2017. ápr. 6.

Barcsai Fehér Géza: Bánat



Menj bánat – mondom -, víg nap üdve vár! –
De visszadobja ingerkedve már
A sors, e hitvány csintalan gyerek,
S a bú csak mindég visszahempereg.
Hát mit tegyek? Fölkapom mint batyút.
De súlyos így, jaj messze így az út!
Leroskadok. – Jaj nem segítsz, nagy ég?!
- Jer hát, segíts te, víg könnyelműség!

… Folyó vagyok, mely vidoran szalad.
Leejtem, rejtem bánatsúlyomat.
Hadd fonja lent be zöld selyem hínár,
Hadd fonja ott a feledésbe már!
Futok. Felém víg partok intenek,
Utamba dalt, virágot hintenek.
Oh, édes part, itt élni volna jó!
De meg nem állhat sohsem a folyó.
Lejtős az út; rohanva zúg az ár.
Így futni, futni oh, be’ kár, be’ kár!
Oh, jaj! A bánat is rohan velem,
A mélybe’ lent, a szívbe’ bent,
Magammal görgetem.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 2. sz. (1920. január 25.)