2017. ápr. 23.

Dsida Jenő: Emlékül egy leánykának (Szatmár, 1924. május 3.)




Megkértél: írjak emlékül néhány sort
S oktassalak valami bölcsességre!

Mondd: honnan vegyem én a bölcsességet,
Mikor utána égőn epedett
Már annyi ezred annyi milliárdja,
S színes szavaknál nem lelt egyebet?

Jaj, mit írjak neked?

Azt írjam, hogy a bölcsesség
A szenvedés a bánat?
Hogy szépség nélkül nincs boldogság
És nincs szépség, ahol az ember
A fájdalomtól menten állhat?

Azt írjam, hogy a bölcsesség
A nyugodt semmibe-vevés,
Nevetve-eltűrése minden sebnek,
Bár mélyre vág a kés?

Vagy írjam, hogy a bölcsesség
Nyugodt várása a titkos jövőnek,
S míg mögöttünk az évek egyre nőnek,
Fontoljuk meg, hogy nemsokára
Minden, amit most valaminek látunk,
Szétfoszlik, semmivé lesz!...?

Hogy elmúlik a föld, a gond, a vágy,
A csók, a bú, a sírás és írás,
És minden akarás,
Amint széjjelpattan minden buborék?

Melyiket írjam?
Melyiket mondjam? Ítéljen az ég!

Te pedig addig ne vágyjál írásra,
Csak olvasd a papírt,
A szűz, fehér papírt,
Amelyre még por nem szállt,
És kéz nem írt!
... Hidd el nekem:
Az ő beszédével
Sok bölcs igéje fel nem ér.

Ha bölcsességre vágyol,

Maradj te is fehér, fehér!...