2017. ápr. 24.

Berkes Erzsébet: Galgóczi Erzsébet (1930-1989) - VIDRAVAS




Győrhöz közeli községben, Ménfőcsanakon született középparaszti családban. Nyolcan vannak testvérek, keményen dolgoznak, a fiúkat és a legkisebb lányt – Erzsébetet – mégis taníttatják, úgy tán többre vihetik. Előbb polgárit végez, majd tanítónőképzőt, 1949-ben a pesti bölcsészkarra iratkozik, de két hónap múlva szégyenkezve hagyja ott a fővárost, úgy érzi, kevés a tudása, vidéki esendősége meg sok ahhoz, hogy helytálljon. A győri vagongyárban lesz vasesztergályos, de titkon írogat, s az ifjúsági szervezet pályázatára benevez. Első lesz, Pestről jön a pecsétes levél: köztünk a helyed, elvtársnő, a népi tehetségeket várják a népi kollégiumok. Akár egy tündérmesében: a Hamupipőkére ráillik az üvegcipő!

1950 szeptemberétől a Színművészeti Főiskola dramaturg szakos növendéke, annak élhet, ami mindig is vonzotta: irodalom, politizálás, színház. Kitűnőek az eredményei, és kitűnő a káderlapja is, legyen ő az egyik, aki Moszkvában tanulhat. Szép egyenkosztümöt kap a párttól, télre irhabundát, amikor „leszedik a vonatról”: szüleinek adóhátraléka van, elvtársnő, te eltitkoltad, hogy kulákok vagytok! Hiába minden fellebbezés, haza kell menni, amíg a beadványokra nem jön válasz. Egy év múlva megjön a várt engedély, 1955-ben kézhez veszi diplomáját, de már nem ugyanaz, mint elsőéves korában. Az 56-os események csak elmélyítik belső válságát: rendületlen híve a szocialista eszméknek; lelke mélyén helyesli a közös gazdálkodást, hiszen a maga bőrén tapasztalta, mennyire kellenének a gépek, a falu villamosítása, a továbbtanulás lehetősége; de nem tud fejet hajtani a mindenható politikai érdekeknek, az embertelen téeszszervezéseknek, a mód előtt, ahogy az emberek sorsáról döntenek. Alig használható cikkeket ír a Művelt Népnek, később egy éven át szerencsétlenkedik a Budapest Filmstúdióban, mire elszánja magát: író lesz, és azt írja, amit megtapasztalt, nem azt, amit elvárnak tőle.

Nem sétagalopp ez a pályakezdet: van olyan esztendő, hogy nyolc írását adják vissza  alapok; nem kellenek a parasztok csököttségét szelőztető elbeszélései, nem kellenek a téeszszervezés során megtapasztalt erőszakosságokat feltáró riportjai, és nem kell borúlátó szemlélete sem, hiszen a szocialista irodalomban ki kell domborodjék a jövőbe vetett bizalom, legalább annyi derűlátás, amennyi 1953-as első kötetéből (Egy kosár hazai) kiragyogott. 1961-ben végre megtörik aj ég, közölni kezdik riportjait, elbeszéléseit, de országos hírre csak a Nádtetős szocializmus című szociográfiájával jut (1970). Nyilván az íróban is megerősödött szemlélete, íráskészsége, de a valódi fordulat magyarázata mégiscsak az, hogy a Kádár-kori konszolidáció (a nyolc-tíz éve megszervezett szövetkezetek első sikere, a háztájival megbékített parasztság) már el tudta viselni a kritikus hangot. Nem is az építő hangú kritika – „el van az várva, meg van engedve”! – a baj Galgóczival, hanem az, hogy folyton a tényekkel jön- riportok, szociográfiák -, s még amit ilyen formában nem írhat meg, azt is dokumentarista hűséggel alakítja regénnyé, elbeszéléssé, hangjátékká. A főügyész feleségében rá lehet ismerni az 56-os győri szereplőkre, a Közel a késben saját faluja viselt dolgaira, de még olyan kis (detektív) regénye is, mint A közös bűn tele Győr-Soproni aktualitásokkal. Igazán érthetetlen, hogy nemcsak a hansági tájakon, de az alföldi homokon is megállnak alkotásai. Az író, mint egy rögeszméhez, ragaszkodik módszeréhez: csak az igazat, csak amit megtapasztalt!

Nem is érdekli más, hiába választják országgyűlési képviselőnek, hiába lengetik meg előtte az országos – ámde átláthatatlan – érdekeket, fogadóóráin rendre beszélteti a panaszosokat, amiben tud, hivatalosan eljár, a többit riporterként nyomozza, elbeszéléssé formálja. Úgy tervezi, mindez majd kellhet neki, ha megírja édesanyja történetét az Utolsó paraszt címmel. Ez a műve már nem készülhetett el: Ménfőcsanakon vendégeskedve megállt a szíve.

VIDRAVAS

Utolsó regénye, az 1984-ben publikált Vidravas tekinthető fő művének. Itt adja legszélesebb körű társadalomrajzát, itt leggazdagabb a tényeket műalkotássá építő írói módszere.

A cselekmény alapjául a MAORT-per címszó alatt 1948-ban lefolytatott szabotázsleleplezés ügye szolgált. Ekkor helyezték vád alá a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. nyugalmazott igazgatóját, Papp Simont, aki önmaga ellen vallott, s akit halálra ítéltek, de életfogytiglanra változtatták az ítéletet. A szabadlábon maradt kollégák egy idő múlva azt tapasztalták, hogy olyan értelmes utasításokat kapnak, mintha egy nagy tudású, a göcseji olajmezőket ismerő szakértő dolgoznék a minisztériumban. Minthogy azonban ott ilyen személy nem volt, fokonként rájöttek, hogy adataikat Papp Simon számára gyűjtik össze, tőle származhatnak a tanácsok. Galgóczi egy túlélőtől hallotta a történetet, levéltári engedéllyel felkutatta a pert, és az eseményeket saját élete regényébe emelte.

1951 telén Rév Orsolyát ijesztő baleset éri: a baromfiakat dézsmáló menyét ellen kifeszített csapda, a vidravas visszapattan, s elcsapja a kezét. Bal hüvelykujj nélkül ugyan lehetne még élni, de nem neki, aki képzőművészeti főiskolára jár,s kétkezes, azaz ballal is éppoly jól rajzol, mint jobb kézzel. A lány végsőkig elkeseredik: nem elég, hogy most itthon kell rostokolnia, mert kulákká nyilvánított szülei miatt nem járhat egyetemre, de még nyomorék is lehet.


Lesi a postást nap mint nap, mert az nem lehet, hogy őt, a népi tehetséget, a szocializmus meggyőződéses hívét ilyen sérelem érje, nyilván csak helyi túlkapásokról van szó. Jön is a postás, de másmilyen levelet hoz. egy hajdani piaci kuncsaft, bizonyos Simon Pálné kéri az aranyos Mariskát, engedje meg, hogy kijelölt lakhelyét Toboz községgel felcserélhesse, s náluk meghúzhassa magát, mert innen még látogathatja kőhidai börtönben raboskodó férjét. „Ha nekünk jut, neki is” – és Orsolyát meneszti az anyja a tanácsházra, hozzon lakhatási igazolást, adja föl az igenlő választ. Visszaúton Orsolya Smukk Ritával találkozik, a másik lánnyal, aki továbbtanult a faluból; Rita ragyog: bátyja az Államvédelmi Hatóságnál szolgál bizalmi állásban, villalakást is kapott, most öltöztetik Pestre az édesanyjukat. Hogy valami kérvénye van Orsinak a főiskolán? Majd megsürgeti, egyet se féljen.

Révék konyhájában nagy az élet: Simon Pálné látására besorjáznak a szomszédok, udvariasan még a drága porcelánban szervírozott herbateát is megisszák a kedvéért, mert érdekesen mesél, mert igazi úrinő, s tán volna valami eladnivalója is, bakancs a gyereknek, bélelt kabát. Simonnénak azonban csak néhány szép ezüsttárgya van, sevrócipője és szorongó emlékei. A fűtetlen szobában, ahol álmatlanul vergődik, felidézi élete két legnehezebb napját: amikor az ura önmaga ellen vallott, s még a vallatók kíméletességéről is megemlékezett; és a másik napot, amikor kitelepítették. Egyetlen vigasza, hogy néhány hónapja megengedték neki, kérelmezheti férje láthatását. Orsolyában forr a méreg a folyton cigarettázó idős asszony ellen: „Nem elég a kulákság, még egy ilyen osztályidegen is?” Soha nem veszik vissza a főiskolára, véli, pedig már az ujja is gyógyulóban.

A vendég szobáját takarító lány tekintete megakad a polcra tett könyveken: három kötet Lenin-válogatott. Bekopog a dermesztő hideg szobába, hogy elkérje az Emma néni által „nagyon érdekes művek”-nek titulált köteteket. A művelt és elfogulatlanul gondolkodó Emma néni –mert beszélgetve már bizalmasabb hangra váltanak – azért olvasta Lenint, hogy megértse, miért hivatkozott az utolsó szó jogán erre a szerzőre az ura. „Egy eredeti gondolkodó nagyszabású és roppant merész társadalomtudományi koncepciója” – állítja Simonné, de fogalma sincs, miért kellett az ő soha nem politizáló férjének erre az úrra hivatkoznia.

Orsolya és a vendég egymásra vannak utalva, értelmes szót irodalomról, utazásokról, könyvekről csak egymással válthatnak, de van közöttük egy nagy különbség: Simonné tudja, hogy a férjét ártatlanul ítélték el, Orsolya szerint viszont csak az emberek tévedhetnek, a párt soha. Az ő ügye nyilván hamarosan tisztázódik, egyszeri túlkapás, az nem lehet, hogy nagy ügyekben, pláne sorozatosan, ugyanez legyen a helyzet. „Az egyház is ezt mondta, aztán mégis égtek a máglyák...” A lány megzavarodik, fájó szívvel nézi a levelet körmölgető, dermedt nénit, s úgy határoz, hogy az osztályharcot felfüggeszti: begyújt a vendégszobában.

Orsolya ezüsttálcát visz a szomszéd városka bizományi felvevőjébe. A becsüs menten ráhozza a rendőrséget, a lány nem tudja igazolni magát, bekísérik. Tele az őrszoba berendelt parasztokkal: minddel foghegyről beszélnek. Orsolyát végül volt tanára, a már korábban is kommunistának számító Dallos igazolja, de nem válnak el egymástól békével: a férfi szemére hányja a lánynak, hogy megtévesztette őt, a dolgozó parasztság tagjának játszotta ki magát, holott kulák. „És a tanár úr? A maga apja mi volt?” „Mártír.” „Nem a halálnemét kérdeztem, hanem miből élt?” Az én apám gyártulajdonos volt. De először: én ezt soha nem titkoltam el a párt előtt. Másodszor: a kapitalista rendszer belőlünk, kapitalistákból ellenséget csinált, tehát mi automatikusan ellenségei lettünk a kapitalista rendszernek. Ergo: kommunisták lettünk... Szegény apám nem, mert nem érte meg.” Hiába érvel Orsolya, hogy a szocializmus meg mindenkiből ellenséget csinál, s hogy miért ne lehetne ő is ugyanúgy osztályáruló, mint Engels – Dallos szavaiból kiérzi, nem számíthat több segítségre.

Simonné nagyobb szerencsével járt az ÁVH-nál, ahonnét a látogatási engedélyt kellett kérnie. Egy Gelei István nevezetű hadnagy gyalázkodás nélkül meghallgatta, megértette, és jogkörét messze túllépte, még engedélyt is szerzett. „Jegyezze meg ezt a nevet. Ez egy ember!” – lelkendezik Simonné, aztán készülődni kezd a nagy útra. Azt akarja, hogy ápoltnak lássa az ura, mint aki nem szenved ínséget: selyemruha, aranylánc és ami a legnehezebb, derű. Ne fájdítsa a rab szívét. Tízperces a beszélő, őr jelenlétében,aki minden kérdésnél felüvölt: „Nem politizálunk!” Nézik egymást, Simonné is a jelekből próbál következtetni: a férje nem sovány, keze is ápolt, mint mondja, „asztalon dolgozik” akkor csak nem lehet kitéve erejét meghaladó feladatnak.

Az éjszaka érkező vonatról a kalauz emeli le a teljesen eltörődött idős asszonyt, Orsolya támogatja hazáig, de otthon gyógyszer nincs, amit Gyetvay doktor, a régi kezelőorvos fölírt, csak külföldről szerezhető be. Emma néni érdekében Pestre utazik Orsolya, felkeresi Gyetvay kórházát, de a professzor konzíliumra ment; Rita nem található a főiskolán, így pironkodva Gyetvayék lakására megy, de ott csak a már nagyon rémült feleséget találja, aki kapkodva telefonál ismerősöknek, még a főávós Jureknak is, de senki nem tud semmit. Jurek nyugtatgatja Karolina asszonyt: „Nem mi vittük el. Arról tudnék.” Késő éjjel ér haza az orvos, a Csillag-börtönben járt, Sipőcznél – hajdani barát, majd a Rajk-per idején letartóztatott – életfogytosnál. A polgári eleganciájú lakásban szorongás keríti hatalmába Gyetvayékat, hogyan is vennék vállukra Simonné gondját? Gyetvay mégis ad egy igazolást: betegét tudományos érdek, hogy megfigyelhesse, ezért kórházba szállítását javasolja. Erre azonban nem kerül sor, Simonné halálhíre fogadja a visszatérő lányt.

Aszályos nyár, 1952, az alig munkabíró szomszéddal együtt arat hősnőnk – bátyja lapátosként katonáskodik -, amikor a szántóföldeken bukdácsoló autóra lesznek figyelmesek: Smukk Tóni jött a lányért. Nagyot dobban Orsolya szíve, a fiatal tiszt vonzóbb, mint MADISZ-titkár korában, amikor Orsolyát kerülgette, s az is egészen nyilvánvaló, hogy a főiskolai papírt hozza. Smukk Tóni a városba autóztatja a kimosakodott, reménykedő lányt, vendéglőbe viszi, felemlegeti a régi szép időket, azt is, amikor segített a rendőrködő Smukknak (pardon, magyarosított, már Sóvári a neve), szóval segített egy zsarolót leleplezni a kézírása alapján. Tud-e még ilyesmiket Orsolya, mert nagy feladat várna rá. Simonné keze írását utánozva kellene leveleket írni a raboskodó férjnek, minek bánatot okozni a halálhírrel annak a szegény embernek?... De mióta viseli szívén az ÁVO az életfogytosok lelki nyugalmát? Orsolya gondolkodási időt kér, de már tudja, hogy nem mondhat nemet: beleszeretett Tóniba, és tovább akar tanulni. Megírja hát az első levelet meg a másodikat, de amikor egyre hidegebb lesz iránta a férfi, s egyre kurtábbak a látogatásai már tudja, hogy semmit sem remélhet. Simonné modorában levélbe írja, hogy van itt a vendéglátóknak egy lánya, aki beleszeretett egy magas rangú tisztbe, s hogy azért nem lehetnek egymáséi... Tóninak nem tetszik a levél, s azt is a lány szemébe vágja, hogy  a párt nem venné jó néven, ha egy kuláklánnyal kötné össze az életét. Mire leesik az első hó, megint megjelenik a ragadozó, Orsolya újra kénytelen kifeszíteni a vidravasat.

Január elseje, 1953; Jurek szomszéd szívrepesve meséli Gyetvaynénak, hogy Rákosi elvtárs magához hívatta, talán kinevezik tábornoknak. Jureket soha többé nem látják. A két villa közötti kertkapu kulcsát elviszi egy ávós, a vonító kutyát lelövik, aztán néma csend. Néhány nap múlva minden indoklás nélkül felfüggesztik az orvost kórházi állásából. A Szabad Nép hasábjairól értesülnek: Gyetvay adjunktusa evipánnal kezelt egy fontos beteget, hogy azt elmegyógyászatra juttassa; Gyetvay szintén gyanúsítható. Az orvos azonban tudja, valamennyien ártatlanok. Rákosi nyilván előkészít egy ugyanolyan orvospert, mint amilyen a Szovjetunióban folyik, s neki is mindenekelőtt a jevrej (zsidó) származásúak a kiszemeltjei. Egy ismeretlen telefonáló vet véget a rettegésnek: meghalt Sztálin. Új kormány, újkormányprogram, de a remény csak nehezen éled. Gyetvayék az elhagyott javakból balatoni házat kapnak, rendbe hozzák, már éppen pihennének is benne, amikor horgászhelyük mellett ingre vetkezik egy sokszoknyás parasztasszony, s begyalogol a mélybe. Soha többé nem látják kijönni, halomba rakott ruhái addig feketéllnek a parton, míg a vihar el nem mossa. És senki sem keresi, nincsen is hol jelentsék. Nevét nem tudják, illetősége ismeretlen. Csak a szorongás marad utána.

Június 3-án Simon Pál kézhez veszi elbocsátó levelét a Kozma utcai börtönben. Semmi magyarázat, semmi rehabilitálás: mehet, amerre lát. Régi otthonában ismeretlen bérlők, a házmester is ellenséges, idegen arc, csak Kanizsai, a volt védőügyvéd lelhető föl, bár kitelepítették őket is, de megmentette otthonát. Ő számol be Emma haláláról, a halotti bizonyítványt is megmutatja, melyben az áll, hogy 52 márciusában hunyt el. De hiszen még az őszön, még novemberben is jött levél az asszonytól!

Orsolya szőlőt kapál, úgy reméli, utoljára: megszűnt a kuláklista, mehet vissza a főiskolára. Kálmán, a bátyja nem ilyen bizakodó, az ő számára nem tartogat mást a jövő mint a paraszti gürcölést. Az átvonuló vihar sárossá teszi a határt, kapálni ilyenkor nem lehet, hazaszedelőzködnek. Otthon ismeretlen idős úr borozgat az öreg Révvel – Simon Pál. Orsolya kíséri el a temetőbe Emma néni sírjához, ő idézi fel az utolsó hónapok eseményeit. Simon azonban akkurátus ember, rákérdez a kései levelekre. Orsolya meggyónja a hamisítás történetét, azt is, hogy szerelmes volt Smukk Tóniba; kereste is, de nyoma veszett. Simon is elmondja, miért kellett az ÁVO-nak jó lelkiállapotban tartania őt. A rablógazdálkodással kitermelt olaj mellől megszökött a földgáz, élő volt, nem lesz elég nyomás, hogy a nyersolaj a fúrótornyokba jusson. Vissza kellett állni ugyanarra a mértéktartó termelési módra, amiért szabotázzsal vádolták Simont. Nyilván az lett volna helyénvaló, ha kiengedik a börtönből, de a párt nem tévedhetett, Simon maradt rács mögött, onnét irányíthatta a termelést, olajkutatást, cserébe levelet kaphatott.

Az öreg mérnök összecsomagolja felesége még megmaradt tárgyait, s azzal az ígérettel ül vonatra, hogy Orsolya majd Pesten meglátogatja. A kupéban törődött parasztember telepszik melléje, s ahogy úton lenni szokott, elmeséli élete kálváriáját. A kunszentmiklósi járásbíróságon adóhátralékért börtönbüntetésre ítélték, holott a beszolgáltatásképpen leadott sértéseket az átvevők mulasztották el értékesíteni, ám a kulákellenességtől feltüzelt bíró meg se hallgatta. Minden jószágát elvitte a végrehajtó, tanyáját szétszedték a fosztogatók, a felesége is megszökött. Aztán ugyanaz a bíró, aki elítélte, a minap azt mondta, hogy fel van mentve. Hát mihez kezdjen? „Ezután büntetlen előéletű vagyok, csak éppen oda egy évem, a feleségem, a tanyám. Nálam más a sorrend, gondolta Simon Pál: a munkám, a feleségem és egy tizede az életemnek.”

1956 nyara, Orsolya ugyan már diplomás, de most is aratnia kell: nincs munkabíró ember, de Kálmán oldalán nem is olyan sivár a marokszedés. Politizálhatnak kedvükre, most csak igazán. A lány azokról a vitákról számol be, amelyek a pesti művész-, értelmiségi körökben zajlanak, a báty meg a nyugati légballonokból szórt röpcédulákat idézi, köztük Hruscsov titkos beszédének szövegét is, amit a KB zárt ülésén mondott. Csendesen, de bizonyosan forrong a főváros, feszültséggel teli a vidék, csak Orsolyát várja a királyszéki kietlen tanárállás. Fásult szívvel megy Simon Pál temetésére, s hallgatja az idős pályatársak laudációit. Ám kéretlenül egy ifjú tanársegéd áll a sírhoz, annak a királyszéki egyetemnek a nevében, ahol hajdan Simon Pál is tanított: „Egy koporsó van előttünk... de mi, akik emlékezünk a hét évvel ezelőtti kivégzésekre, itt látjuk a többi koporsót is; mindazokét, aki ma még jeltelen tömegsírban, erdők tisztásán vagy árokparton, elhagyott parlagok alatt fekszenek valahol Magyarországon. Azokét, akiket halálos ítélettel küldtek a vesztőhelyre, s azokét is, akiket kihallgatás és ítélet nélkül lőttek agyon... Most nemcsak utolsó tiszteletünket rójuk le e nagy tudós, e nagy ember, e nagy hazafi előtt, de kifejezzük szenvedélyes vágyunkat, megrendíthetetlen akaratunkat, hogy eltemessük egy egész korszak bűneit!”

A temetés után Orsolya Gyetvaynéval kávézik egy rossz ki presszóban: Karolina nem meri hazavinni a lányt, mert a minap kiszabadult Jurekné náluk húzta meg magát. Ki tudja, nem fog-e szemet szúrni valakinek az eltűnt ávós elesége? „Hát soha nem lesz már vége a félelemnek?” Orsolya hazafelé vonatozva a királyszéki tanársegédre gondol. talán tényleg egy korszakot temettek el. S talán nem is lesz olyan reménytelen rajzot tanítani abban a városkában, ahol ilyen tanársegédek teremnek. „... aludni próbált. Kell az erő. Még egy hosszú éjszaka, mire megérkezik.”

Az utókor jólértesültségével felvértezett olvasó éppen úgy tudja, ahogy az író is, hogy nagyon hosszú éjszaka telik fel, s még akkor sem a megérkezésig, csak az elviselhető körülményekig jutunk. Galgóczit nem is izgatta, hogy optimistább véget tanácsoltak neki lektorai, barátai. Meggyőződése volt, hogy a Rákosi-rezsimet végérvényesen eltakarította 1956, de tapasztalata ellen szól, ha több bizalmat lop hősnője szívébe. Életműve, minden 1956 után született darabja azt igazolja, hogy a politikai reményeket nem fogadta el, csak akkor, ha kiállták a gyakorlat próbáját.

Valójában Papp Simon története a koncepciós perek főpróbája volt. Soha nem esett róla szó, s amit elhallgatnak, az egy idő után nincs. Az író meggyőződése, hogy nemcsak a sokat emlegetett történelmi nevű áldozatok, de a névtelenek esete is a Rákosi-rendszerhez tartozott. Nem kommunista hatalmi belharc vezényelte a jogszerűvé maszkírozott gyilkosságokat, hanem az esztelen hatalomvágy. Ennek pedig bárki áldozatául eshetett. Galgóczi egyetlen tablóban volt képes látni mind a megalázottakat és megszomorítottakat. Összetartozik a kivégzett kommunista belügyminiszter és a kunszentmiklósi tanyásgazda; a tehetséges főiskolás lán és a félszeg ávós (Gelei); a jólelkű belgyógyászprofesszor és a névtelen balatoni öngyilkos; a kitelepített úriasszony és a véle teázgató dancs kis parasztok. Az írónak meggyőződése volt, hogy a szocializmus jó és rossz cselekedetei együtt söpörték el az osztálykorlátokat: maradt a szenvedés közössége, a rosszból kilábalás egységes reménye. Ezt rajzolva képes megláttatni az országnyi egységet, ami az 56-os forradalom nagyszerűsége lett egy ország, a szocializmusban bízó egész világ hitte, hogy amit gyalázatos vezetők elrontottak, még megjavítható. Amikor ezt és így rögzítette az író, már keserűbb és kiábrándultabb volt annál, hogy negyedszázad múltán is hihesse. Mégsem a nosztalgia rajzolja együvé az akkori szerepelőket. 1968 után Galgóczinak sem maradtak illúziói a Kremlből vezényelt „szocializmus” iránt, de nem látta okát – ismerve a tények sokaságát -, hogy megtagadja ifjonti önmagát.

Pillanatnyilag úgy tetszik, hogy a szövetkezetekben bízó, parasztközösségével együtt felemelkedő írót elmossa az idő Galgóczi tényfeltáró munkája, igazságra törő teljesítménye azonban megkerülhetetlen. Nincs nélküle magyar irodalomtörténet, nincs nélküle századvégi társadalomrajz.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 197-206. old., Móra Könyvkiadó 1977.