2017. ápr. 22.

Andrew Marwell (1621-1678): Vonakodó kedvesemhez



Ha sok időnk lenne e földtekén:
vonakodásod nem rühellném.
Töprengenék, hol töltsem el veled
a végtelen szerelmi éveket.
A Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál te: én a ködös Humberen
szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
felkérnélek: add végre meg magad,
mire te addig húznád az időt,
míg megkeresztelkednek a zsidók.
Szerelmem folyton nőne, oly nagyon
lassan, mint egy világbirodalom.
Tíz évig lesném homlokod; tizet
adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,
mindegyik fehér mellednek huszat,
százezret annak, ami fennmaradt;
minden testrészednek egy korszakot
s az Újkort, ha szívedet megadod.
Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,
s hidd meg, szerelmem nem adná alább.
De folyton hallom, hogy hátam mögött
az Idő szárnyas fogata zörög,
s tekints előre: lábaink alatt
jön a jövő, az üres sivatag.
Márványkriptád mélyében elveszik
szépséged, s szépségeddel verseim
visszhangja is. És szűziességedet,
mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;
s a por elfekszik - ugyanaz a por -
erényeden meg bujaságomon.
A sír privát szállás, ahol kevés
alkalmat kínál a szeretkezés.
Ezért, míg az ifjúság s az öröm
harmat módjára csillog a bőrödön,
s készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan fel tested minden pórusán:
tekintsük egymást prédának, akár
két felgerjedt ragadozó madár,
hadd használjuk a percet, ahelyett,
hogy elkenődve lötyögjek veled;
hemperegjünk, míg édességed s vad
erőm egyetlen, görgő gombolyag,
aztán nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk be az élet kapuján,
s mivel megállítani az Időt
lehetetlen, kergessük mi meg őt.


(Ford.: Faludy György)