Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.
Nyögdelve hajlong a fák dereka,
És reszket rajtuk valamennyi ág,
Egy-egy sohajtás, oly hosszú, nehéz
Mint haldoklóé, vonul rajtuk át!
Hisz haldokolnak, mert most hagyja el
Őket az élet, a tavasz jele:
A zöld levél, az árnyas lombozat,
Mit letép róluk az ősznek szele.
Fölöttem is már őszi ég borong
S lelkem zilálja őszi fergeteg; -
Letép-e róla minden örömet,
Miként a fáról a leveleket?...
Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza –
Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, 1927.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése