2017. ápr. 9.

dr. Polgár Gy. Ödön: Az asszony


- Életkép egy felvonásban –

Előadták először a Városi Vigadóban 1919. május 16-án

SZEMÉLYEK:
A beteg
Felesége
Leánykájuk
Orvos
Ápolónő
Első ápoló
Második ápoló

(SZÍN: narancssárgára festett kórházi betegszoba, ablakkal kertre, honnan madárcsicsergés hallható.)

Első jelenet
(Kis ideig csak madárcsicsergés hallgató, majd a középen levő ajtón bejön az orvos és az ápolónő.)

Orvos: Ez a 9-es Terem, ugyebár, a legcsöndesebb a kórházban?
Ápolónő: Igenis, doktor úr, a legcsöndesebb és a legvilágosabb. Az ablak kelet felé kertre nyílik.
Orvos: Akkor az idegbeteget itt helyezzük el... Csendre, nyugalomra, fényre, világosságra van szüksége a súlyos idegbetegnek...
Ápolónő: Már hozzák is az ápolók, hallom lépteiket...

Második jelenet
(Kis szünet után két ápoló kerekeken járó karosszékben sovány, sápadt beteget tol be, majd távoznak.)

Voltak és a beteg.

Orvos: Ez lesz az új otthona... Remélem, itt sokkal nyugodtabban, kellemesebben töltheti majd el idejét... Itt senki sem zavarja, semmi sem bántja, hacsak a madárcsicsergés nem...
Beteg: (nehézkesen) Nekem... nem... kell madárcsicsergés... én... pihenni... akarok.
Orvos: (az ápolónőhöz) Vesse meg az ágyat és csukja be jól az ablakokat, akkor még a madárhang sem fogja bántani. (Kis szünet, mialatt az ápolónő a parancsot teljesíti.)
Beteg: Doktor úr, kérem... tud ön... őszinte lenni?
Orvos: Hogy mondhat ilyet?... Mindig őszinte szoktam lenni.
Beteg: Nem... a betegnek nem mondják meg az igazat. De én mégis tudni akarom... hogy hány napig tart még bennem az élet?...
Orvos: Ön még egészséges lehet, teljesen ép,egészséges, csak semmi izgalom... Magának csak nyugalomra, főleg lelki nyugalomra van szüksége...
Beteg: Lelki nyugalom... ez az... lelki nyugalom... Ezt nem fogom én sohasem megtalálni...
Orvos: Majd az is megjön... Csak türelem...
Beteg: Nekem már soha, doktor úr... mióta a feleségemet és a kisleányomat elveszítettem... soha...
Orvos: Önnek felesége, gyermeke is van?... Ezt nem tudtam...
Beteg: Csak volt, doktor úr... csak volt...
Orvos: Hát meghaltak?
Beteg: Még annál is rosszabb... Csak rám nézve haltak meg...
Orvos: Hogy értsem ezt?
Beteg: Boldogok voltunk kis otthonunkban... míg meg nem ismertem egy nőt... Mit mondok... nőt... egy démont... egy női hiénát... aki elkábított... rabszolgájává tett... aki miatt elhanyagoltam a hivatalomat, a családomat... Míg őt selyemruhában járattam... otthon éhezni hagytam családomat... Miatta semmivel sem törődtem... egészek vak voltam... Nem hallgattam a barátaim figyelmeztetésére sem... hogy szakítsak vele... mert tönkretesz... kiszipolyoz... mint a pióca... s azután eltaszít engem is... mint a többieket... Pénzzé tettem mindenemet... erőmön felől dolgoztam... miatta... a nyomorultért... (Magából kikelve zsebkendőjét tépi.) Óh, ha itt lenne, hogy megfojtanám... a nyomorultat...
Orvos: Csillapodjék... ne izgassa magát...
Beteg: És ez alatt már megcsalt a bestia... Mikor meg az éjjelezés, ... a megfeszített nappali munka tönkretett... még kinevetett... kacagott rajtam a vámpír... rajtam... akit ide juttatott... az áldozatán!... Igen, ez volt ő... a világon a leggonoszabb... a legelvetemültebb... legszívtelenebb nő... aki egy családot rabolt meg... az apát rabolta el tőlük. (Zokogva.) És ez volt az... aki miatt én a síró, könyörgő feleségemet megvertem, elkergettem... nem... doktor úr... nem folytathatom... (Zsebkendőjével szemeit törüli.)
Orvos: Ne izgassa magát... Gondoljon másra... a tavaszra... a gyógyulásra...
Beteg: Tönkre tett... a bestia... testestül-lelkestül... Most már csak rom vagyok. (Sírva.) Ugye... doktor úr kérem... én megőrülök... azután elpusztulok...
Orvos: Hogy gondolhat ilyesmire? Egészen jól lesz maga...
Beteg: Soha... doktor úr... soha. (Kis szünet után.) Csak egy kérésem lenne még, doktor úr... Értesítsék azt a szegény asszonyt (könnyezve), azt a sokat szenvedett, jó asszonyt... hogy megbántam... nagyon megbántam... Már négy éve, hogy nem láttam szegényt... mikor éjjelre a gyerekkel együtt kivertem a házból... mert sírt... hogy nem adok nekik pénzt a háztartásra... Nyugodtan halnék meg, doktor úr, ha tudnám... hogy ő megbocsátott.

Harmadik jelenet
(Kívülről az ajtón halk kopogás.)

Voltak, majd az asszony, kis leány.

Beteg: Már megint zajt hallok... itt is kopogás... örökös kopogás...
Ápolónő: Nem kopogott, kérem, senki sem.
Beteg: (idegesen) Nekem ne mondjon ellen... én jobban tudom... én nem hazudok...
Ápolónő: (az újabb halk kopogásra) Igaza van, kérem, igaza... Valaki eltévedt, majd mindjárt elküldöm. (Az ajtóhoz megy, kis ideig künn marad, majd bejön s az orvost félre hívja.) Kérem, a beteg felesége van itt, bebocsáthatom?
Orvos: A felesége?... Hihetetlen. Bocsássa be azonnal...
Ápolónő: Igenis, kérem. (Az ajtóhoz megy.)
(A beteg felesége, fekete ruhában lassan bejön, csendesen a beteg felé tart. Mikor az arcát látja, felsikít.)
Feleség: Jánosom!... (Térdepelve a beteg lábait átkarolja.)

(Kis szünet.)

Beteg: Vilma.. te itt?... Ez nem lehet... én álmodom! (Kezével a nő haját simogatja.) Én víziót látok... én a feleségemet látom... Doktor úr... kérem... ugye... én most már meghalok?...
Orvos: Sőt, most fog élni csak igazán és javulni, meggyógyulni..
Feleség: (zokogva) Bocsáss meg, édes Jánosom, hogy előbb nem jöttem... de nem mertem... csak mikor már hallottam, hogy nagyon beteg vagy, gondoltam... hogy talán mégsem fogsz most már elkergetni... Hát eljöttem, hogy ápoljalak... a Piroskával...
Beteg: (örömmel) A Piroskával?... Istenem... az én édes kis Piroskámmal... akit már négy éve nem láttam... Hol van?... Talán már meg sem ismer.
Orvos: (az ápolónőhöz) A kis leány is itt van?... Vezesse be azonnal!
Ápolónő: Igenis, kérem. (Fehér ruhás kis leányt vezet be, nefelejcscsokorral kezében.)
Kis leány: (a beteghez fut) Papuskám!... (Nagy örömmel)... Ugye, ez az én drága jó édes apuskám?!...
Beteg: (sírva) Doktor úr, kérem, most már meghalhatok...
Kis leány: Ugye, doktor bácsi, nem igaz?... Apuska nem is beteg... csak halovány...
Orvos: (a kis leányhoz mosolyogva) Most már biztosan meggyógyul... (A zokogó nőre néz, majd az ápolónőhöz félre.) Mint a hű eb... minél inkább verik... annál ragaszkodóbb. (A beteghez) A mi gyógyításunkra itt már nincs szükség. .. (Az ápolónőhöz) Menjünk, ápolónő... A beteg életét már nem engedi kioltani (a nőre mutat elérzékenyülve)... a kiolthatatlan szeretet...

- A függöny lassan le. -

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.jún. 1.