Moldovának pusztúlása,
Lupuj miatt lőn romlása,
Minden magát sohajtozza,
Hogy hazáját pusztán látja.
Isten verjen Lupuj vajda,
Szerencsés napod ne adja;
Életedet elfogyassa,
Gyermekidet árván hagyja.
Miattad sok vitéz veszett,
Két fél népben sok elesett,
Kozák sáncban bérekedett,
Éhség miatt ott epedett.
Mikor magyar talpon állott,
Jézust, Jézust, hogy kiáltott,
Akkor az kozák ordított,
Ebek módjára ugatott.
De őket Isten megveré,
Az sáncban megéhezteté,
Népét magyarral veszteté,
Testét ebekkel éteté.
Sok szép zászlót elvevének,
Kozákoktól elnyerének,
Magyarok serénkedének,
Jó hírt nevet ők lelének.
Üzik Lupujt sok ezeren,
Szalad által az Neszteren,
Mint oly sebes folyó vízen,
Nézi Szucsvát keservesen.
Nem siet kozák-országra,
Mert nincsen ott állapotja,
Nincs senkihez bizodalma,
Ellőttetett hetmány fia.
Lupuj vajda szomorkodik,
Éjjel, nappal szomorkodik,
Színe gyakorta változik,
Éte-ita mert nem tetszik.
Nincs semmi jó állapotja,
Rosszúl vagyon feje alja,
Sokszor vét vakot kockája,
Alig füstölög konyhája.
Szalada Tatárországra,
Mint kedvetlen szállására,
Nem fér lóhús az fogára,
Mert szokatlan ehhez gyomra.
Az mit észik, nem jó ízű,
Italát mondja: keserű,
Orcája hervadott színű,
Szeméből könyve sokszor jő.
Előbbeni állapotja,
Jut eszébe víg lakása,
Magát nem muzsikáltatja.
Búra fordult minden dolga.
Légyen neki ő kereste,
Magának lőn veszedelme,
Máté hada megkezdette
Az magyar erőben érte.
Sok kincsétől megfosztaték,
Uraságból levétteték,
Országából kiűzeték,
Idegen földre bújdósék.
Ott Lupuj elfelejtette,
Hogy szakállát megfestette,
Haja vállára eresztve,
Belé borúlt gyászba, szennybe.
Megszokta isten bűntetni,
Valaki magát elhiszi,
Más állapotját irígyli,
Az mint Lupuj kezde járni.
Aki más alá vermet ás,
Maga esik bele, nem más,
Arról tanít a szent írás,
Lupujról erről példát láss.
Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza –
Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, 1927.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése