2017. márc. 27.

Losonczy László (1812-1879): Obernyik Károly halálára

(Meghalt Pesten, aug. 17–én 1855.)
 



Ébren vagyok? vagy tán csak álmodom,
Való-e vagy rémséges álom ez?
Tán csak baráti szívem aggodalma
Sugallja e borzasztó hir fülembe,
Miképen lángeszed fáklyája végső
Lobbot vetett, nemes szived kihült,
S vidor kedélyed napja elborult
Örökre?…óh teremtőm, istenem.
Hol van kebelszoritóbb fájdalom,
Hol van keserv ollyan mély, mint enyim?
Ki ad nekem, ki ad mint honfinak,
Ki ad nekem, ki ad mint hű barátnak
Vigasztalást?

Csalárd, csalárd remény!
Nem rég midőn bucsunk után kezet
Fogánk, hivők-e, hogy e készszorítás
Leend utolsó? hogy reánk soha
Viszontlátásnak napja nem derül!

Pedig, pedig mi voltál énnekem te!
Szerettük egymást mint barát szerethet,
Sziivünk erősen összeforrva volt,
s midőn tied enyimtől elszakadt:
Csodálni kell-e, hogy rokon fele
Sajog, fáj, vérzik mondhatatlanul!

Két végi nem csupán csak a fedél,
Melly lakhelyünk fölött emelkedett,
S a pálya, mellyen olly hévvel futál:
A csepp öröm, tenger bú is közös volt,
Mellyben testvérileg megosztozánk.

Hányszor nyitád föl kebledet nekem,
S hányszor nyitám föl keblemet viszont én
Neked legkedvesebb nemes barátom?
Oh hányszor oszlatád sötét boruját
Őszinte jó lelkednek súgarával!…
Csalódásomnak zordon napjain
meleg kebleddel földtél engemet,
És nem fért hozzám a hideg gyülölség.

Fogadd ezért szent  hálámat fogadd,
Fogadd sötét sírodnak éjjelén;
S fogadd őszinte forró könnyemet.

Óh majd ha ujra napjaim borulnak
Ha a rám zúduló vihar dühe
reményim fénylő lámpáját kioltja;
Ha ujra ármány zudul ellenem,
És a kiket nem bántottam soha
meghitt barátim lesznek üldözőim,
S közeleg a gyűlölség hideg kigyója:
Hol merre nyílik akkor menhelyem,
Kivel sírok, kinek panaszkodom,
Ki bátorit, s vigasztal engemet?;…
Hiszen, hová mindenkoron vonultam
A hű, meleg kebel kihült örökre!…

Nincs veszteség e földön mint enyim;
A veszteség nem csak barátidé,
A honnak is közvesztesége ez.
Magas lelkednek minden gondolatja
Nemes szívednek minden dobbanása
Övé övé volt, a kedves hazáé….
A tett beszél, maradt reá: „Örökség.”

Óh múza, színügyünk komoly múzája!
Gyász annyiszor borúla rád; korán
Ragadta a sors sírba Katonát,
Korán kidőlt Czakó, s korán Obernyik.
Ki pótolandja e három jelesnek
Helyét közöttünk?…múza jer velem,
Hadd folyjon össze könnyünk a barát
És olly jeles hviednek hantjain…
Imádkozzunk!…

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 1855. szeptember 2-án (35. szám)