2017. márc. 27.

Szabó Márton: A pásztorlegény (beszély)

N. Grigoreseu: Pásztorlegény

A fővárostól nehány mérföldnyire, a kezdődő alföld szivet lelket emelő sikságán, kisded erdőt képezve feküdt Zavarfalva. A sürün ültetett különbféle gyümölcsfák termékeny lombjai alól, fehérbe öltözött pásztorként kandikáltak ki a tisztára meszelt nádas kis házikók. A falu alsó részén buján nőtt jázminfallal keritve fehérlett Bokros Mihály uram takaros hajléka, melly kiterjedésére nézve, ha nem tartozott is a nagyobbak közé, rend és tisztaság tekintetében az első helyet vivta ki magának.

Pünkösd előtt a hét utolsó napja volt. Sára asszony, Bokros Mihály uram házi bordája – mint ő szokta nevezni – az igénytelen házikó egyik ablakához végellő tulipános láda szélén ülve, férje bizonytalan szinü köpenyegét javitgatá, mert – mint látni fogjuk: Bokros Mihály uramat köpenyeg illette, – melly mesterségébe nem vágó foglalkozás annyira leköté egész figyelmét, hogy csak ollykor váltott szót a közelében álló galamb szelid fiatal leánynyal, ki, vászonnal keményen megbéllelt nyelü ollóval kis kezében, egy durva posztófolt csinos kerekitésén törte eszét, kezét.

– Ugyan, anyám – szólalt a türelmet vesztett leány az ollót letéve – mit bajlódunk mi ezzel a rosz köpenyeggel, melylyet a viszontagság már annyira megviselt, hogy több rajta a czérna, mint a posztó?

– Juliska – feddé őt az anya szeretettel – te még gyermek vagy, nem tudod, mit beszélsz.

Julisk kérdőleg függeszté szemeit anyjára.

– Lásd, leányom – tevé utána a nő érzékenyen – ezen köpenyeg volt apádon, mikor kezemet megkérte.

E szavak édesen fájó érzelmeket költének föl a hajadonná serdült leány ártatlan szivében. Juliska gondolkozó lőn, s mindketten hallgattak.

Alkonyodni kezdett. A leáldozó nap bucsusugárai a házikó egyszerü butorait megaranyozólag törtek át tisztára mosott üvegtábláin az ószerű ablaknak. A hosszas csendet egy, a ház előtt hirtelen megálló kocsi hatalmas zörgése szakasztá meg. Juliska az ablakhoz sietett; e pillanatban fölpattant az utczaajtó könnyü vaskilincse, a házi eb csaholva rohant a nyiló ajtó felé, majd hizelgőleg nyöszörögve csuszott vissza, bozontos farkával a földet traktusra csapkodva.

– Édes apám jön – fordult hirtelen anyjához Juliska, s pár könnyü szökéssel a konyhában termett, mellynek küszöbét Bokros Mihály uram, két kezében két megrakott kosárral ép akkor lépte át. – Apám – kérdé Juliska gyermekileg örvendvén, a mint apja kezéből az egyik pirosló cseresznyével rakott kosarat átvette – kocsi állt meg házunk előtt?

– Ugy gondolom – válaszolá az apa nagy büszkén.

– Csak nem te jöttél rajta? – kérdé tovább Juliska bizonyos nemével a csodálkozásnak.

– De nagyon is én jöttem – simított egyet kajla bajuszán Bokros Mihály uram füle felé, a meddig csak elért.

– Ki kocsiján jöttél? – sürgeté a leány nemének egész kiváncsiságával.

– Ohó! várj sorodra, mert lám annak egész históriája van.

No ha históriája van, gondolá Juliska, majd segitek én magamon, s szeliden mosolyogva az utczára sietett. De milly nagy volt bámulása, midőn a látni kívánt kocsi helyett, mellynek merre tüntét mindössze is az alászálló porfelleg jelelé, a kapufélfához nagy busan könyökölve egy szálas termetü nyalka pór legényre bukkant.

– Jancsi, te vagy itt –szólott a kedvesen meglepett leányka.

– Roszkor jöttem, ugy-e? – válaszolá a legény lágy hangon – te más valakit véltél itten találhatni.

– Jancsi;

– Vagy tudtak, hogy én….ej, de minek tudtad volna – tevé utána Jancsi neheztelve – hiszen ne tagadd, téged a kocsi s lovak láthatása csalt ki.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem – válaszolá a leány szeliden – de hogy téged nem szivesen látlak, az hiában mondod.

–Juliska – kérdé Jancsi némikép engesztelődve – hányszor állt már meg ez a kocsi házatok előtt?

– Ma először, ha nem te ültél rajta.

– Jó, e szerint te nem ismered, majd elmondom: képzelj magadnak szép három pej lovat, vastengelyü könnyü festett kocsit; ez ellen az irigységnek sem lehet szava, de még kevésbé az uri kocsis ellen; elmondjam, minő? – kérdé gúnyosan mosolygva. – Termete derék, hasonlit egy görbe kutágashoz. Füle helyett az ur isten lapulevelet akart teremteni, midőn a fejére illeszté; bajuszára szép csak nézni is, ollyan, mint a szélkihordta vetés. Szemei sem ollyan közönségesek, mint más szegény emberé, mert egyikre kancsal, a másikkal sandit, azért van aztán komoly tekintete. Arczán megállhat minden szem, még a borsó is megállana rajta, ha rá szórnák. Testre is szépen megtermett, mert csuhájába nincs az a három ember a világon, ki egy kaszvány köménymagos tótot beleszoritana.

– Hiszen ez az ispány kaczagott Juliska akaratlanul. – De – tevé utána meggondolva – Jancsi, nem illik ám mást ugy megszólani; anyám azt szokta mondani: ne sértsünk mást, ha azt akarjuk, hogy minket mások ne sértsenek, szeressük felebarátunkat, s bocsássunk meg ellenségünknek is.

–A te anyádnak igaza van – válaszolá Jancsi szomoru odagondolással – azért is vagy te olly nyájas, szived azért olly lágy, mert eg yjó anya visel reád gondot. Az anyát nem pótolja ki semmi. Ne rójj meg érte, ha fölindulásomban szavaim sértők voltak. Sokszor nem olly rosz az ember, mint minőnek látszik. Lásd, én ugy nőttem föl, mint mezőn a fűszál, anya nélkül, a jó Istenre bizva.

– Régen meghalt már anyád? – kérdé Juliska őszinte részvéttel.

– Régen, olly régen, hogy nem is ismertem, csak arra emlékszem, midőn koporsóját a sirba tették.

– Szegény Jancsi! én ollyan igazán sajnállak, hogy a lelkem is fáj bele.

– Tudom én azt, hogy jó szivvel vagy hozzám, de épen ez ád sok bajt, azért szeretnélek én téged megőrizni a fujó széltől is, azért akar eszem elhagyni, ha az ispánra gondolok.

– Ugyan hova beszélsz – válaszolá Juliska szemeit lesütve – hiszen az ispánnal életemben sem beszéltem soha; aztán az az ember – én nem akarom megszólni – olly csuf, mint te mondod.


– Azt is tudom én, hogy nem szereted, ha mondanád, hogy szereted, se hinném; de lásd, ezen ember gazdag, gazdagnak pedig lehetséges a lehetlenség is. Juliska – folytatá bánatosan – ha az ispán szemeit rád vetné, …. ha ez az ember szemeit rád vetné? – ismétlé rövid szünet után hirtelen átváltozott arczának szilaj kifejezésével.

– Elfordulnék tőle. – Felelé a leány határozottan.

– Ha utánad adná magát? ha üzőbe venne, mint ölyv a galambot?

– Menedéket keresnék szülőimnél.

– És ha szülőid nem lennének képesek megoltalmazni?

– Akkor –

– Akkor –ismétlé Jancsi a szót, Juliska kezét reszkető két kezébe fogva.

– Másnál keresnék menedéket, ki megvédelmezne. – Szólott a leány magasztos érzéssel, s angyali tekintetét Jancsira szegezé.

Mennyi nyiltság, mennyi biztató volt ezen egyetlen tekintetben, minő határozott vallomás feküdt ezen pár szavakban! Jancsi egész mértékben fel tudta fogni a pillanat nagyságát. Előtte egy boldog jövő tárult föl, mellynek csak rózsái vannak, tövisei nincsenek. Sokáig némán álltak egymás mellett, nem kérdezték egymást, s nem feleltek; nem tettek fogadásokat, nem kivántak igéreteket, de azért mindketten szerettek.

– Juliska –kezdé Jancsi, mintegy kellemes álomból ébredve – te egészen más embert csináltál belőlem. Különös, egyszerre ugy szeretem a világot, nem haragszom még az ispánra sem, talán még azt is meg merném fogadni: hogy ezután a kocsmába sem megyek.

– Hát a kocsmába is szoktál járni? – Kérdé Juliska féltékenyen.

–Ritkán, … akkor sem jó kedvből. Nem tudom én, hogy van sokszor velem. Olly különös érzések szállnak meg; a munka csak ugy rí a kezemben. Elgondolkozom, Isten tudja hova, s olly szomoru vagyok, hogy a lelkem majd megszakad. Juliska, nem voltál te még igy soha?

– Oh igen. – Válaszolá a leány ártatlan elandalodással.

– Aztán mit tettél illyenkor?

– Imádkoztam.

– Én pedig a kocsmába mentem. – Vádolá magát Jancsi bűnbánólag. – Akkor föltetettem pár üveggel abból a legjobbik vörösből, ráhuzattam a nótának a legszomorúbbját. Nem segitett rajtam, sem bor, sem a nóta; pedig néha olly szomorun, olly különösen szólt a muzsika, és én olly különösen éreztem, hogy: – csak nevess ki, megtörtént rajtam, mit mondani is restelek, a boros üvegek mellett, arczomat a tenyerembe rejtve sirtam, mint a gyermek.

Jancsi szavai annyira őszinték voltak, s olly ismert állapotot mondott el, hogy Juliska korán sem nevetett azok hallattára, hanem örömtől sugárzó arczczal, s könybe lábbadt szemekkel kérdé: – Ugye Jancsi, ha ezentul olly furcsán érzed magad, nem mégy a kocsmába?

– Nem. – Válaszolá Jancsi édes hangon. – Hanem eljövök hozzád, …. hiszen ugy is az annak az oka, mert nagyon szeretlek.

Az elpirult leány váltig szeretett volna valamit felelni; de szemérmes ajkai szót hasztalan kerestek.

Juliska, Juliska! –Hangzott ekkor Sára asszony szava a konyha ajtóból.

– Mikor látlak ismét? – fogá meg a leány kezét Jancsi.

– Az nem tőlem függ. – Válaszolá a leány mosolyogva. – Jó éjszakát Jancsi.

– Jó éjszakát Juliska. – Bucsuzott el Jancsi.

Pár percz mulva Juliska maga után betette az ajtót. Jancsi pedig, magát egy fejjel magasabbnak érezve, ballagott haza felé, a keskeny utczán végig.

Míg az utcza ajtóban az ártatlan pásztoróra tartott, bent a szobában más fajta jelenet adta elő magát. bokros Mihály uram fontos szótlansággal járkált föl alá a sárga agyaggal padozott szobában; magas homloka, melly az idők jó voltából feje tetejénél is hátrább végződött, borsónyi vizcseppeket izzadt, s ha élete párja kérdéseket intézett hozzá, azok közül csak tizedikre felelt, akkor is ollyképen, hogy a felelet mindenre illett inkább, csak a kérdésre nem.

– Mihály! – szólott a türelmet vesztett nő, a kijavitott köpönyeget a fogasra akasztva. – Mi bajod, mért vagy olly rosz kedvü?

–Rosz kedvü, mondád? – mosolygott Mihály gazda szánakozólag – látszik, hogy asszony vagy, asszony, ki csak a mondott szóból ért, de a gondolatokba nem lát, ehhez politika kell, azért több a férfi az asszonynál, mert politikája van.

– Politika! – Sohajtott Sára asszony, akaratlanul a multakra gondolva.

– Csak sohajts, feleségem asszony, nagyon értem, mit jelent az efféle sohajtás; nem de, hogy férjed politikája elnyelte földedet, szőlődet, kertedet, pénzedet?

– Mihály, te méltatlan vagy – válaszolá a nő jósággal – illettelek-e valaha szemrehányásokkal?

– Nem, becsületemre, nem –ingatá fejét Bokros Mihály uram magába szállva, –pedig lett volna rá okod; de az idő, ez a legnagyobb politikus, még mindent jóvá tehet. Eddig az idő az én mesterem volt, most meg én leszek az időnek mestere, igen, és ebben fekszik az én politikám. Ma reggel mint egyszerü földmüvest láttál távozni, s estve egy előkelő műmester, egy csizmadia érkezett meg bennem.

– Hogyan, ismét folytatni akarod mesterségedet?

– Igen, folytatni akarom, ezt kivánja a politika. Csak képzeld, két vesszőkosárral vállamon, mint valami megterhelt öszvér, haza felé ballagtam a poros országuton, elégedetten, ha ugyan elégedettségnek lehet mondani azon vágynélküliséget, mit a paraszt élet nyujthat; egyszer csak sebes kocsizörgést hallok, s közben e szavakat: – Félre paraszt, mert elgázoltatlak.– Félre ugrottam, nem félelemből, mert én nem szoktam megijedni a magam árnyékától, hanem félre ugrottam haragomban. – Bocsánat – szólalt hozzám az ispán, lovait hirtelen megállitva, –hát ön az, tisztelt Bokros Mihály uram, hát mióta jár a mesterség mezitláb, lelkemre valami vad parasztnak hittem, kérem, üljön föl mellém, aztán ne nézzen rám ugy, mintha meg akarna enni, mentegetődzék, csak nem hiszi, hogy sérteni akartam volna, inkább kitépném a nyelvemet s az ebeknek dobnám. –Hallod-e mind ezeket anyjuk, és mit mondasz hozzá? Illy emberséges uri személyre aztán csak nem haragudhatik az ember, ha epéből nőtt is föl. Mit volt tennem, engedve a megtisztelésnek, a  kocsira ültem, minek az a politikai következménye lett –

– Hogy félórával hamarébb haza értél – egészité ki Sára asszony egykedvüen, kötényével az asztalt törölgetve.

– Nem csak – folytatá Bokros uram –hanem megtanultam becsülni saját értékemet. Hát parasztnak születtem-e én, nincs e tisztességes mesterségem? a ki urnak termett, legyen ur; vagy nem viselnek már csizmát az emberek? E gondolatoknak agyamban kikelni, s éretté nőni, pillanat műve volt. Avagy, hibázik-e valami mesterségem megkezdéséhez?

– Nem hibázik semmi, csak bőr.

– Igen, a bőr – folytatá a mester, homlokát ránczolva – de ezt is pótolja az ész, a politika. Azt mondják, a szerencse egy szeszélyes valami, melly mindenkit fölkeres legalább egyszer életében. Nálam ma köszöntött be, meg is fogtam, üstökénél fogva.

– De hát miből áll az a nagy szerencse – kérdé Sára asszony – mellyet, a mint mondod, a markodban tartasz?

– Asszony, szerencsének tartod-e azt, ha azt mondom, hogy az ispán megalkudott velem az idei termésre száz jó forintért, mennyit tudniillik az egész szőlő sem ér.

– Mihály, Mihály! – ingatá fejét Sára asszony feddőleg – és te elfogadtad?

– Nem, anyjuk, mert én is keresztény vagyok; uzsorásnak kellene lennem, ha illy alkura lépnék. Hanem elzálogitám kilenczven esztendőre ötszáz forintért. Ez által kettőt értem el; először, nem idegenitém el örökre a mi a tied, másodszor, mert nem adtam el olly árért, mellynek felét sem éri meg. Ez politika.

– Félek, hogy az ispánnak mellék czélja is lesz. – Jegyzé meg a nő szomoruan. – S drága ráadást kiván az alkuhoz.

– Lehet – válaszolá Bokros uram nyomatékos hangon –Juliska szépnek tetszik előtte.

– Vaknak kellene lennie, ha leányomat szépnek nem tartaná, de azért nem szeretném, ha a szemeit rá vetné.

– Bizony, anyjuk, pedig én nem állok érte jót. Ez azonban nem lenne épen nagy szerencsétlenség.

– Azt Juliskától kellene kérdeni.

– De majd meg is kérdi azt az ispán, annak idejében.

– Aztán félig meddig nem igértük-e már oda Sugár Jancsinak, ki szinte tudna mit a tejbe apritani?

– Jó jó, de lásd, az ispán inkább hozzánk való. A minő a zsák ollyan legyen a folt. Vagy gyalázatot akarnál-e hozni köpönyegemre, melly czéhbeli mesterembert illet. Végre, mindezeket nem tekintve, az ispán egyik zsebéből is nem fizetne-e ki mit tom én hány Jancsit? Asszony, mind ehhez ész kell és politika. Jancsi kevesebb egy parasztnál, gulyás ember fia.

– Én pedig – válaszolá Sára asszony nem tágitva – egyetlen leányomnak boldogságot kivánok, mit sem az ispán sem pénze nem adhat.

– Anyjuk, – válaszolá Bokros uram neheztelődve –én sem tartom gyermekemet portékának, bár ez rosz politika, de ugy van. Azonban ha Isten ugy végezte, hogy ispánné legyen, pedig ugy végezte, remélem a jó Istennel nem szállsz érte pörbe.

Sára asszony tapasztalásból tudván, hogy Bokros uram az utolsó szót mindig magának tartá fön, jónak látta ez okból tovább nem fűzni a vitatkozást, mellyből a rövidebbet csak ő huzta volna, s az anyai sziv egész féltékenységével szólitá Juliskát.

Kis idő mulva magasan csapkodó lángokkal robogott a keskeny konyhapadkán meggyujtott venyege, s míg Juliska álmodott boldogsága édes érzetében kedvvel, dudolva készité a szegényes vacsorát, Bokros Mihály uram tollasodott reménye gyors szárnyain kalandozott át heted hét országon a véletlenül hajlékába bekopogott szerencse istenasszonyához Mindketten boldogok voltak, szerencse, hogy egyik sem tudott a másikéról semmit. Egyedül az anya állott örömtelen, szomoru intőjeleként mulandóságnak.

Másnap már korán reggel ünnepiesen neki öltözött járókelők őgyelgének a fölseprett utczákon, bámész szemlélődés közt dicsérő vagy gunyoló észrevételeket téve a házak- s keritésekre  tűzött kásavirágu bodza s tölgy ágakon lengő valódi vagy színes papirosból metszett szalagok s változatosan fölaggatott selyem kendők fölött. Pünkösd napja volt. Juliska a keritést gazdagon beárnyaló jázmin tövében elnyuló uj hajtásu puha gyepágyon ült. Kék barkáju harisnyába szoritott kis lábait uj szalaggal csokrozott testszin papucs födé. A gyenge piros arcz s tömött fekete haj gyönyörü öszhangzásban állott tüzzel égő bogár szemeivel, mellyek kimondhatlan bájjal tétováztak az ujjai közt tartott piros rózsaszálon. Andalgásából a benyitott utczaajtó zöreje rázá föl. Arcza lángba borult, szive erősen dobogott, s remegett, mint a nyárfalevél, midőn Sugár Jancsit s annak őszbecsavarodott apját, komoly képpel, ünnepiesen öltözve a köszöböt általlépni látta.

A mint Jancsi Juliskát megpillantá, a helyett, hogy apját tovább követet volna, egyet fordult a pitar ajtóban; lábai akaratlanul a kedvesen meglepett leány felé vitték. Juliska szeretett volna eléje futni, de lábai nem birták.

–Jó reggelt, Juliska. – Köszönt Jancsi, arczán az öröm szelid kifejezésével.

– Isten hozott, Jancsi. – Fogadá el a köszöntést Juliska csaknem siró hangon.

Hogy történt, hogy nem, nehány percz mulva szépen egymás mellett ültek a gyepágyon, –Juliska, és a pásztor legény.

Jancsi soha sem tetszett még a leány előtt olly szépnek, mint e pillanatban. A fehér fürtökkel hullámzó csúvált irhás suba, széles selyem szalaggal szegett pörge kalap, apró gombokkal kétsorosan megrakott csinot atlasz mellény, a legényesen meghuzott sarkantyus uj kordovány csizmák, mind megannyi figyelmet ébresztőmellék dolgok voltak, mellyek a szép növésü legényt Juliska szemeiben páratlanná tették. Sugár Jancsit nem oknélkül tartották a faluban elsőnek, s méltán megállt rajta minden szem, ha végig ment az utczán.

A legény és a leány hosszasan szótalanul ültek egymás mellett. Mennyi öröm, mennyi boldogság volt ezen néma együttlétben.

– Juliska, te ma olly szótalan vagy. –Szakasztá meg a hallgatást Jancsi.

– Mint te – válaszolá a leány szeliden.

– Az más, ha én gondolkozó vagyok, annak oka van.

– Talán neked is rosz álmaid voltak?

–Nem. – Felele Jancsi röviden s örömtől ragyogó szemeit a leányra függeszté.

– Oh, nekem igen rosz álmaim voltak.

– Istenem, hát az angyalok is álmodhatnak roszat?

– Jancsi, te ugy beszélsz, mint egy pogány. – Válaszolá Juliska, szemeit lesütve.

– Majd megtéritesz Juliska; hanem hát mond el, mit álmodtál, mert az álom, mit az ember Pünkösd éjjelén álmodik, jelentőséggel bir.

–Elmondom, aztán nevess ki, én magam is nevetem, hiszen csak álom volt. Egy virágos völgyben jártam, csöndes este volt, a leáldozó nap reszkető sugárai megaranyozták a mezőt, a virágokat, a fák leveleit, olly különös volt minden, szellő nem fujt, a patak folyása megállott, a madarak megszüntek csevegni; azt hittem, az angyalok országában vagyok. Ibolyából koszorut kötöttem, s a virágfüzér ölemben galambbá változott, tolla fehér volt, mint a hó, de olly félénken simult hozzám, hogy szinte megrettentem. A szelid fény egyszer csak átláthatlan komor szürkületbe ment át, kigyók sziszegtek, varjuk károgtak körülöttem. A magasban egy tányér alaku fekete felhő kerekedett; s ezer meg ezer kisérteti alakot véve, ereszkedett lejjebb. A galamb kirepült kezemből; a felhőből egy kánya bontakozott ki, s a halálmadár rémes huhogásával üldözte mindenütt, galambomat megmenteni akarva, hegyen völgyön futottam utána. Eltünt örökre, én egy meredek szikla csucsán álltam, alattam felhők usztak, mellyekben villámok égtek, s a megmérhetetlen mélységben jégeső zuhogott. A vakitó sötétségen pillanatra átfutó villám fényénél téged láttalak közeledni, neveden szólitálak, te nem feleltél, a szikla inogott alattam, oh, ez iszonyu volt, a mint fölébredtem, a halál verejtékét érzém homlokomon.

– Álmod hazug volt Juliska – fogá meg a leány kezét Jancsi –én megmentettelek volna, te vagy a hibás, mért ébredtél föl; – s e szavaknál reszkető kezei egy karika gyürüt vontak a leány ujjára.

– Jancsi, ez a gyürü? – Kérdé Juliska alig érthető tört hangon.

– Jegygyürü.

– Jancsi – zokogott a leány, többet nem tudott szolani. Fejét a legény keblére hajlitá s ott sirt sokáig.

Ott sirt volna még tovább is, ha az öreg Sugár, Jancsit nem szólitja.

–Menjünk, fiam.

– Menjünk? – tekintett apjára Jancsi kérdőleg, csaknem kővé válva; – de hát hova menjünk?

– Haza, honnét jöttünk. –Válaszolá az apa fojtott indulattal.

Jancsi kérdőleg, csaknem kővé válva;– de hát hova menjünk?

– Haza, honnét jöttünk. – Válaszolá az apa fojtott indulattal.

Jancsi örömest tetézett volna kérdést kérdésre, de apjának arcza olly komor, olly hideg volt, hogy nem merte kérdezni, s szótlanul követte.

Az egész uton hallgattak.

–Apám –szólott Jancsi szomoru előérzettel, a mint haza értek – kosarat adtak?

– Kosarat.

Egy ideig némán állottak szemközt egymással az apa és fiu?

– Kosarat adtak nekem! –monda ki szünet után Jancsi szivmetsző fájdalmasan. – Hát nem vagyok én eléggé becsületes ember, hogy a leányt tőlem megtagadják?

– Azt nem is mondták, hogy nem.

– De hát mit mondtak?

– Hogy Juliska még fiatal.

– Fiatal, hát nem vagyok-e én is fiatal? hisz ez csak ürügy, elutasitó levél a kosárhoz.

– Én is azt tartom. Meglehet, elkéstünk.

– Nem – tevé utána Jancsi gondolkozólag, –én már hónapok óta szeretem Juliskát, s szülői annyira kedveztek, hogy alig találták helyemet, ha hozzájuk vetődtem.

– Vagy kiütött a nyeregből valaki; – szüré a boszus öreg fogai közt a szót – mert a fehércseléd ollyan mint az áprilisi idő, minden órában változik.

– Gyanum valósult. – szoritá homlokára Jancsi mind a két tenyerét, mintha a fejét égető szégyent akarta volna elfojtani, – lány hüség, szerelem, jó éjszakát!

A falu végén, a többi házaktól csaknem egészen elkülönözött viskóban lakott egy vén asszony, kerülte őt minden jó keresztény, mint afféle bűbájost, ki, a pórnép hite szerint, az ördöggel czimborál. A vén asszony földszintes ablakában, perczegő avas zsirral töltött mécses virrasztott pisla világával. Éjfélt kiáltott az éjjeli őr, midőn Macskás Panna mindig nyitva álló vityillójába egy köpenybe burkolt idegen lépett be.

– Ej ej, ispán uram? – vigyorgott a banya vendégét fölismerve. – Ugyan mi szél hajtá ide?

Felelet helyett a vendég gondosan körülnézett.

– Oh, ne tartson semmit – bátoritá a vén asszony – illy órában, jó lélek nem mer erre csak közeliteni is, biztosabban érezheti magát nálam, mint a templom kriptájában.

– Mi hajtott ide, Panna asszony? a szerelem szele.

– Oh, lelkem, vén csont vagyok én már arra, hogy az ilylyetén bolondságoknak a fülemet megnyissam.

– Inkább hallják azok, nemde, a tallérok csengését? válaszolá a vendég zsebét tréfásan megrázva.

– Okos embernek a beszéde is okos. De hát mivel szolgáljak, hogy azoknak a talléroknak szinét megláthassam?

– Panna asszony, házasodni akarok.

– Értem, hja, előbb utóbb el kell járni az embernek egyszer a bolondját, hát most már csak szemelni kellene?

– Szemeltem én már magamnak, csak hogy a dolognak egy kis bökkenője van.

–Más szóval, a leány is szemelt már valakit magának.

– Most az a kérdés, hajlandó volna-e Panna asszony velem szövetkezni?

– Más szóval, a leány is szemelt már valakit magának.

– Most az a kérdés, hajlandó volna-e Panna asszony velem szövetkezni?

–Jó pénzért két kézzel; na reggelig majd gondolok valamit.

–Köszönöm, a gondolkozást én nem bizom másra.

– Ugy hát én csak ötödik kerék lennék a kocsiban?

– Nem ugy néne, nekem egy rágalmazó nyelvre van szükségem, ollyan nyelvre, mint Macskás Pannáé, no, nem megtiszteltetés ez?

– Oh, lelkem, a mi azt illeti, csak bizza rám magát, az én nyelvem már hetven év óta van gyakorlatában e szép mesterségnek.

– Hallgassa meg tervemet: Bokros Mihály hiu, tudákos, politizáló kikopott mesterember, ezt behálózni nem sok bajba kerül; nagyobb munkát ád Juliska fejét elszéditeni, s szeretett Sugár Jancsiját az utból eltávolitani.

–Bizony, lelkem ispán uram, nem tudom én, lesz-e belőle valami vagy semmi; nagy fába vágja a fejszét, ki Jancsival összeköt.

– Mindennek van módja – válaszolá az ispán gondolkozva –az apát olly költekezésbe bonyolitom, hogy csak azon veszi magát észre, hogy nem maradt egyebe leányánál, melly utolsó fundusát szükségképen el kell adnia a szó szoros értelmében.

– Igen –pislogott a banya kétkedőleg –de hátha több vevő is lesz rá?

– Egyedül Sugár Jancsitól lehetne tartanom, csakhogy üres kézzel ez is hiába menne a vásárra; pedig ha számitásaim nem csalnak, Jancsi ma holnap szegényebbé lesz a templom egerénél. Ez mind az én dolgom.

– Hát nekem mi marad, ha ispán uram mindent maga végez?

– A rágalmazás.

– Nagyon szép, nagyon helye, – bólintott a vén asszony fejével – Julcsát összekötöm az ispánnal, Jancsit összekötöm ……. kivel is kötöm csak össze? oh, majd összekötöm én ezt is valakivel, s olly féltékenynyé teendem, hogy megbolondul bele. Szegény, jó fiu, csakhogy sokat tart magáról, s nagyon csiklandós becsület dolgában, szakasztott apja, aztán minő szilaj! bárány hozzá képest a legszilajabb csikó. Csak egyszer lássa ispán uramat a háznál megfordulni, ugy a faképnél felejti a leányt, mintha soh’ sem látta volna. e bezzeg, nem egy könynyen fog Julcsa tágítani.

– Majd tágít, ha másnak ismerendi Jancsit, mint a kinek hitte; mert ha még ugy hitte is, az alásülyedt tolvaj iránt meghidegszik szive, s legfölebb sajnálja.

– Csakhogy tolvaj nem lesz soha, nem ollyan fán termett az; pedig szokás mondás: a gyümölcs nem esik messze a fájától.

– Nem is állitom én, hogy tolvaj lesz, hanem annak fog látszani, mi szerintem egyre megy.

– Ispán uramtól én sokat tanulhatok.

– Mint mondám, Panna asszony –folytatá az ispán ördögi nyugalommal – Jancsit szegénynyé kell tenni, s hozzá még …. létszólag tolvajjá.

–Ezt mind értem, de azt nem értem, hogyan?

– Panna asszony, – felelé az ispán a kérdésre kérdőleg, –nem tudná megmondani, mellyik határban fekszik sugár Ferencz földje?

– Földje nincs, de van vagy harmincz darab heverő marhája, mi nem csekély gazdaság.

– Tehát egész vagyona ingóságból áll, az ingónak pedig könnyen lába támad.

– Ispán uram, lelkem, nem magyarázná ki magát érthetőbben, mert az illyen vén bőrnek már nehéz a feje, s ispán uram terve olly mélységes, hogy átlátni munkát adna magának az ördög anyjának.

– Még nincs itt az ideje jó asszony, ez uttal maradjunk csak a kezdetnél, a rágalmazásnál.

–Mi is lesz aztán a bérem –kérdezé a banya szemét hunyorgatva –mert hiában szóból ért az ember.

– Itt van előpénzül négy tallér – felelé az ispán a tallérokat csendesen, egyenként a banya markába olvasva, –ha Juliskát magamévá tehetem, még százat adok hozzá. Megáll az alku?

– Megáll lelkem, megáll, csakhogy időközben egy-egy kobak jó borról, egy kis szalonnáról se felejtkezzék meg, ugy forog a kerék, ha kenik.

Igy szövetkeztek a gonoszok a pokollal szegény Jancsi és Juliskája ellen, sötétben, sötéten.

Egy hét telt el. – Bokros Mihály uram háza egy hét alatt sokat változott. A kis ablakokat, melylyeket az előtt legfelebb is egy csomó, virágvasárnapján szentelt barka ékesitett, vagy Sára asszony gondolkozása szerint, védett inkább a mennykő beütése ellen, zöldre festett ablaktáblák különbözteték meg a szomszédokétól, mellyeknek szétnyitott szárnyait, keresztbe fektetett hasonló festetü keskeny lécz tartá kipeczkelve a becsukódás ellen. A kapu félfára szegezett, hosszu gólyanyak-alaku vasvesszőn, egy ocskaságában is nagyszerü czimert lógatott egyhangu nyikorgás közt a szél. – bokros Mihály uram szerény hajlékának ezen büszkeségét negyvennyolcz óra előtt még Pesten egyik zsibáros ócska vasai közt emészté a rozsda. –Pestet negyven nyolcz óra alatt megjárni lónak is sok volna, de Bokros uram megjárta gyalog, a nagyravágyás kölcsönözvén szárnyat lábainak. – A czimer felső részén a gyermekét ölében tartó delnő palástjából látszott ugyan még valami, de az alá festett csizmát annyira lekefélte az idő vas keze, hogy ez időben abból már csak a sarkantyura vélt ismerhetni a jó szemü vizsgáló, s az utczai vélemény nem ok nélkül oszlott meg az iránt: vajjon a találgatás tárgyát képező czimer, csizmadia vagy bába czimer-e?

Illy fejtörő fejtegetésekkel foglalkodtak Bokros Mihály uram háza előtt összesereglett kiváncsi szomszédok, midőn Macskás Panna, a helység legélemedettebb vén asszonya a szemle alá vett czimer jelentőségének értelmes magyarázója, a csoportból kiválva vaczorgott az utcza szegleteig, hol egy ákáczfa derekához támaszkodva nagy szomoruan Sugár Jancsi állott.

– Ejnye, édes Jancsi fiam, de megtámaszkodtál – szólott hozzá a vén asszony nyájasan.

– Meg ám.

– No, ugyan fölsültél vele, ha Bokros uram czimerét enynyiről vizsgálod.

– Jó szemem van, messzire ellátok.

– Hm, hm, hát csak jó szemed van, édes Jancsi fiam, hallottad-e már valaha, hogy a ki a szitán át nem lát, jó szeme van; te pedig a mint veszem észre, a rostán se látnál át.

– Az is meglehet. – Válaszolá Jancsi egykedvüen.

– Nemcsak meglehet, de ugy van – nyomá meg a vén asszony a hangot – különben nem állanál itt, mint a fancsali feszület.

– De hát miért ne állhatnék én itt? –kérdé Jancsi, fájósan érintvén szivét a vén asszony szavai.

– Mert könnyen azt gondolhatnák, hogy irigyled a szerencséjét ennek az élhetetlen bőrrontónak, ki egyszerre urrá lett, … hogy, hogy nem, a jó Isten tudja.

E közben Bokros Mihály uram kapuja megnyilt, s egy csinos könnyü kocsi robogott ki rajta.

–Nini, Jancsi fiam, neked jó szemed van, nem mondanád meg, kinek az udvarából vágtatnak ki azok a tüz-vérü szép lovak.

– Bokros Mihályéból. – felele Jancsi szine-hagyottan.

– Ugyan, ugyan kik ülhettek rajta?

– Bokros Mihály, felesége, s leánya, meg mit tudom én még ki, a ki tudni akarja, szaladjon utána.

– Lám, lám, ennek a jó embernek tegnap alig volt a megevő kenyere, ma már minő lovakat tart.

– A kocsi az ispáné. –Válaszolá Jancsi, fülig elpirulva.

– Már csakugyan jó szemed van, édes fiam, én azt hittem, ez a boldogtalan csizmadia a nagy lutrit nyerte meg, vagy lidvérczre tett szert, pedig hát az ispánban talált jó fejős tehénre Oh, a nagyravágyó bolond, hogy nem tekintett lélekre, midőn azt a szép virágszálat, egyetlen leányát, ahhoz a meddü kóróhoz kötötte.

– Még nem kötötte. – Szólott Jancsi ajkába harapva.

– Gondolod, édes fiam?

– Kettőn áll a vásár.

– Kettőm ám: az eladón és vevőn. De az alku alkalmasint megtörtént, mert a mint látszik, az ispán már a foglalót letette. Édes Jancsi fiam, téged a faluban méltán legderékabb legénynek tartanak, tréfából kéresd meg Juliskát, hetven napi penitencziát tartok, ha kosarat nem kapsz; különben nem hinnék ezentul saját szemeimnek, kétségbe kellene esnem rajta, hogy hetven évi tapasztalásom nem ér egy irgalmas kurjantást. A hova ollyan módos embert, mint ez a hitvány ispán beteszi lábát, más szegény szőrünek koppan ott a szeme. Jó mulaságot, édes Jancsi fiam, ha megházasodol, lakomádból ki ne felejts, mert az ispán asztalához ugy is tudom, hogy nem törülöm a kést. Ej, ej, hát csak ispánné lesz a leányasszonyból, ha már a szőlőbe kocsin jár, bizonyosan kocsin jár a templomba is, mihelyt nemzetes asszony lesz.– Tetézé egymásra gunyos megjegyzéseit a vén asszony, s fejét csudálkozólag ingatva távozott.

Jancsi szivét mérges nyilként égették a banya végszavai. Gondolkozni kezdett, valjon igazán hallotta-e ő mind azt a mit hallott, s igazán látta-e mind azt, a mit látott? Feje szédült. Lábai inogva keresték alatta a földet, mert ugy tetszett neki, mintha roppant mélység fölött állana. Megtörve, megsemmisülve szédelgett haza felé azon utczán, mellyen nehány nappal az előtt, Juliskától távozva olly büszkén, olly boldogan ment végig.

Jancsi nem volt az többé, a ki volt. Szégyen és fájdalomtól kinozva lépet az atyai hajlékba. Kietlen pusztaságnak tetszett előtte minden. Ott állott a szoba közepén a nehéz diófa-asztal, de minek áll ott, ha nem fogja megteriteni Juliskája soha. Az ajtónyilás mellé falraszegezett fogason ott ragyogott egy tuczat ujdon uj czintányér; mi haszna  ragyognak, ha nincs gazdasszony, ki gyönyörködjék benne. A tornáczos cseresznyefa nyoszolya, mellyet Juliskájának mondva készitetett menyasszonyi ágyul, ott pihen, mint a sir, mellybe egy boldog jövő édes álmai vannak eltemetve; mért nem is csináltatott helyette koporsót.

Ott állott a fehérré meszelt kemencze emeletes patkáján a tarka pörgőrokka, de nincs, ki azon Jancsinak finom lenből ingnek valót fonjon; minek is pörögne a rokka, ha az orsó róla csak bubánatot fonna.

Szegény fiu, mind ezeket nagy gonddal válogatá össze, most megköszönné, ha valaki azokon szánalomból odébb adott volna, Jancsira kínosan hatott minden tárgy, minden tárgyhoz volt kötve egy-egy fájó emlékezet.

Örömest felejtett volna mindent, még Juliskát is, s ezt talán leginkább, ha a feledés ollyan könnyü dolog volna.

Végre, belefáradván a sok busulásba, mert sokára ebbe is bele un az ember, elővezette az istállóból hátas pejkanczáját, rászoritotta a nyerget keményen, hogy a szegény állat csak ugy nyögött bele, aztán fölvetvén magát a nyeregbe, elnyargalt, mint a szél, a pusztára. Azt hitte, a bánattól ekként megmenekszik, pedig az mindenütt együtt futott vele; mért nem is lehet a bubánattal ugy bánni, mint a gubával, melly ha nehéz, kiakasztja az ember a nyakából.

Hiában volt vasárnap, Jancsi nem ment a templomba. Hiában szólt olly szépen az orgona, Jancsi csengő ércz szavát nem hallotta senki a karzaton. Sok leányszem kereste, de egy sem találta.

Jancsi templom helyett a csárdát látogatta, hol orgonaszó s ének helyett czigány huzta a nótát, és sarkantyu pengett. Ha egyik csárdában belefáradt, a másikban ujra kezdte. – A gulya is márcsak hébe hóba látta.

Néha a faluba csak azért tévedt be, hogy végig muzsikáltassa magát utcza-hosszant. Egy csendes nyári alkonyaton a jázmin bokor alatt andalgott. Juliska, egykori boldogsága helyén; azóta a jázmin sok levelet, Juliska sok könyet hullatott. Arczáról eltünt a piros szín, eltünt a vidámság; hasonlitott a mező liliomához, mellyet a vihar keze letört. A liliom ujra virágot hoz, ha eljön a tavasz, Juliska szive ki fog-e még hajtani valaha? Gondolatai a messze távolban ögyelegtek, pedig azoknak tárgya olly közel volt hozzá.

Hegedüszó hallatszott, oh mennyi bűverő van a hegedüszóban! Olly meghatóan szólt a zene, olly szomoruan sírt a klarinét, olly búsan zengett a rezgő czimbalom, hogy Juliska, mintha szivét a megrepedéstől féltette volna, kis kezeit erősen kebléhez szoritá. A zene minél inkább közeledett, annál szomoruabban hangzott. Juliska szemei önkénytelenül függöttek a kerités nyilásán. Minek is volt nyilás a keritésen, hogy Juliska ne láthatott volna az utczára.

Sugár Jancsi ment a banda előtt fehér gyolcs ruhában. Kinek is szólna másnak olly szomoruan a nóta? Kinyujtott egyik kezében, mellyről sürü redőkben hullott alá borju száju inge, boros üveget tartott s tejét néha olly szomoruan ingatá a kis taraju sarkantyuját olly búsan verte össze, hogy megszánta volna még ellensége is.

A mint Juliskáék keritése mellett elhaladt, pillanatra megállva dúdolá: „Végig mentem egy asszonynak az udvarán, véletlenül betekinték az ablakán, szeretőmet láttam”, – s a helyett, hogy a verset kiegészitette volna, ugy vágta a földhöz a kezében lévő boros üveget, hogy a megijedt czigány hegedüjében megállott a nóta.

Juliska fejét két tenyerébe fektetve sírt,…sírt még az után is, midőn a zene messze, tán már nem is hangzott.

Sokáig folytatta volna Jancsi még a korhely életet, ha hirül nem adják neki, hogy apja nagy beteg s innen onnan már csak a végét járja. Ekkor jutott eszébe, hogy talán nincs is rendén, öreg apját s gulyáját hónapokig a jó istenre bizni. Utnak indult hát nagy búsan, s midőn az apai házat megpillantotta, azt érezte, hogy lelke még jobban fáj, mint fájt, midőn azt elhagyta. A mint körültekintett, a szobát üresnek találta, csupán egy ágy maradt benne házőrzőül, talán az is kiköltözött volna már, ha a gazda szüntelenrajta nem feküdnék. A szegénységnek erős gyomra van, sokat fölemészt.

– Jó napot apám, – köszönté Jancsi lassu hangon az ágyban fekvő öreget, kit a betegség annyira kivett formájából, hogy ha az utczán találkozik vele, bizonyosan rá nem ismert volna.

Sugár Ferencz mereven nézett egy ideig fiára, mintha azon gondolkozott volna, elfogadja-e annak köszöntését, aztán bádjadtan mondá: fogadj isten.

– Tudom, hogy neheztelsz rám – szólt Jancsi poros kalapját a nyoszolya gombjára akasztva – van is okod miért. De hát minek is vagyok ollyan nagyon szerencsétlen. Még csak te tartod bennem az életet.

– Te pedig elveszed az enyémet – sohajtott a beteg szomoruan – óh, nem az fáj nekem, hogy meghalok, mert mindenkinek meg kell egyszer halni, hanem hogy meggyalázva halok meg.

– Meggyalázva? – kérdé Jancsi fejét büszkén fölemelve – s ki által?

– Saját fiam által.

–Apám – válaszolá Jancsi keserü megilletődéssel – szomoruságot hozhattam fejedre, de gyalázatot nem :Korhely vagyok, óh, de nem ollyan korhely, ki megvetést érdemel, hanem kit a kő is szánna, ha érzése volna. Vagy hát oka vagyok én, hogy a teremtő szivet adott, melly érez, emlékezetet adott, melly nem tud felejteni? tudom én, hogy hibáztam; de van-e ember, ki nem hibázott soha?

– Hiba és becstelenség különböző dolog.

– De hát ki vádol engem becstelenségről? – kérdé a fiu mélyen megsértődve.

– Saját tetteid. Oh, midőn megtudám, hogy lopásra aljasodtál, megátkoztam a napot, mellyen a világra jöttél.

– Én loptam? – kiáltott föl Jancsi egész testében reszketve – anyám szent hamvaira  kérlek, vond vissza e szót, vagy megbánom, hogy apámnak hivtalak.

– Hogyan –kérdé a beteg, beesett szemeit kémlőleg szegezve Jancsira – hát nem te loptad el az ispán marháit? Igazat szólj, egy haldoklót megcsalni annyi, mint elkárhozni. Az én perczeim pedigmár…érzem, meg vannak számitva.

– Apám, én nem loptam soha.

Jancsi e szavakat annyi őszinteséggel, olly komolyan mondá, hogy szavainak hitelt nem adni lehetetlenség volt.

– Én hiszek, óh én hiszek neked fiam –felelé az apa, tekintetét fia nyugodt, komoly arczáról elvonni nem birva – borzasztó, borzasztó – tevé utána a beteg ellágyulva, s szempillái egy könycseppet fogtak föl, az  utolsó könycseppet.

Jancsi szorult lélekzettel állt a beteg ágya mellett.

–Jó fiam, oda a gulya, oda gazdaságom. Nézz körül, találsz-e egy koporsóra valót. Semmi, legalább megmaradt becsületem.

– Nem értelek, apám.

– Mintegy két hóval ez előtt – szólott a beteg minden erejét összeszedve – az ispán gulyájából tiz darab marha elveszett, egy darabot marháim közt talált meg még azon éjszaka, minden gyanú ellened volt, fiam, tiz darabot adtam a megtalált egy mellé; hogy a szégyentől a betömlöczözéstől megszabaditsalak. Lopás lopást ért, mig minden marhámnak vége lett. Oh, de hiszen szivem vérét is odaadtam volna, csakhogy rólad, fiamról a szégyent elháritsam. Mint megkönnyitéd végórámat, Isten áldása legyen veled érte.– S kimerülten csuká le bájadt szemhéjait.

– Oh, gazság, pokoli gazság –rázá meg égő fejét Jancsi szaggatott érzéssel – nem elég, hogy elraboltad szeretőmet, nem elég, hogy kifosztottad apámat? még a lopással, óh ezen minden bünök legundokabbikával is be kelle mocskolnod. És él Isten, aki ezt elnézi!

A beteg szemei még egyszer fölnyiltak, tekintetét feddőleg, bátoritólag függesztvén a megtört ifjura, mintha azt akarta volna mondani: fiam ne káromkodjál, az Isten jó, az Isten igazságos, fölemeli az elnyomottat, s nem hagyja a bünt büntetlenül.

Jancsi nagyot sohajtott, s véghetetlen fájó gyötrelmek közt járkált a szomoru hajlékban.

Hosszu gondolkozás, hosszu szenvedés után, hidegen s félelmesen nyugodtan közelitett a beteg ágyához.

– Atyám – kezdé lassu hangon, szemeit a földre szegezve – megszámoltam magammal; ez órától, még csak élsz, nem lesz okod panaszra ellenem. Van két kezem, birok annyit keresni, hogy szükséget ne láss öreg napjaidban. A mi költséget tettem, annak fedezésére elegendő irhás subám és nyerges pejlovam. Még ma jelentem az esetett a biróságnak, s ha igazság van a földön, te vissza nyered marháidat, ha nincs, várni fogok… Oh, én sokáig eltudok várni. Mindenható Isten! – kulcsolá össze kezeit, a mint szemei atyjára tévedtek, – ő meghalt, – meghalt – zokogá, a halott fejét mereven két k ezében tartva, – a bánat ölte meg.

Ott állott apja holt tetemeinél, mozdulatlan, mint gyászos sirkereszt, árván, reménytelenül; még csak könyüi sem voltak, mellyek enyhitették volna a szivét szoritó fájdalmat.

– Meghalt – eszmélkedett Jancsi elkeseredve – majd elmondják felőle, minő jó, minő becsületes ember volt. Eljönnek temetésére azok is, kik a beteghez nem jöttek; oh az emberek nagyon becsülettudók a halott irányában, az is megsajnálja, az is megsiratja, ki ellensége volt; – a halottnak nincsen ellensége. Minő jó dolog halottnak lenni. Nyugodják békével ártatlan áldozat, nemsokára megizenem hozzád halálos ellenemtől, hogy mi lett fiadból. Arcza sötét volt, mint a gondolat, melly agyában fogamzott. Még egyszer körülnézett a gazdátlan házban, mellyet örökre elhagyandó vala, még egyszer megállott a halott mellett, jól megnézte, nehogy valahogy elfelejtse.

A mint a házból az udvarra kiért, Juliskával találkozott, ki fehér gyolcskendőben tartott valamit kezében. Mindketten meglepettek e találkozás által.

– Mit keressz te itt? – kérdé a legény ösztönszerüleg a megdöbbent leánytól.

– Ételt hoztam édes apádnak.

–Jókor jutott eszedbe, mondhatom.

– Nem ma jutott először eszembe – felelé a leány galamb szeliden – én ezt már hetek óta teszem.

– Jó leány, – válaszolá Jancsi a felelet által némikép sodrából kivéve – nincs annak már szüksége ételedre.

– Meghalt? – kérdé Juliska remegve.

– Meghalt – lőn a felelet s Jancsi utnak indult.

– Jancsi! –kiáltott utána Juliska olly édes, olly fájó hangon, hogy Jancsi egy lépéssel sem birt tovább menni. – Elhagyhatsz-e a nélkül, hogy csak egy vigasztaló szót szólanál hozzám?

– Vigasztaló szót, mi szüksége van arra menyasszonynak? nem leszesz-e maholnap ispánné? nem hirdette-e már ki neveteket a pap?

– Igaz, való igaz – sohajtott szive mélyéből Juliska – és te e szavakat olly hidegen mondod el, mig nekem a lelkem majd megszakad. Azt hiszed – folytatá a leány nemes lelkesedéssel – nem találtam volna föl az utat, melly megmentene ezen házasságtól, azt hiszed, olly nehéz meghalni annak, ki ugy szeret, mint én szerettelek.

– Hát ki kényszerit téged ezen házasságra, ha idegen vagy tőle?

– Becsületed.

–Az én becsületem? – kérdé Jancsi szilaj tüzü szemeit a leányra szegezve.

– Igen – válaszolá Juliska szemérmes zavarodással – Jancsi, én nem akarom tetteidet birálni, de lásd egy idő óta, mióta engem megvetettél, te olly életet viseltél, melly hozzád nem illik, csak az Isten tudja mennyit sirattalak. Tudod, én az ispánt nem szerettem soha, nem szeretem most sem, a leány szive csak egyszer szeret, ha igazán szeret, pedig ő olly kimélőleg, olly mentőleg szól mindig felőled, lásd – folytatá alig érthető rezgő hangon – azon marhákért is, mellyekre nézve atyáddal kiegyezett, megigéré, hogy nemcsak hogy föl nem ád, hanem….ha oltárhoz lépek vele, marháidat egyik vissza adja. Most mondd, vádolhatsz-e engem lépésemért, hiszen, tevé utána siró hangon – életemet, lelkemet is oda adnám, csakhogy téged megmentselek, ….. ug is, mi vagyok én neked, hervadt virág, mellyet kalapod mellől eldobsz, hogy frisset tűzz melléje.

– Ez sok, oh, ez igen sok. – Forditá el fejét Jancsi, mintha a szemébe toluló könycseppet akarta volna elrejteni. –Oh, ne nézz rám olly szépen Juliska, mert eszem eltávozik, még elhitetnéd velem, hogy ok nélkül dültem a korhely életbe, melly alapjául szolgált a gyanunak.

–Gyanunak mondog –emelé örömtől sugárzó szemeit az ifjura Juliska. – Szivem nem csalt, Jancsi, te ártatlan vagy; oh, mondd, hogy az vagy, olly jól esik azt magadtól hallanom. Kinek lehetne a világon hinnem, ha neked nem hinnék.

– Hát aztán mit nyers vele, ha én bűnös, vagy ártatlan vagyok? Kérdezd meg a halottat, törődik-e vele, ha jót vagy roszat mondanak felőle. Iszonyu játékot űzött a sors velem; vége, mindennek vége. Juliska –fogá meg a leány kezét Jancsi – sirass meg, ennyit megérdemlek tőled, aztán …. felejts el.

– Jancsi, ne hagyj el – esengett a leány, borus szemeit, szerelme gyengéd ömlengésével emelve a sötét ifjura.

– Mennem kell Juliska, utam hosszu, olly hosszu, hogy soha sem térek róla vissza.

– Isten veled, Juliska – tekintett még egyszer a leányra Jancsi, fájdalmasan a kétségbeesés kifejezésével –ne felejtsd el, hogy nagyon szerettelek.  Aztán gyorsan eltávozott. Merre? a jó Isten tudja.

– Menj, menj, jó fiu –szólott a leány, könyben uszó szépszemeivel a távozót kisérve –nem tartoztatlak. Lelkedbe olvastam. Büszkeséged halálosan van sértve. Becsületed, boszud erősebb, mint szived szeretete. Igazad van. Menj, menj, nem csalhatsz meg, ismerem az utat, mellyen elindulták, mért tartóztatnálak vissza, hiszen én is nem soká követlek.

Nehány nappal később Zavarfalváról az urasági major felé vezető uton botjára támaszkodva állott Sugár Jancsi. Sötét gondolata lehetett, mert kalapja a szemére volt ütve. Későre járt az idő, fényes feltányért képezve úszott az égen a fogytára hajló hold, bádjadt fényével kisérteti árnyékban rajzolván le a zörgő levelü nyárfák sudarait a harmatos mezőre, majd ismét letörlé, a szerint, a mint felhő alá rejtezett, vagy az alól kibukkant. Jancsi nem sokat törődött a holdvilág ezen pajzán játékával, tekintete feszült figyelemmel fúródott a messze távolba. – Jön – susogá Jancsi elégedetten –tudtam, hogy haza jön, holnapra van határozva az esketés napja, saját lakodalmáról pedig nem örömest marad el az ember, csak hadd jőjjön, készen áll a nóta, de sirva járja el rajta a lakodalmas tánczot. Eleget jártam én már, másra is hadd kerüljön a sor.

A keskeny uton egy lovas porozkált előre.

A mint olly közel ért hozzá, hogy botjával elérheté, kemény hangon kiálta rá: megállj.

– megálltam, a mint parancsolod – felelé a lovas, a haragjában reszkető legénynek – sőt ha megengeded, le is szállok.

– Kend mehet, bátya – szólott Jancsi keserüen csalódva.

– Jancsi öcsém, talán éjjeli úr lettél, hogy utját állod az emberfiának? tudod-e a pusztán nem járunk passussal.

–Csak egy ember van, kitől én utlevelet kérek.

– Hát aztán mit tennél helyemben azon egetlen emberrel?

– lerónám tartozásomat.

– Sok lehet a rováson, hogy illyen helyen, és illyen időben akarsz megszámolni. Ha csakez a bajod, Jancsi öcsém, ugy ketté törheted a rovást, be van már végezve a számadás te nálad nélkül is.

– Jó éjszakát, bátya.

– Szegény fiu neked van arra szükséged, nem nekem. Gyere velem,Jancsi, az uton majd fecsegek egyetmást, mire kiáll a fájás a fogadból.

– Nem érek rá.

– De fiam, várhatsz itt az ispánra ítélet napig is, mert tudom, reá vársz; ollyan helyen van az már, hova a te botod el nem ér. No, mért mereszted rám ugy szemeidet, mintha elakarnál nyelni. Tudod, hogy Karvas Pista nem szokott hazudni; aztán ha hazudnám, utközben még mindig agyonüthetsz az ispán helyett-, ha abban mulatságod telik.

–Bátya, én nem értem a tréfát.

– Nagyon tudom – válaszolá Karvas Pista, lovát az utmelletti bokorhoz megkötve – ha nem jösz velem, hát én maradok nálad. Tudod-e Jancsi, hogy az ispánt befogták.

– Nem tudom, nem is hiszem.

– Már pedig elhiheted; különben azt is megmondhatom miért?

– Igen, miért? – kérdé Jancsi szórakozottan.

– Mert ellopta apádnak minden marháját ijastól fiastól.

– Igaz, de ki tudta azt meg?

– Az Isten, és én, –válaszolá Karvas a gyöpre heveredve. – Kikaparta a tyuk. – Pillanatra csend állott be, aztán igy folytatá:

Bokros Juliska ép olly jó teremtés, mint nagyravágyó tudákos az apja. Az ispán, ez a furfangos sehonnai, tudta azt, hogy minél könnyebb az apát elbolonditani, annál nehezebb leányát lépre keriteni, érezvén, hogy Juliska szemében veled nem mérközhetik. Igy történt aztán, hogy mig egy részről _Bokros uramat kenyerezé le, más részről az utjában álló akadályról, már mint rólad sem felejtkezett meg. Jó pénzért szövetségesévé tette Macskás Pannát, kinél már jobb vén asszonyt is égettek meg boszorkány képében, s ennek vele egy húron pengő kereszfiát Kusza Bandit, kinél becsületesebb embert már akasztottak föl. Macskás Panna, ez a helység mocskos nyelve, ugy füzte a pletykát, a mint parancsolták. Bandi pedig az ispán gulyájából mindannyiszor, valahányszor megfizették érte, marháitok közé lopott át egy vagy két darabot, mit aztán még melegiben föltalálni az ispánnak nem nagy fáradtságba került; de bezzeg nehéz volt apádnak a kárt megtériteni, s egy helyett tizzel, vagy mit tom én mennyivel dugni be a száját, csak hogy elhallgasson, mert hiában akármit beszélt rólad a krónika, a vér vizzé nem válik, s Ferencz bátyám sokat tartott a becsületre. Más időkben apád négyfelé hagyta volna magát vágatni, még sem hitte volna, hogy Jancsi fia magát a lopásra adta, de akkor tájban ugy megbolondultál, hogy bizony nem adott volna már akkor a te jó hirnevedért senki egy fületlen gombot.

– Való igaz – sóhajtott Jancsi szomoru odagondolással – de hát miért kelle ezen bitangnak apámat kárositani, ki nem állt szennyez széljai utjában?

– Annak kettős oka volt – válaszolá Karvas nyugalommal.

– Először koldussá akart tenni benneteket, nehogy Bokros uramnak csak esze-ágába is jöhessen, a gazdag uri kérő előtt a szegényebb, de mégis jó magabiró legénynek elsőbbséget adni, ha a leány válvánsággal reád kötné magát. Másodszor, hogy tolvajsággal bélyegezvén, lassankint elidegenitse tőled Juliskának szivét.

– Iszonyu – szoritá Jancsi öklét ütlegre, és én ezen embert még csak agyon sem üthetem.

–Minek is; nem bizták te reád az Isten kezéből a büntetést kivenni, legjobb a dolgot öcsém a törvényre bizni, eléggé agyonütötte azt saját gyalázata. Öröm volt látni, a mint Kusza Bandival, azzal a czégéres lókötővel összelánczolva ballagott a lovas őrség előtt. Szegény kinjában még tótul is beszélt; ez volt anya nyelve.

– Én elhiszem, bátya, amit kend beszél, nem is szeretném, ha valaki velem most tréfálna, de hogy jutott kend mind ennek nyomába?

– Véletlenül, –mosolygott Karvas elégedetten, – s csellel. Nemrég a kerekdombi csárdába vetődtem, hol Kusza Bandi ivott széles jó kedvében, az ütött szöget a fejembe, hogy csak ugy szórta a pénzt, mint egy fiók herczeg. Ez a kölyök, gondolám magamban, vagy kincset ásott, vagy lopott, mert saját keresményéből életében sem birt félre tenni egy ócska szűrre valót. Elkezdettem vele poharazni, addig ittunk, addig paroláztunk, mig végre világossá kezdett előttem lenni az ispánnal, és Macskás Pannával való összeköttetése, de többet tüzes vassal se lehetett volna kisütni belőle.

Midőn apád halála hirét meghallottam, azt gondolám: ideje volna már a pokolnak is kiadni a dézsmát. Összeszedtem hát minden tapasztalásomat, mellyeket három év alatt a börtönben szereztem, mert a börtön nagyon jó oskola, sokat tanulhat ott az ember, ha feje van hozzá. Mindenek előtt jónak láttam Macskás Panna nénémmel szerencsét próbálni. A tüzrevaló betegen feküdt, s ugy látszott, nem sok kilátása volt hozzá, hogy saját emberségéből valaha az ágyat elhagyja. – Panna néném – közeliték hozzá bizalmasan –nagy bajban járok. Kend ismeri a füvek erejét, segitene rajtam, azaz hogy nem én rajtam, hanem Sugár Ferencz bátyámon, ki patkányport ivott, s most már deszkát árul más világon. – Halál ellen nincs orvosság – felelé a banya – de hát mi ütött ahhoz a jámborhoz, hogy patkányporra éhezett? – Nem éhezett az rá, hanem a mint testamentomában meghagyta, ispán uram keverte borába, azon borba, mellyet Bokros Juliska vitt hozzá épen illyen fekete üvegben ni, mint itt látok az ablakban; van e még benne, Panna néném, egy korty? Ohó, Karvas, meg ne kóstold, ha a gégéd lángot vet is, hátha az ispán pinczéjéből került. – Biz onnan került az, édes fiam – mondá a vén asszony, szemét száját iszonyuan rám meresztve – csak nem hiszed, hogy az ispán a borba patkánymérget kevert. – Panna néném, lelkem, hogy Ferencz bátyám patkányport ivott, azt tudom, de hogy az ispán keverte volna borába, nem hiszem; az okát is megmondom miért? – Nos? pislogott rám a banya kérdőleg. – Mert mikor az ember házasodik, szelidebb érzések szokták meglepni, mintsem mást elöljön, főkép ollyanokat, kik semmi uton módon nem lehetnek szálkák a szemében. –Boldogok az együgyüek –fohászkodott a vén asszony aprózva a lélekzetet. – Panna néném, lelkem, ne huzassam meg a lélekharangot? csufosabban néz kend ki, mint Ferencz bátyám, mikor halálnak vált, pedig kend nem ivott patkányport. – Oh pokol puzdorjája, hát hozzám is elértek körmeid, de nem viszed el szárazon –lihegé a banya, s izgett mozgott ágyában, mint a kit parázsra fektettek. – Patkánypor száz tallér helyett. Oh, förtelmes uzsorás, egy portio patkányport száz tallérért adni el, Pista fiam, lehet hogy én meghalok, de előbb egy titkot bizok rád, minden szót egy tallérért adhatsz el belőle az ispánnak. Kiszámitsd, hogy az én száz tallérom kijöjjön, egyet se engedj el, mert megérdemeltem, a mit kamat fejében kisutolsz belőle, legyen a tied mind. Ekkor aztán elbeszélé hűségesen az ispán- s Kusza Bandival való bűnös szövetségét. Igy igaz lelkem, mind, – végzé a vén asszony – vagy soha se haljak meg.

– Elhiszszük – szólott ekkor a biró komolyan a mint eskütt urammal a szobába lépett, mellynek félig nyitva hagyott ajtajából, a mint én előre kicsináltam, minden szót hallhattak. Panna asszonynak tátva maradt a szája, csak a szemei szikráztak dühében mint veszett macskáé. – Panna néném, nem patkány porozta meg kendet az ördög sem. Valamint igaz, hogy Sugár Ferencz bátyám természetes halállal mult ki a világbol, –hajolék le hozzá – az az egész csak egérfogó. – Megrontalak, akasztófára való, nyakadba zsugoritom kezedet, lábadat  nyöszörgé a vén asszony kinlódva. Én kaczagtam, ő pedig mérgében a vánkosát harapta.

Az ispán mindezekről egy hangot sem tudván, mint a kinek rendén a szénája, jó kedvvel lovagolt ki a majorsági földre, üszőt szemelendő ki a lakodalomra. De nem jön meg egyhamar, mert gonoszságai napfényre jövén a vármegye hüvösre téteté.

–Bátya – fogá meg Jancsi a gulyás kezét hálásan – mi inditotta kendet e részvételre, midőn már azt hivém, hogy elhagyott engem Isten, ember?

– Mintegy két évvel ezelőtt, midőn a börtönből kiszabadultam, hova egy szerencsétlen verekedés miatt jutottam, először is a falu kocsmájába mentem, gondolván, a kocsma látogatói nem olly szigoru erkölcsbirák s feledékenyebbek. Azonban csalódtam. Mindenki lenézett, egyedül te voltál az, ki velem poharat cseréltél, öcsém, illyesmit nem felejt el az ember soha.

Pillanatig mindketten hallgattak.

– Hanem mehetnénk, öcsém – kerekedett föl Karvas fekhelyéből – a gönczölszekere már jó utat megtett, ránk világosodik, ha továbbá idd időzünk. Menj, gazdám, süttess lágy kenyeret, s küldj eleséget a vén Karvasnak, mert marháidat én vettem számadásom alá.

Darab ideig együtt ballagtak a keskeny országuton, s a mint az erdő alá értek, Karvas sarkantyut adván lovának, a cserény felé kanyarodott, Jancsi pedig, gondolatokba merülve, egyenesen a falunak tartott.

A csillagok lassanként tünedezni kezdtek az égboltozatról. Midőn Jancsi a falu alá ért, a keleti szürkület jelenté a nemsokára fölhasadó hajnal támadatát.

A falu végénél félkört képező berek tövében állott a jóvizü csordakút, hosszu fenyőfa gémmel s lánczos ostorfával. A mint Jancsi a kút közelébe ért, önkénytelenül eszébe jutottak a multak édes emlékei. Régen volt az már, midőn Jancsi fakó lovát a kutnál itatta, még régebben, midőn Juliskát karcsunyaku vörös korsókba vizet meriteni látta; de azért olly elevenen emlékezett rá, mintha tegnap történt volna. Azóta sok vizet kimertek a kutból, azóta Jancsi sokat ivott a bánat poharából.

Sehogy sem akart virradni. Jancsi a reggelt bevárandó, a harmatos gyöpre, egy füzfa tövéhez dült. Alig csuká le álmatlan szemhéjjait, a kutgém végén elaludt bagoly siró huhogással röppent el fölötte. Nem jó jel az, gondolá Jancsi szomoruan, ha az ember körül a halálmadár huhog. Majd lassu lépteket hallott, s a mint fölkönyökölve kémlelődött, szemei egy a kút felé közelgő hófehérbe öltözött nőalakon akadtak meg. A nő mindinkább közeledett, s a mint a kuthoz ért, merően belenézett, mintha annak mélységét akarta volna kitanulni. –Juliska – susogá Jancsi megdöbbenve –mit akarhat ő e kutnál illy korán, korsó nélkül, ünnepi öltönyben? – Szegény fiúnak nem sokáig kellett várni a feleletre.

A nő föltérdelt a kut kánvájára. Félig a kutba hajlott, kezeit összekulcsolva tartá, mintha imádkozott volna. Jancsi ereiben jéggé fagyott a vér e látványra. – Örömest kiáltotta volna nevét a leánynak, de nem mert szólani. Hisz olly közel állt a bizonyos halálhoz, hogy csak egy mozdulat kellett volna, s a kút mély vize összecsap fölötte.

Hány halál kínszenvedését élte át ekkor Jancsi egy pillanat alatt.

Lassan, lélekzetét elfojtva, ingadozó léptekkel közeledett a leány felé, s azon pillanatban, midőn az, nevét bucsuzólag hangoztatva a kutba bukandó vala, erősen átkarolva ölelé magához.

A leány élettelen ajkáról egy rémes sikoltás szakadt föl, s eszméletlenül, életjel nélkül feküdt a legény karjaiban.

Mit mentett meg, szeretőjét-e, vagy csak egy élettelen holt testet, mellyből a lélek kiköltözött?

Él-e, vagy meghalt? Ez volt az első, borzasztó gondolat, melly Jancsit kinozá, s még erősebben szoritá karjaiba, mintha attól tartott volna, hogy a kedves teher kirepül kezéből.

– Juliskám, lelkem, emeld föl szemeidet csak egy pillanatra – halmozá el a leány hideg szemhéjait forró csókjaival – én vagyok itt, Jancsid, a te hü szeretőd.

Hasztalan, a leány nem adá jelét az életnek.

– Oh, ne halj meg, Juliska, vagy én is meghalok. Csak addig ébredj föl, míg megtudod, hogy minő igazán szeretlen, míg megbocsájtasz nekem, a ki oka vagyok halálodnak, ki olly sokat szenvedtem miattad! – s a legolvadóbb szerelem lágyságával függeszté szemeit a letört liliomra.

Azt gondolta, hogy a lelke ketté szakad, míg végre könyűi megeredtek és sebesen pörögtek le a leány arczára.

Van-e égetőbb, van-e enyhitőbb szer a könycsepnél? Mit Jancsi szívszaggató szavai előidézni nem birtak, egy könycsepnek sikerült.

Juliska szemeit fölveté.

– Ő él, ő él –rebegé Jancsi örömtől sugárzó arczczal. – Juliskám, mond, hogy élsz, hogy nem halsz meg, mert lásd, a szivem meg akar repedni.

– Jancsi! – sóhajtott a leány bágyadt hangon, s mintegy nehéz álomból ébredő, egész testében remegett.

– Igen, Juliska, én Jancsi vagyok, ki téged olly nagyon szeretlek.

– egykor szerettél – felelé a leány kimondhatatlan lágysággal, k de az már régen volt.

–Bocsáss meg, Juliska, féltékenységemnek. Oh, ha tudnád, mennyire szerettelek még akkor is, midőn másénak hittelek, midőn kerültelek. – Nem azért lettem-e korhelylyé, hogy elfelejtselek? s nem azért akartalak-e elfelejteni, mert nagyon szerettelek? Juliska, nem az vagyok én már neked, a ki egykor voltam….meg tudtál volna halni nélkülem.

– Midőn utószor láttuk egymást, –válaszolá a leány szelíden, – nem azt mondád-e, Jancsi, hogy hosszu utra mégy, elmégy oda, honnét nem jön vissza senki. Megakartalak előzni. Mért tartasz fön utamon?  Vagy nem tudod, hogy mennyegzőm napja van? Menyasszonyi koszorunál jobban illik nekem a sírvirág.

– Juliskám, galambom, tégy le e sötét gondolatról, Isten, ki elég jókor vezetett ide, hogy megmentselek, megeléglé szenvedéseinket, kiderité a gonoszságot, melly körülhálózott mindkettőnket, hogy egymástól elidegenitsenek.

– Nem értelek. – Függeszté tört tüzü szemeit a beszélőre Juliska, könnyebbült érzéssel.

– Az ispán és bűntársai tegnap elfogattak. Én visszanyertem gazdaságomat. Becsületem meg van mentve, mellyet roszakaróim lábukkal tapodtak.

– Oh, az Isten jó, az isten igazságos – rebegé Juliska angyali mosolylyal – Jancsi, ne csalj meg édes szavaiddal, lásd, én már annyit csalódtam, mégis olly hiszékeny vagyok, nem, nem, előbb elhinném, hogy nem szeretsz, mint megtudnál csalni.

– Juliska, megbocsájtasz-e nekem a multakért? megbocsájtasz e esztelen féltékenységmért?

A leány szótlan nyujtá oda kezét Jancsinak, s tömött szempillái egy könycsepet fogtak föl, az öröm édes könycsepjét.

– Köszönöm – szoritá szivéhez Jancsi az odanyujtott kis kezet – mondd, Juliska, tudnál-e még engem egy kicsit szeretni?

– Oh, én nagyon szeretlek, Jancsi, – felelé a leány magasztos érzéssel – szeretlek örökké, szeretnélek még akkor is, ha te nem szeretnél.

Jancsi nem talált szót boldogsága kifejezésére s némán ölelé szivéhez Juliskát.

A nap tiszta fényben emelkedett föl a felhőtlen látkörön,, s szűz sugáraival körüluszva üdvözlé a jövő álomképein merengő boldog jegyeseket.

E naptól fogva Sugár Jancsi ismét szivesen látott vendég volt Bokros Mihály uram házánál, ki hibáit kimentendő, azt szokta mondani: – Hogy rosz csizmadia vagyok, azt már régen tudtam, hanem most már azt is tudom, hogy rosz politikus vagyok.

Következő pünkösd napján a pásztorlegény, mint boldog menyasszonyát tüzte szivére Juliskát, a falu szép virágát.


Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 38-41. sz. (1855. szeptember 23-október 14.)