2017. ápr. 9.

Árpás Irén: A bálvány


I.

Bizony, már idestova öt éve lesz, hogy ez a bizarr történet lejátszódott. Én akkor még polgárista kislány voltam és csak homályosan értettem az esetet.

Ha mostan elvonultatom lelki szemeim előtt, sok minden világosan áll előttem, ami akkor úgy felkavarta gyerekfantáziámat, megdöbbentette fogékony szívemet.

Abban a kis osztrák mezővárosban, ahol akkor laktunk, nyugodt, álmos, tisztességes élet folyt. Szenzáció csak ritkán jelentkezett és legfeljebb annyiból állott, hogy mondjuk valamelyik boltos leánya elegánsabb mert lenni, mint például a polgármester úr kisasszonyai.

Aki ismeri a kisvárosi életet, pláne az osztrák vidékeken, tudja, hogy nem termelnek ezek a városok egyéniségeket. A józan német úgyis hajlandó a nyárspolgári allűrökre, még nagyvárosi ember létére is. És ami kevés, úgyis kevés szín van a lelkükben, azt is kiöli a provinc. Az emberek csodálatosan kicsinyesekké és rövidlátókká lesznek. Kasztokra oszlanak, választanak maguknak hamupipőkéket, akiknek semmi sem szabad és bármit tegyenek is, bűnül róják el minden tettüket. Választanak azután bálványokat is, akiknek viszont minden szabad és még hibáik is erényszámba mennek.

Így volt természetesen a mi lakóhelyünkön is és én éppen arról akarok önöknek mesélni, hogy végződött városunkban a mindenképp nevezetes 1914. évben a bálvány tömjénezése.

II.
A város egyetlen, kiemelkedő pontja a nagy állami dohánygyár volt. Ez volt a helység szíve, ez szabályozta a városka életét. Pár hét előtt a dohánygyár új könyvelőt kapott. Sporsich Péternek hívták, fiatal házasember volt, tucatember, akinek egyetlen nevezetessége, hogy ő volt a Helén asszony férje, az aranyhajú Helén asszonyé, akiről a mondanivalóm.

Sporsich Helén magas, szőke, valóban impozáns megjelenés volt. Sorra vizitelte a kis fészek előkelőségeit. Suhogó selyemruháját, hullámos  könnyed frizuráját megbámulták a bájtalan nyárspolgár-asszonyok. És csodálatos, ezek a nők, akik egymástól még a szépség és jómód morzsáit is irigyelték, Sporsich Helénnél még a valódi pompát is természetesnek s magától értetődőnek találták. Eddig „elvből” (valójában pedig irigységből) mélységesen megvetették a dologtalan, parfümös asszonyokat, ám ha most egy-egy házban édes ylang-ylang illat terjengett, büszkék voltak reá, mert ez jelentette Helén ottlétét.

Lassan-lassan mindenkire ráragadt a Sporsich-láz. Ötvenéves nénikék éppúgy utánozták a szép Heléna frizuráját és ruhaszabását, mint az én kis liba Mici testvérem. Ahogy végignéztem vasárnap a templomból kijövő hölgyeket, tudatlan bakis létemre is elmosolyodtam. Olyan furán is festett, a fényes arcbőrű, erős alakú henteskisasszony halvány rózsaszínű selyemruhában, vagy a jó Glimmerné, divatos, csipkés ernyővel kidolgozott vaskos kezében. De hát Sporsichnét utánozni divat volt. Őt szerették, ő volt a bálvány.

Csak az én jó édesanyám őrizte meg higgadtságát, józan ítélőképességét.

- Gyermekem – mondta egyszer nekem -, ez a nő első pillantásra teljesen tökéletes, eszményi teremtés benyomását teszi. A modora előkelő, mégis bájosan szerény, azonkívül szép nő és háziasszonynak tökéletes. A lelkébe azonban senkinek belátni nem lehet és ezek a jó tulajdonságok, miket róla felsorolni lehet, részint szerencsés külsősége, részint ügyességének köszönheti. Ha az én véleményemet akarod hallani, hát én bizony ennyi túl sok erény láttára a német közmondással tartok: „Wo es zusteht, dort fehlt es.” (Magyarul ez annyit jelent, hogy az emberek jelleméből sokszor éppen az az alkotórész hiányzik, ami látszólagosan fölös mértékben van meg benne.) És az események anyám felfogásának adtak igazat.


III.
Eljött a tavasz, 1914 tavasza. Az emberek sokat emlegették a háborút, amelynek el kell jönnie, a levegőben van. Még nem volt itt, de már éreztük forró leheletét, már feszült volt a levegő, szinte villamossággal telített. Én nem nagyon értettem ezeket a dolgokat, iskolába jártam és örültem a tavasznak, meg a kirándulásoknak, melyeket Sporsichné rendezett iskolás lányok számára, int az iskolánk absztinens-körének elnöknője.

Vidám énekszóval jártuk a hegyeket, erdőket. Ozsonna tájban pihenőt tartottunk és míg mi jó étvággyal falatoztunk, Sporsichné fáradhatatlanul rajzolt. Vázlatkönyvét folyton magával hordta és hol egy erdőrészlet tetszett meg neki, hol egy vízesést kellett megörökítenie. A lányok nevelték és azt mondták, talán már egy fa sincs az erdőben, amit Sporsichné le nem rajzolt volna. Lehet, hogy igazuk is volt, én csak azt láttam, ha kedvenc virágait hoztuk neki, Helén asszony felnézett, mosolygott és tovább rajzolt.

Megjött a nyár is, a maga világrengető eseményeivel. A helység lázban, remegésben volt. Egy szerencsétlen nap aztán kitört a háború. Felrázta a kisvárost az ő zsibbadtságából. A nénikék jó időre elfelejtették a pletykázást és a kövér nyárspolgárok hősöknek képzelték magukat.

Egy nyári reggelen, oly kora volt, hogy még fel sem voltam öltözve, két magas rangú katonatiszt állított be hozzánk.

- Uram – mondta az egyik apámnak -, ha ön tudja, hol lakik Sporsich Péterné, Milics Helena, szíveskedjék bennünket odavezetni.

- Szívesen – felelte apám -, de már most, ilyen korán?

- Igen, ilyen korán – felelte mogorván az ezredes -, sőt kívánom valamennyiünknek, hogy máris későn ne érkezzünk.

Én nagyon kíváncsi voltam, mit keres ez a két nagy úr Sporsichéknál és lassan utánuk sompolyogtam.

Amit ezután láttam, teljes életemben nem fogom elfelejteni.

A lakás tárva-nyitva, az ajtók eltörve, a szobák telve katonai rendőrökkel. Beléptünk a tágas hálószobába. A szekrényeket feltépték, az illatos, csipkés fehérneműket kíméletlen rendőrkezek hajigálták a földre. Habkönnyű selyemblúzok hevertek a padlón, úsztak a szappanos vízzel tele mosdótálban.

- Dobáljátok ki ezeket a rongyokat – kiabált harsányan az ezredes. -A rajzokat, a rajzokat, kerítsétek elő mindenáron!

Apámra néztem. Az erős férfi halálsápadt volt. A budoárba mentünk most át. Egy-egy elhullajtott púderszem a toaletten, egy elöl felejtett fésű, hosszú aranyhajszálakkal benne, néhány földre ejtett hajtű, mintha valaki sebtében akarta volna a haját rendezni és már nem maradt rá ideje a holmikat elrakni, - ez volt minden, amire ráakadtunk. De a bálvány, az aranyhajú Heléna már nem volt sehol. Az ura szintén eltűnt. Az ezredes szerint egyetlen rajzra sem tudtak akadni, pedig biztos tudomására jutott, hogy a szőke szépség fizetett szerb kém volt. Innen tehát a gazdag pénzküldemények Szerbiából, az állítólagos gazdag nagynénitől. Az egyesületi elnökség a kirándulások miatt kellett, a kirándulások viszont azért, hogy kész tereprajzokat küldhessen Szerbiának. Hát ez volt a mi bálványunk teljes egy évig! Ilyen nő jutott játszva olyan tisztségekhez, amelyek után egyszerű polgárnők titkon és hiába sóvárogtak.

Rövid idő alatt híre futott az eseményeknek és az udvar megtelt dühöngő, üvöltő asszonyokkal.

 - Halál az árulóra, agyon kell ütni a kémnőt! – kiabálták a feldühödt asszonyok és mert a bálvány már eltűnt, rávetették magukat a csipkés holmikra és tehetetlen dühükben lábbal tiporták, szaggatták a ruhadarabokat,melyek még rövid idővel ezelőtt annyira föllelkesítették őket.

Rövid idővel rá sikerült Sporsichékat (ez persze nem a valódi nevük volt) kézre keríteni. Bécsben a haditörvényszék ítélt felettük, de az ítéletre már nem emlékszem jól, csak azt tudom, a házastársak egyike halállal lakolt.

IV.
Mikor a vihar már kissé lecsillapult, kávézás alkalmával azt mondta Glimmerné (a bálvány egykori főslepphordója) anyámnak:

- Hiába, én csak ismerem az embereket! Soh’sem tetszett nekem ez az asszony. Habár én csak egyszerű asszony vagyok, eszem azért van elég, sőt sok is.

Anyám végignézett rajta, majd csendesen mondta: „Wo es zusteht, dort fehlt es!”


Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.ápr. 27.