2017. ápr. 6.

Ábrányi Emil: A halott regement – Ének a kassai vörös-sipkásokról



1.
Rákóczi aludt.
Mély álmot aludt a Dómban,
Ahová koszorús diadallal,
Egekre dörgő dallal,
Mesés pompával, fénnyel,
Csapongó, nagy reménnyel
A nemzet visszahozta.

Rákóczi aludt.
Mély álmot aludt a Dómban,
S nem tudta: mi van körülötte.
Nem tudta: mily égre üvöltő,
Megalázó, meggyalázó
Csúfság esett e népen,
E hajdan büszke népen!
Mert hogyha tudta volna,
Még egyszer meghalt volna,
Már nemcsak bánatában,
De izzó szégyenében!...

2.
Rákóczi aludt.
Mély álmot aludt a Dómban,
Fehér kriptája márvány-fenekén.
És zsibbadt álom lengett a szegény
Beteggé kínzott, bús városra is.
A némaság, mint nagy, sötét pajzs
Borult le fűre, fára,
Szorongó házak éjbe meredő
Rostélyos ablakára.
Szellők se fújtak. Megmoccanni féltek.
Sóhajtó választ virrasztó nyögésre
Most gyöngéden nem adtak.
Elült minden zaj. Nem volt semmi nesz.
Csak a kutyák ugattak,
S itt-ott csehül beszéltek.
Aztán ez a lárma is elszűnt,
Eloszlott. – És a roppant
Fekete csöndben csak föl és alá
Cirkáló őrök durva lépte koppant.
Egy toronyóra súlyos kalapáccsal
Éjfélt ütötte éppen.

3.
És ekkor a Dóm közelében,
A honvédemlék mellett:
Alakok surrantak elő,
Halaványan mindahányan,
És halkan, mint a lehellet,
Jöttek kerengve, suhogva,
Mint amikor ködfoltok
Hegyest súrolva szállnak,
Egymásba sűrűsödnek,
Sárgás gomolyagba állnak.
Csodás, árnyékszerű lények,
Temetőkből osont szökevények,
Egy éjszakára megszabadult
Rabjai a halálnak.

4.
És gödreikből sorjában kikelvén,
Köszöntik  egymást a halottak nyelvén.
„Ismerlek, pajtás!”
„Én is tégedet!
TGe vagy, akit halálra égetett
Az osztrák ágyú öt lépésnyiről,
Mikor rohantunk, mindent összezúzva,
Vörös sipkánkat a szemünkre húzva,
Tizenkét sáncra föl!”

„S te hol harcoltál?”
- „Isaszegnél voltam,
És Nagysallónál estem össze holtan!”

„Én a Branyiszkón mentem át!...
Aztán megúsztuk a Tiszát!...
Nem volt előttünk semmi gát!”

„Hol harcoltál te?”
- „Minden csatatéren,
Míg aztán végképp elfogyott a vérem!”

„A kapitányod?”
- „Damjanics!
Ő volt az én vezérem!”

„De a mienk is!... Száguldott velünk
A hősök hőse!... Mind a kassai
Ezredben voltunk, akik a mai
Találkozón egymásra ismerünk!”

„Az én megyén Turóc volt!”
„Az én megyém meg Zólyom!”
„Vijjogva, mint a sólyom,
Csaptunk az ellenségre,
És vertük zöldre, kékre!”

„Tótul beszéltünk, magyarul csatáztunk,
Havas záporban, sokszor vérben áztunk.
Vörös sipkánk volt. És vörös jegyünk
A melleken: vörös, tátongó rések,
Sebosztó kardok és golyóütések
Piros jelvénye. Azt mondtuk: megyünk,
Mikor Kossuth még egyszer ránk izent.
És nem haboztunk!... Ment, mindenki ment!
Bizony, fiúk, az volt a szent,
Legszentebb kommunizmus:
Harcolni együtt, híven,
A nemzet igazáért.
Meghalni együtt, bátran,
És ingyen a hazáért!”

5.
„Pedig nekünk is drága volt az élet,
Az ifjúság, a napsugár,
Az asszony, aki csókra vár,
És ölelő karjába zár…
A barna föld, a zöld vetés!...
Nekünk is fájt a szenvedés,
Nekünk is fájt az elmúlás,
Nekünk is fájt a gondolat,
Hogy kora sírban porladunk
A zsendülő göröngy alatt,
Míg szabadon, míg boldogan
Bő éveit leéli más!...
Kellett, igen, kellett, hogy rosszul essék
Mindez nekünk is!... Ámde a mi klába,
Tüzes fejünk vitt minket a csatába,
Mert úgy éreztük, hogy a kötelesség
Az a legelső!... És a becsület
Mindennél drágább!... Hát ezért harcoltunk!
Mi még ilyen bohó legények voltunk!”

6.
És egyikük szól, míg borús szeme
Megvillan, mint a nyári zivatar:
„Azok maradtunk most is! Mert íme
Miért vagyunk itt, sápadt emgerek?
Miért vagyunk itt? Mit akar
E sírből jött sereg?
Kérdvén emettől és kérdvén amattól:
Mi az oka, hogy sírodból kiszállasz,
Csak egy lehet a válasz -:
Ha nem mozdul az élkők karja, kell
Hogy a halottak csontökleivel
Mi védjük a hazánkat,
Igen, mi védjük, új szívszakadásig!”
„Úgy van!” felelt a másik.
„Azért vagyunk itt, mert nem tűrjük el,
Hogy ott, ahol Rákóczi sírja áll,
Nekünk a szentek szentje:
Hogy ott a szennyek szennye,
Vad martalóc rút szája  povedál!...
Hogy ott, ahol térden hódolna még
Az angyal is -: garázda csőcselék,
Cudar zsiványok sarja
Csapszéki dalt gajdolhat részegen,
Ha éppen úgy akarja!
És minden percben, nappal, éjjel,
Galád ellenség sáros lába
Ronthat be áldott sírboltjába!...
Megeshetik, hogy förtelmes szeszéllyel
Sírjához lép a rabló,
És káromkodva ráköp,
Vagy nyelvét öltve ki:
Rúg egyset a koporsón,
Ha úgy tetszik neki!”

7.
Irtóztató!... Irtóztató!
Hördülnek égre valamennyien.
És nedvesül a gödrös, sárga szem,
Forrás fakad föl és a rég kiszáradt
Hű arcokon patakként végigárad.
Aztán így vádol, így zokog
Így sújt tovább a szó:

„Ti élők! Ó ti élők!
Ha tudtok így is élni,
Így meggyalázva élni,
Sőt mentek hahoztázva
Mozgóba és színházba,
Korzókra, kabarékbe,
Gyönyörök vágyában égve,
Hát éljetek tovább így!
Ez a ti dolgotok!
A kacagók, az élvezők,
Vidám urak, szép, cifra nők:
Unalmas gyászhoz, meddő búsuláshoz
Hő szívüket ne kössék!...
De mi, halottak, így nem nyughatunk!
Bennünket földob a sírból
A lázadó dühösség!...
Bennünk a megfagyott vér
Vad elszántságra pezsdül,
Hogy őket e dús anyaföldből
Kirántsuk gyökerestül!
Megyünk! Megyünk! Megyünk!
Megostromoljuk az Isten
Siketre dugult fülét.
Rohanunk zuhogva szét,
Mint hegyről ömlő, romboló,
Pusztákon végig-tomboló,
Őrjöngő áradat!...
Leteperjük, leütjük, levágjuk,
Megfojtjuk, összetépjük
E foglaló hadat!”

8.
És sorakoznak rendre
Hullámzó csatarendbe.
„Siessünk! Siessünk!
Mielőtt Rákóczi fölébred.
„Siessünk! Siessünk!
Mielőtt Rákóczi fölébred,
Az alvó fejdelem!
Siessünk! Siessünk!
Úgy tetszik, mintha máris
Mozdulna odalenn!...
Ki kell söpörnünk őket,
A gaz szentségtörőket,
A nemzetek szemetjét,
Mielőtt ébredne az alvó,
Hogy soha meg ne lássa
Szemének pillantása
E betörők nyomát, -
Hogy soha meg ne tudja:
E város minden útja
Mily gyötrő Golgota-út volt
Borzalmas nappalok
S még szörnyűbb éjeken át!”

9.
Rejtelmes trombita hangok
Búgtak keresztül az ódon
Házak tetején csoda-módon.
Olyan édes, szívbekapó,
Csengő, üde hangok,
Mint húsvét napján
Feltámadásra
Hívü harangok.
Hosszú, ébresztő,
Nagy, büszke búgás,
Hogy azt, aki hallja,
Erőssé vigasztalja!...
Pörögtek a dobok,
Dübögve, mint a szív,
Ha lázasan dobog.
És mintha daloltak volna,
Mint rég, amikor dalolva
Robbantak a szolnoki ágyúk
Tűzhányó torka elébe.
És egy megtépett zászló
- Elmúlt dicsőség kpe –
Emelkedett ki magasan
A halott katonák sorából.
. . . . . . . . . . . .
Vezényszó harsant. És indult a tábor.
Elzúgott gyorsan valamennyi század,
Mint egy tündöklő, glóriás káprázat,
Mint egy felséges álom!...

10.
Álom volt, úgy találom.
De váltsd valóra, ó isteni jóság!
Engedd, uram, hogy eleven valóság
Legyen belőle!... Hogy kövesse őket
Minden magyar! Hogy ne maradjon álom
A légió, a halvány regement,
Mely a hazáért, népe igazáért,
Fölkelt a sírból és harcolni ment!


Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 1. sz. (1920. január 11.)