-nek helyét. Végre Ligeia nagy szemébe lestem bele. A szemre a messzi ókorban nincsen minta. Pedig úgy lehet, hogy szerelmesemnek éppen a szemében nyugodott az a titok, amelyre Verulam lordja céloz. A szeme, azt kell hinnem, nagyobb volt, mint a fajtabelieké rendszerint lenni szokott. Telibbek voltak a szemei mint a Nourjahad völgybeli gazellák legtelibb szemei. De csak időszakonként - a mélységes fölindulás pillanatában volt határozottabban észrevehető ez a sajátság Ligeibáan. És az ilyen pillanatokban szépsége - legalább forró képzeletemnek úgy tetszett - Ligeia szépsége a törökök mesebeli huriéihoz volt hasonlatos, azoknak a lényeknek szépségéhez, akik a földön se túl, sem innen lebegnek. Szeme bogarának színe a legfényesebb fekete volt, és mélyen leborultak reá szurokszín szempillái. Körvonalában könnyedén szabálytalan szemöldöke ugyanilyen színű volt. A "különösség" azonban, amelyet szemében észleltem, elütő természetű volt arcának alakjától, színétől, vagy ragyogásától - végre is nem tulajdoníthattam egyébnek, mint a kifejezésének - Ligeia szemének kifejezése! Hosszú órákon át menyit töprengtem rajta! Egy egész nyári éjszakán át mennyire erőlködtem, hogy mélységét megmérjem? Mi volt az a Demokritos kútjánál mélyebb valami, ami mélyen benne nyugodott szerelmesem szeme bogarában? Mi volt az? Vad szenvedély sarkalt, hogy fölfedezzem. Azok a szemek! Azok a nagy, azok a fénylő, azok az isteni szemek! Lédának kettős csillaga lettek számomra, s én a legbuzgóbb csillagfejtőjük.

Ebből a leírásból is megítélhetni, mennyire nem érzéki volt Poe percipiáló tehetsége. Testi szépséget, vonalak, formák, színek szépségét akarja leírni, s amit meglát tárgyán, az csupa szemmel fölfedezhetetlen tulajdonság, csupa a külső szín mögé rejtett belső szépség. Virginiáját ő mindig ilyen szemmel látta s a gondviselés műve volt, hogy Virginia haláláig megmaradhatott Poe "child-wife"-jének, gyermekfeleségének, annak, akinek a költő megismerte: élete illúziójának. Kortársak följegyezték, hogy beteg korában, a halálos ágyán is az a szűzies, leheletnyi gyöngédségű leány volt, aki gyermekkorában. Alakja, külseje alig változott meg, bár gyermekkora óta benne lappangó betegsége mindinkább elhatalmasodott rajta. Romboló munkájában hatalmas segítő társa volt az az emberfölötti nyomorúság, amelybe a kis család fokonként belesüllyedt. Poe megbízhatatlan munkás volt, aki bizonyos időszakokban csodálatos termékenységgel dolgozott, máskor meg hónapok hosszat tehetetlenül vergődött. Az irodalom állapota is kétségbeejtően rossz volt akkoriban, az emberekkel sem igen tudott megférni s mindenféle balsors is üldözte. Egyik városból a másikba hurcolta szenvedő feleségét, s egyre nagyobb lett a nyomorúságuk. Betegségének kórtörténetét utóbb így írja meg egy barátjának Poe: "Hat éve (1842) hogy egy nőnek, akit úgy szerettem, mint ahogy soha előttem férfi nem szeretett, éneklés közben megszakadt egy véredénye. Lemondottunk életéről. Én elbúcsúztam tőle örökre és haldoklásának minden fájdalmát elszenvedtem. Valamennyire visszatért az egészsége, és én újra reménykedni kezdtem. Egy esztendővel utóbb a véredény ismét megpattant. Szakasztott ugyanazt a gyötrelmet szenvedtem végig megint - Aztán még egyszer - és még egyszer - és megint és újra, különböző időközönként. Minden kiújuláskor a halálnak valamennyi gyötrelmét viseltem el, és a bajnak minden kitörésekor csak annál gyöngédebben szerettem őt és annál kétségbeesettebb makacssággal kapaszkodtam életébe."

Fordham-ben, New-York környékén bérelt kicsiny viskójukban fejezte be ifjú életét Virginia. Szobácskája dísztelen volt, ágya a legszükségesebb fölszerelésének is híjával. Kemény téli időben férjének köpönyege volt egyetlen takarója s Kate, a tigris színű macska, a család kedvence, a melegítője. Akkora volt a nyomorúság Poe-ék házában, hogy néhány jó barát a végső szükség percében, amikor Poe belebetegedett már a nélkülözésbe s a kis család csaknem éhezett már, a nyilvánossághoz fordult a lapok útján s valósággal könyöradományokat gyűjtött Amerika legnagyobb költője számára. Poe egész idejét a beteg mellett töltötte, Cissyjének hűlő kezét a kezében melengette. "Hogy szeret, abban nem kételkedtem; azt is tudtam bizonyosan, hogy az olyan kebelben mint az övé, a szerelem nem uralkodhatott közönséges szenvedély módjára. De csak a halálakor éreztem egész teljességében ragaszkodásának erejét. Hosszú órákon át, miközben kezemet fogta, öntötte ki elém túláradó szívének fölöslegét, azét a szívét, melynek a szenvedélyesnél nagyobb szerelme a bálványimádásig fokozódott. Mivel érdemeltem meg azt, hogy ilyen vallomásokkal megáldassam? - mivel szolgáltam rá arra a kárhozatra, hogy elveszítsem szerelmesemet abban az órában, amelyikben vallomását meghallottam?"


Mi ment végbe Poe lelkében a végeérhetetlen virrasztások közben, a hosszú nappalokon, amik épp úgy telve voltak lázas álmokkal mint az éjjelek? Mire gondolt, amíg felesége haldoklását nézte, halk hangjaira, melle emelkedésére, szeme rebbenésére lesett? Munkáiban, történeteiben, lírai novelláiban megtalálni virrasztásainak szubjektivus történetét. Felesége ágya mellett ismerkedett meg Poe a fizikai halállal. Cissyjének szenvedésein tanulta meg, hogy az a halál, amellyel képzelete kora gyermeksége óta foglalkozott, csak filozófiai álmodozás. Az ő halál-képzetei testetlen és alaktalan látomások voltak. Virrasztásai közben akarva, nem akarva megfigyelte a tüdővész betegségének egész lefolyását s minden tünetét. E fájdalmas tanulmányai nélkül sohasem írhatta volna meg lírai novelláit és bizonyos történeteit úgy, ahogy megírta. A haldoklás tünetei közül nem annyira a test elváltozásai ragadták meg érdeklődését, mint inkább az eszméletnek, a tudatnak, a léleknek változó állapotai. A beteg lázas félrebeszéléseiben egy kezdődő új tudatnak dadogását sejtette. Ő, aki egész életében a megfoghatatlant kereste, felesége halálos ágyánál se bírt ezzel a szenvedélyével: hosszú éjszakákon át görcsös figyelemmel leste fülével, szemével, minden érzékével a halált, amely, tudta, benn járkál a szobában, rátérdel a betegre és fojtogatja a lelkét. A maniacus figyelés ez óráinak leírását el kell olvasni Berenice és Ligeia című lírai novelláiban. Amikor lady Rowena haldoklásának phasisait leírja, háromszori meghalását, amely csak látszólagos, bár az élet gépezete megállt már, a teste kihűlt s megkezdte már benne munkáját a feloszlás; eszméletének háromszori ki-kialvását és föl-fölgyulását: akkor az ember Virginia háromszori haldoklására kénytelen gondolni, a véredény háromszori megpattanására, a beteg feleségnek háromszori elsiratására. Borzalmas történeteinek anyagát: magát a borzalmas voltukat nem kis részben Virginia betegségéből merítette. A haldoklás szimptómáira figyelvén, nem a szánalom s a megindultság kerekedett fölül rajta, hanem a képzelete; nem tudott sírva fakadni és elmerülni könnyeiben felesége szenvedéseinek láttára, nem is a fájdalmat látta fájdalmaiban, hanem azt a rejtőzködő titokzatos valamit, ami jön, megy mint egy láthatatlan lámpagyújtogató s lecsavarja, eloltja amikor neki tetszik s amikor legkevésbé gondolunk rá, azt aki legbecsesebb nekünk. A haldokló ágya mellett a hatalmas láthatatlannak ezt a rémes szereplését érezte, és ezzel a megborzadásával vannak tele történetei. De kutató elméje nem bírt megnyugodni addig, amíg megfejthetetlen rejtvényeket érzett valahol. S így történt, hogy virrasztásos éjszakáin neki irányította tudatát a titoknak, álomrabló, könyörtelen logikájával beléje vájta magát, s ment, ment benne az őrültség határáig. Azoknak a történeteinek anyagát is, amelyekben a félőrültség állapotait, az eszméletnek görcsös feszültségét jeleníti meg, jobbára a szomorú kis gyermekszobában gyűjtötte. Így gazdagította meg férjét ez a nő nemcsak az életével, hanem még a halálával is.