2017. ápr. 9.

B. Sárközy Márta: Látomás



Tavasz volt,
Pompás, enyhe tavasz.
Virágot szedtem a réten
S betértem egy temetőbe,
Letérdepeltem
Egy sír fejfájához
S oda tűztem
A mezei virágot!
S amint térdepeltem
Elnyomott az álom, -
Álmodtam csodásat
S tán nem is volt álom...

A halottak mind felébredtek,
Száz kérdéssel felém jöttek:
Mi van a földön?
Mi van köztetek?
- A földön most
Nagy időket élünk.
Elfordult az Isten,
A hatalmas Isten,
Az emberek küzdenek,
Harcolnak hiába;
Ha Isten elfordul
A világ nagy máglya.
Ég az egész világ
És égnek a lelkek...
Nem akartak Istent,
Tehát csak égjenek.

S íme, hogy ezt mondom
Mit látok?
Mit hallok?
Angyalt, mennyeit,
Csodaszépet, dicsőt,
Olajágat tartva.
S szól az angyal hozzám:
Eljött a béke,
Az örök, dicső,
Nem szűnő szent béke.
Nem lesz többé
Küzdés, szenvedés és bánat,
Lesz öröm és áldás
S béke a világon.

S hirtelen harangozást hallok;
A megszokott kicsiny
Estéli harangot.
S amint felébredtem
Tényleg harangoztak,
Én meg térdepeltem
S a keresztet fogtam,
S oly csend volt,
Oly gyönyörű, pompás,
Mély csend, -
Csak béke volt itten,
s már egészen feleszméltem
S eszembe jutott
A világi zsivaj,

A küzdés és szenvedés,
A harc, a vásári lárma.
S azóta mindennap
Temetőbe járok,
De hiába minden,
Nem jön reám álom;
Keresem az angyalt
Az olajfa-ággal,
Keresem hiába...
Ha a sírban leszek
Talán rátalálok.


Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.május 11.