2017. márc. 27.

Jókai Mór: Vörösmarty sírjánál





Vörösmarty sirjától jövök. Azt kivánják tőlem, hogy irjak Vörösmarty temetéséről.

Ezer meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit, én második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom.

Azért ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket egy ollyan halálhoz, melly egy egész nemzetet sujtott; én csak a fájdalom egyszerü szavait tudom elmondani.

Hiszen semmi sem könnyebb, mint a vigasztalás: „Mindenkinek meg kell egyszer halni, lám a fejedelmek is meghalnak, hát egy jámbor költő miért ne?  Annyian viselnek gyászruhát ez esztendőben, mit tesz egygyel több vagy kevesebb? Az ég rendelte igy, emberek viseljék a mi rájuk van mérve. Férfiak ne mutassák bánatukat.”

Oh csak a szív ne volna olly erőtlen.

Ha csak atyám lett volna, érzeném halálát és nem szólnék róla, ha csak költő lett volna, szólnék róla és tán nem érzeném; de mind a kettő volt s midőn e temetésen végig tekintek, a korlátlan öröm és bántó keserv rohanja meg szívemet egyszerre, hogy a visszás tusában nem ismerek enérzelmeimre.

A magasztos öröm dagasztja keblemet, midőn végig nézek e hullámzó néptömegen, melly egy könnyező szem hazámnak homlokán, mellynek szíve egy ütésre dobog, mellynek lelke egy eszmére hevül, ezen szó kimondásakor: Vörösmarty meghalt. – Miért kiséri őt végnyugalma helyéig e huszezernyi nép? Ki ez a gazdag ur, ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, a kitől milliók kincset örököltek: kincset, melly annál nagyobb lesz, mentül többfelé elosztják: a haza szerelmét.

Oh de a bánat szoritja el keblemet, ha meggondolom, hogy az a szív, mellyben annyi honszeretet megfért, most a hideg földbe lesz letéve; hogy a legjobbak, a legerősebbek elmulnak egyenkint s ránk hagyják – gyöngébb ivadékra – a terhet, melly nekik is nehéz volt.

Az édes büszkeség emeli keblemet, hogy ha elgondolom: ime egy férfi végezte be napjait, kiről elmondhatja a történet szava, hogy minden órájában nagy volt; hogy nagyságát hozzá nem illő szenvedélylyel soha meg nem bántá, hogy egyik szavával a másikat le nem rontá soha; hogy nem tanitott mást, mint igaz nemes szívek szerelmét minden iránt a mi azt érdemli; hogy haladó lépteivel egy nemzet haladt előre.

Oh de a csüggedés nehéz terhe fojt el, hogy ha szétnézek és nem látom azt, a ki őt pótolni tudná, a ki költői vezére lehetne után a jobb szellemnek, a kinek kezei elbirnák azt a fegyvert, melly őt annyi diadalra vezérlé.

Gyönyörködve hallom az erősek sirását, mert e könyben a nép magát tiszteli meg s jótékony elégület fog el, ha látom, hogy gyász koszorúi hulló leveleit ezrek szedik fel drága emlék gyanánt, mit szívünkön viseljenek.

Oh de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném én őt most is ott tudni csendes nyugalmas lakában s mondogatni évről évre: visszajön még, ujra élni fog még, az a régi jó aranykor ujra kezdődik még!

…..Pedig a nagy nehéz követ rátették már sírboltjára s felírták nagy kemény kőre ezt a lehetetlen két szót: „Vörösmarty meghalt.”

Menjünk haza és tagadjuk meg ezt a mondást.

A mig e hazában nemes szívek lesznek, mig a nemes szívek igazán szeretnek; a mig a magyar nép magyarul beszélend, mig a magyar költők hazáról dalolnak, a mig az Istennek kedve telik ő magyarnépében: addig élni fog ő, s szivből szivbe átadja őt egyik század a másiknak, a szerelem, dicsőség és haza halhatlan dalnokát.

Mert nincs ollyan balzsam, melly ugy ellenállna rombolás kezének, mint a nép szerelme, mert nincs ollyan emlék, melly ugy megharczolna az idők dühével, mint a szózat, melly a költő ajkáról jött…


Vörösmarty sírbeszentelése
Kép forrása: Vasárnapi Ujság 2. évf. 49. sz. (1855. deczember 9.)

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 47. sz. (1855. november 25.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése