2017. ápr. 14.

Ádám Zoltán: Köszönöm



Köszönöm szavaid, melyek a méla eolhárfa
csengő rímeiként kísérik fogyó ifjúságom
és tiszták, mint csalogánydalnál holdas esti álom.

Köszönöm kacagásod: e lengő piros lobogókat
hajódnak árbocán, az életem mély tengerén,
hol ifjak még a vágyak, de az akarat koravén.

Köszönöm csókod: e szállód alt a néma föld felett,
mit vígan dalol egy éji, ködruhájú tündér,
míg lantjába szászszínű virágfűzért fűztél.

Adtad és vendégem lett: a fájdalom, az öröm
és ma bennem minden vadul az életre lázad,
amit nem lehet elfelejteni: köszönöm.


Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.