2017. ápr. 14.

Bartók Miklós: Sötét éji madár



Éjféltájban ócska zár nyikorog,
Valahol most hosszúak az árnyak,
Valahol bús, csendes homályban
Repülése egy nagy éji szárnynak.

Egyik bolygótól a másikig
Rója le nagy útját minden éjjel,
Aztán leszáll e bús, örök rejtély
Kísértetes, csendes, lágy zenével.

Valakinek a szárnyai ezek –
S míg szemei földre merednek,
Lent leborul könnyel, imádkozva
Bús babonája az éji csendnek.

Könnyeket, lelket, titkot aratva
Száll s arcán riadt csodálat –
Dermedve nézik s meg nem értik,
Hogy kell lenni rémnek, babonának.

Sok ember látja, szánja, várja;
- Holnap lopva, titkon leborulva
Megkérdezzük, hogy kit keresett
Az éjnek titkos, fájó, néma búja.

Itt a másnap és az éji csoda
Jön fátyolos titok-sereggel...
- És az emberek szemet lehunyva
Keresztet vetve várják a reggelt...

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.