2017. ápr. 23.

Dsida Jenő: Haragvó testvérhez (Szatmár,1923.dec.7.)



Szertenéztek a téli tájon,
Istenem milyen jó neki,...
Ringatja hosszú, édes álom,
S hogy meg ne fázzék, hó fedi.

Közel-távolban senki sem jár,
Meg nem zavarja semmi nesz,
Zsongó életről álmodik már,
S előre mindent kiszínez.

Álmában érzi már a szellőt,
A hely bársonykézzel simogat,
S látja a napot bárányfelhőt,
Látja a selymes szirmokat.

Álmában a fák kirügyeznek,
Bújnak az apró levelek,
Közöttük fecskék gyülekeznek,
Ajkok tavaszról csicsereg.

Az álmok sora véghetetlen!...
... Lassan pelyhezve hull a hó...
Én nálad járok képzeletben
És úgy fáj ez a zord való!

Csupán mi éljünk hát a múltnak,
Mely új virágot nem fakaszt?
Csak mi legyünk hát nyomorultak?
Csak mi ne várjunk több tavaszt?

Ha majd hozsánnák özönében
Az alvó élet újra kél,
Csak nekünk kelljen sírni éppen,
Mint ki bűnéért vezekel?

A föld felett, lám, zord hideg jár,
S az álma mégis kikelet;
Sorsunk lehetne szép, meleg nyár, -
Miért tűrjük a hideget?

Álmodjunk mi is tavasz álmot
Egymás csókoló ajakán, -
Testvér! Szívembe béke szállott,
Szeretlek forrón, igazán!

(Forrás: Cimbora, 1924. dec. 21.)