2017. márc. 26.

Lévay József (1825-1918): A pozsonyi várban – 1848. február 14.



Lenéz a Duna tükörébe,
Naponként látja ottan magát.
Nem ez volt hajdan az ő képe,
Melyet most a víz tükrében lát;
Nem ez volt, nem! s talán éppen
Azért bámul ily sötéten,
Mintha azt suttogná zordonul magába:
„Nem való vagyok én a mai világba!”

Erős volt hajdan s most oly gyönge,
Mint egy öreg, ki sírja szélin áll,
Fény s pompa volt hajdanta benne,
Most mindannak puszta híre már!
Enyészet küzd itt a kővel
Megtörhetlen vad erővel…
Csakhogy egymással nem birkóznak sokáig,
Helyéből kimozdul a kő – s porrá válik.

Ím itt a palota, ha annak
neveznek négy omladozó falat,
Játékául szélnek, viharnak
Fedelek nélkül puszta ég alatt.
hogy más lakója is lenne,
Nehány vad fa nőtt fel benne…
Ezen vadfák talán hamvaiból keltek
A hajdan itt kigyúlt nagy lelkesedésnek!?

Mert ez a hely, hova belépett
Az összegyűlt urakhoz Mária,
S midőn elkezdette a beszédet,
Az érzés könnyben ült pilláira…
És apáink ajánlának
Vért, életet Ausztriának.
E falak tanúi voltak a beszédnek,
Azért, éppen azért most ilyen sötétek!

Amott a zug, melyben tartatott
Erős zár alatt a szent korona,
Érette titkosan becsapott
Az idő, e vén rabló katona.
S mivel semmit nem talált ott,
Mérgében a falba vágott
S ahol egykor állt az ország koronája,
Kóbor bagoly ül most oda éjszakára.

Oh midőn e pompás erkélyre
Kijött a vár ékes kisasszonya,
S tiszta nyári estvén lenéze
A vidék holdsugáros halmira:
Ily magános merengésben
Mik forogtak elméjében?
Hallgatta a paraszt legények danáját,
Vagy az öreg Duna csendes locsogását?

Ekkor adott hangot szívébe
Egy titkos húr, a tündérszerelem
S ha lovagja jutott eszébe,
Szép arca elpirult önkénytelen…
Itt volt, itt ragyogott maga
E várnak hajnalcsillaga.
S tán most is itt lebeg a szerelmes lélek
Halk suttogásában az alkonyi szélnek!

Megjártam a mély kutas pincét…
Még most is látszik a víz felszíne
Mintha az elnyomottak könnyét
Temették volna el titkon ide.
S az a szörnyű mélység! azok
Az omlott barlangnyilatok!...
Föl innen föl a nap szabad világára!
Ez itt a kárhozat, a pokol tanyája!

Nem kér a vár többé védelmet,
Elpusztuland magában csöndesen,
Miért van mégis fala mellett
Kiszögezve az ágyú szüntelen?
A vár alatt egész város
Szinte szerfölött nyugalmas,
Valami kis lárma egy házban van éppen,
Magyar honfiak közt az országgyűlésen…

És mi tűrjük miként a bárány,
Melynek gazdájától függ élete…
Egy omladozó várnak sáncán
Minek a töltött ágyú? el vele!
Hogyha jő nyílt ellenségünk,
Annak majd szemébe nézünk;
De az ágyú végét éjszak, vagy nyugotra
Fogjuk fordítani és nem önmagunkra.


Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.