2017. márc. 27.

Jókai Mór: Valahány ház, annyi szokás

Jókai Mór svábhegyi kertjében

A korabeli helyesírás megtartásával!

Valahány ház, annyi szokás.

Nálunk, itt a jó Magyarországban szokás az, hogy gazdag gyermektelen asszonyságok felfogadják szegény emberek gyermekeit, elhagyott árva leánykákat örökbe, azokat felnevelik, megtanitják mivelt magaviseletre, ház körüli munkákra, gazdasszonykodásra, ügyelnek jó erkölcseikre, hozzá szoktatják takarékossághoz, emberbecsüléshez, Istenimádáshoz, hogy bárminő sorsra is legyenek hivatva, magasra vagy alacsonyra, magukat otthon találják abban, emezzel meg legyenek elégedve, amannak diszére váljanak; és a midőn eljön az Istentől rendelt idő és alkalom, kiházasitják tisztességesen örökben tartott leányaikat, választván számukra becsületes, szorgalmatos férjet, s ellátva őket mindenféle becses aprósággal, a mi uj gazdáknak annyira szükséges; és még azután is gondoskodnak felőlük; és ha férjhez adtak egyet, keresve keresik, hogy hol kapjanak másikat, a kinek ismét hasonlósorsot készitsenek elő.

Nálunk ez a szokás.

Beszélik, hogy az orosz birodalom fővárosában lakott egy uri asszonyság, előkelő születésü, a kinek palotáját a legdiszesebb urak látogatták s tánczvigalmait egy Dolgorucki és egy Potemkin herczegnőé mellé merték helyezni pompa és pazarlás tekintetében. Sőt voltak vakmerők, a kik még elsőbbséget mertek találni e mulatságokban a többi főuri vigalmak fölött; ezen elsőbbség pedig abból állt, hogy míg a legnagyobb herczegnőknek sem áll hatalmukban, hogy mikor mulatságot adnak, abban minden jelenlevő hölgy szép és fiatal legyen, addig **nő dáridóiban mind a legválogatottabb szépségek voltak jelen. A kellemes delnő maga is szerette a könnyelmü életet, s iparkodott maga körül ollyan társaságot gyüjteni, mellyben mindenki hasonlóan kellemes és könnyelmü tudott lenni, mint ő.

Különösen kitüntek azonban e vig mulatságok alkalmával mind rendkivüli szépségök, mind pompás öltözékeik, elragadó tánczuk, szellemdus társalgásuk által a delnő fogadott leányai. Rendesen volt neki öt hat. Ezek tán elszegényült rokonok leányai, hűséges gazdatisztek árvái, tán egy-egy magasabb családbeli hölgy eltitkolandó gyermeke: illyesfélét lehetet róluk hallani, ha valaki érdekesnek találta, hogy felőlük tudakozódjék.

Voltaképen pedig ez volt a fogadott lányok eredete: – a nagyon tisztelt urnőnek roppant kiterjedésü jószágán tizezer jobbágya lakott, kik neki az ország törvényei és szokásai szerint testükkel és lelkükkel tartozának.

Mert meg kell mindenek előtt tudni, hogy mit jelent orosz nyelven ez a szó: „mugik” jobbágy.

Ez azt jelenti, hogy negyvennyolcz millió embernek nincsen saját sorsa születése órájától kezdve halála órájáig.

A mugik az ő gazdájának fundus instructusa, mellyet szaporit, elád, elpusztit, elajándékoz, a hogy nekitetszik. A mugiknak ha van esze a kereskedéshez, vagy hajlandósága, hogy mesterember legyen, az ő urának megegyezésével lehet kereskedő, lehet mesterember; a mit pedig nyer ezen az uton,az mind az ő gazdájáé, és ha a leggazdagabb aranyművest Szentpétervárott, vagy a legtiszteltebb nagykereskedőt, egy órában megszólitja az ő földesura, hogy adja át rögtön minden ingó bingóját s maga feleségével és kisasszonyaival menjen haza a falujába kapálni, engedelmeskedni tartozik, és semmi váltság, semmi védelem meg nem szabaditja őt, „mugik voltál és mugik maradsz.”

Ha a mugik feleséges ember, és nincsenek gyermekei, a földesurnak érdekében áll, hogy őt elválaszsza feleségétől és neki más feleséget, feleségének más férjet adjon; mert a mugik az ő urának jószága, s kötelessége a szaporodás.

Ebből látni való, hogy a mugik állapota a legnyugodalmasabb a világon; mert a földesurnak érdekében áll, hogy jószágai sem éhen ne haljanak, sem egymást agyon ne verjék, sem pedig nagy munka idején tömlöczbe ne kerüljenek; a mugik leányai mind férjhez jutnak, s ha kis gyermekek maradnak utánok, nem kénytelenek aggódni, hogy mi lesz belőlük, ott van a gazda, a ki ügyel az apró bárányokra, bornyúkra, ha az anyajuh és tehén bőrével talált is adózni, hogy el ne veszhessenek.

Illyen mugikja volt tizezer darab a többször tisztelt urnőnek.

Azt meg kell vallani róla, hogy ő igen gondos asszonyság volt s gyakorta meglátogatta jobbágyait, s a mint bizonyos, hogy tizezer ember között mindig akad egy két kitünő szépséggel biró fiatal leányka, ő azokat rendesen kiválogatá még nyolcz, tiz éves korukban s felviteté magához Szentpétervárra, diszes palotájába.

A jámbor mugik ugy örült, ha elgondolá, hogy az ő leánya már most palotában fog lakni s selyem viganót visel.

Ott nevelőket, énekmestert, hárfaoktatót (zongorának még akkor nem volt divatja) nyelvtanitókat rendeltek a parasztlánykák mellé, megtaniták őket tánczolni, idegen nyelveken fecsegni, időjártával elméjök elevenséget, bőrük finomságot kapott, kezeik megfehérültek a keztyü-viselésben, termetük hozzászokott a vállfüzőhöz, a midőn azután bevezették őket az urnő elfogadó termeibe, mint örökbe fogadott rokonokat, mint elhalt tisztviselők leányait, mint magas családok sarjait, kiknek titokteljes születésük nem engedi jogos neveiket viselni, és ezek a leányok voltak a vidák körök legragyogóbb ékességei és ezekért emelték **nő társas köreit még Potemkin herczegnőé fölé is.

Történhetett azután akárhányszor, hogy egyegy fiatal orosz gavallér, vagy még többször valami élemedett öreg ur a milliomosok sorából, belebolondult valamellyikbe e gyönyörü hajadonok közül. A szives delnő engedte az illyen szenvedélyeket kifejlődni, engedte az öreg urakat bolonduloni, s mikor már egy némelly annyira ment indulatában, hogy tán képes lett volna feleségül venni szerelme tárgyát, akkor félrehivta az illetőt egy szóra, elmondá neki, hogy az a leány, a kit ollyan nagyon szeret, koránsem valamelly tisztességes család ivadéka, hanem egy mugik leánya, testével lelkével neki adatott rab, a kivel urnője azt teheti, a mit akar, férhez adhatja az inasához, megkorbácsoltathatja s gázló-malomba küldheti s eladhatja, a kinek tetszik. Ha tehát valaki birni akarja a leányt, tegyen le érte tiz vagy tizenkét, vagy tizenöt ezer rubelt, a mennyit szépsége szerint megér, akkor elviheti a leányt, az ő jószága lesz az, – testestül, lelkestül.

Illyen módon évenkint vevőhöz juttatott a derék urnő kettőt hármat örökbe fogadott leánykái közül, a mit némellyek tán nem megvetendő jövedelemforrásnak fognak nevezni, s azt mondhatják, hogy ez az eljárás nagyon különbözik attól a fentebb leirttól, hogy ez az eljárás nagyon különbözik attól a fentebb leirottól, mellyben jámbor asszonyságok fogadott leányaik neveltetése és rendeltetése felől van szó, hanem hiszen épen azért kezdtem beszédemet azon, hogy „valahány ház, annyi szokás” ottan ez a szokás; hátha ott épen ezt tartják a legillendőbbnek. – Mi fehérnek képzeljük az angyalt a szerecsen feketének.


Volt egyszer a többször tisztelt urnőnek egy különösen szép lyánkája, a kit Teodorának hivtak. Soha olly hosszu, szőke, selyempuha hajat emberi képzelet nem alkotott, mint az övé, kék szemekben is ritkaság látni annyi tüzet, termetének egyéb részeiről nem is szólok, mert nem illik feleséges embernek ollyan nagy elragadtatással beszélni idegen női kellemekről.

Egy jeles fiatal orosz gróf beleszeretett a gyönyörü lyánkába; az urnő engedte szenvedélyét egész az őrülésig fejlődni, s mikor már annyira ment, hogy egészen eszét veszté a lyánka miatt; akkor megismertette őt a valóval, tudniillik, hogy megnyerheti a lyánkát, ha tetszik huszezer rubelért; azon alul nem használ semmi óhajtás.

Gróf Csarekoff azonban bebizonyitá, hogy még sem vesztette el az eszét olly mértékben, mint mások képzelék, mert a helyett, hogy a huszezer rubelt leszámlálta volna a delnő asztalára, egy dáridó alkalmával, míg az urnő maga a cotillont járta, a szép Feodorát leszökteté a lépcsőkön, felülteté ötlovas szánkójába s elvitte valamellyik ukrániai kastélyába –ingyen.

A fiatal gróf egy pár igen vidám évet töltött el Feodorával ukraniai jószágán; az alatt gyakran felment Szentpétervárra s elégszer találkozott a delnővel, kitől a szép lánykát elszöktette, az eleget dult-fult, perlekedett, hanem a gróf maga is kedves ember levén az udvarnál, semmit sem nyerhetett ellene. Még ki is nevették, a kiknek panaszkodott, s minthogy a gróf elhiresztelte, minő üzletet tart a tisztelt asszonyság a mugik leányokkal, minden ember azt mondá, hogy nagyon jól tevé, a miért a legszebbiket elszöktette közülök s igen sokáig a finom társaságokban ezt az esetet beszélték a legsikerültebb tréfa gyanánt.

Ha e lapok jámbor olvasói az itt elmondottak felett fejet találnak csóválni, csak annyit mondhatok rá: valahány ház, annyi szokás. Bevett tréfa nálunk is, hogy kutyás és macskát ellopni nem vétek, sőt elmés mulatság; másutt azt a mulatságot egyéb jószágokra is kiterjesztik s ezen gondolaton nincs miért megütközni.

Tehát a gróf sok ideig beszéltetett még magáról e jeles tréfája miatt, s hogy más részről a megkárosult delnő mennyire fel lehetett ingerülve ő ellene, de még inkább a magát elszöktetni engedő leányka ellen? azt könnyü elképzelni.

Később, néhány év elmultával, midőn a gróf egyszer falujai egyikében kocsikáznék, valami paraszt ház előtt egy szép barna , tüzszemü leánykát látott állani, ki nem hunyta le előtte nagy fekete szemeit, sőt ellenkezőleg igen bátran tekinte rá vissza.

A gróf megállitá szekerét s egy pohár vizet kért a leánykától.

Az bement és hozott neki egy pohár vizet.

Azután nevét kérdezte.

A leány azt is megmondta: Kozimának hitták.

Ezután egy csókot kért tőle.

A leány azt sem tagadta meg, elfogadta a csókot és vissza is adta forrón és szenvedélyesen.

A grófnak tetszett ez a leány.

Mondta neki, hogy üljön fel mellé a hintóba.

A leány egy szóra felült és vissza sem nézett, midőn a gróf elhajtatott vele.

Hanem annál inkább nézett Feodora, midőn a gróf egy idegen leánynyal érkezett meg a kastélyba, a ki ott rögtön otthon látszott magát találni.

Feodorát egészen elkényezteté a gróf, tiz szoba állt rendeletére a kastélyban, külön szabója, piperekészitője volt, valamennyi szakács, inas, szobaleány mind az ő rendeletére állt, és szaladt, s éjjel nappal két rendbeli hintó volt számára befogva, hogy a melly perczben eszébe jut, akkor kocsikázhasson ki.

Most tehát a gróf tudtára adá, hogy ezentul öt szobában kell megférnie, a másik öt Kozimáé lesz, a szabó annak is fog dolgozni, az asztalnál ezután ketten fognak ülni, a szakács tanuljon meg buktát sütni, a mit Kozima nagyon szeret, a cselédség fele őt szolgálja s egy hintó az ő számára álljon készen.

Feodora eleinte ájuldozni kezdett, éjjel nappal görcsei voltak, azután meg akarta mérgezni magát, bevett valami bolondságot, a mivel azt nyerte, hogy csupa sömör lett tőle a teste; a gróf ezért megneheztelt rá, s minthogy Kozimával ugy sem tudtak összeférni, egész egyszerüséggel kirendelte őt a kastélyából, valami kerti lakba parancsolva, hogy onnan elő ne merjen jönni.

A szegény semmivé lett, testben lélekben összeroncsolt teremtés azonban minden módon iparkodott gazdája örömeit megkeseriteni; mikor az Kozimával az angol kertben sétált, akkor szemközt jött reájok, vagy leveleket irdogált neki, sőt egyszer, midőn a gróf uj választottjával kikocsikázott, kétségbeesetten a lovak elé veté magát, hogy agyongázolják. – A lovaknak több nevelésük volt: inkább a hintót forditották fel; a grófnak betört az orra, s Kozimának a testéről két helyen lement a bőr.

A gróf ezért nagyon megharagudott, s méltó boszujában rögtön szekérre pakoltatá Feodórát, s a hogy elhozta, ugyanabban a tánczvigalmi köntösben visszaküldé őt egyenesen hajdani urnőjéhez Szentpétervárra, a kitől elszöktette volt.

A leány addig nem is tudta, hová viszik, a míg ott az ismerős udvaron le nem tették a delnő ácsorgó cselédei között.

Az urhölgy eleinte nem birt ráismerni a bánattól, betegségtől elnyomorodott leányra, s talán magának se hitte volna, ha mondja, hogy ő az a hajdani szép Feodora, ha Csarekoff egy mulatságos levelet nem irt volna neki, mellyben a legszivesebb hálálkodásokkal köszöni meg a visszaküldött leányt, s azzal fejezte be tréfás levelét, hogy a mit nehány év alatt ráköltött a leányra, azt kéri magának az urnő által megtérittetni.

Az urnő dühe nem ismert határt! Annyi esztendős boszantás után végre hozzá j utot a keserüségeit okozó tárgyhoz, minél inkább haragudott a grófra, annálinkább tölthette boszuját a leányon.

Más ugyan szánalommal tekintett volna erre a könyörtelenül letépett virágra, ki olly korán elhervadt, elpusztult, de az urhölgynek itt is csak az jutott eszébe, hogy ime egy gonosz szerelmes leány elpazarlá husz ezer értékü szépségét, a mi nem is az ő szépsége volt, hanem az urasszonyáé.

Sajnálnám az olvasók sziveit annak elmondásával keseriteni, a mi a martalékul esett leánynyal történt.

Ollyan dolgok ezek, a mikről jobb nem tudni semmit.

Elég annyit tudnunk Feodoráról, a mennyit egy Szibériát beutazott franczia emlit, ki visszatértében egész sor szánnal találkozott, miken uraik ellen daczoló jobbágyokat vittek a fenyitő gyarmatokba s kik között különösen feltünt előtte egy fiatal leányka, kinek magaviseletéről látható volt, hogy hajdan finomabb társasághoz és nagy kényelemhez volt szokva. A hó sürün omlott, a szél fútta az emberek szemeibe, a szegény elkényeztetett leány csak azon panaszkodott, hogy nincsen keztyüje, szép fehérkezei mind oda lesznek a fagyban. A zivatar, a hófuvás nem sokára elfedé őt is a többiekkel együtt szemei elől. Ki tudná, hogy mi lett azután belőle?

Csarekoff ur bizonyosan nem is álmodott vele többet ukrániai várában, melly ismét uj örömök tanyája lett.

Ha Feodora szelid, mivelt és érzékeny volt, az utána következő leány annál vadabb volt és szilajabb, valóságos nőstén farkas, kit ha megharagitanak, karmol és harap. Ez nem vágyott pompás hintók után, hanem felugrott a nyeregtelen lóra, ugy nyargalászott rajta, ebédnél sem válogatta a finom ételeket, hanem megette a pástétom külső boritékát, a mi nem emberi gyomornak való, s villával, kanállal nem is tudott bánni, zongorával, regény olvasással nem untatta magát, hanem verseny ivott a férfiak dözs-asztalánál, s mikor valamennyien kótyagosak voltak, össze is verekedett velök, s Cserekoffnak nem egy csomó kitépett hajába került, a míg azt a vad szülöttet le birta győzni; a ki aztán, ha hól megkorbácsolták, hizelgve és mosolygva csuszott az ő urának lábaihoz s lecsókolta róluk a port.

Az illyen teremtés tetszett Csarekoffnak. Hasonló leánynyal még sohasem találkozott életében. Ha kizárta az ajtón, ott hált a küszöbön, a hideg márványon.

Csarekoff annyira bele volt bolondulva, hogy az egész telet jószágán töltötte s nem ment Szentpétervárra; hanem a helyett a környékbeli kurta nemességből otthon alakitott magának korhelytársaságot, mellynek körében minduntalan válogatott bohóságokon törték fejeiket; különösen, ha a zivatarok beszoriták őket a medvevadászatról, farkas hajszáról, ollyankor volt szem nem látta, fül nem hallotta, tivornya a várban, hogy minden jó lélek keresztet vetett magára, a ki közel járt hozzá.

Az ember ollyan, hogy a jóból is megunja a sokat; ezt a mondást ugyan nem a magunk-forma szegény emberek találták fel, a kiknek csak a roszból jutott untig-való; hanem mi csak ugy másokon messziről teszszük ezt a tapasztalást; a mire azt szokás mondani: „nézd csak, hogy nem fér a bőrébe!” „nézd csak, hogy nem tud hová lenni dicsőségében!”

Csarekoff ur udvarában soha sem találták szerit-számát a gyönyörüségnek; a vendég nem is tuczat-számra, de százával lakott nála, ott nem ittak, hanem usztak a borban, ot nem verekedtek lakomázás közben, hanem csak agyonütögették egymást, ott nemcsak ölelgették a szép lányokat, hanem mulatság végével kihajigálták őket az ablakon, vagy meggyujtották rajtuk az öltözetet, ugy hagyták elfutni, ott a ki leült kártyázni, egy ülő helyében elvesztette apai-anyai jussát, egész a rajta levő ingéig, egész a még ezután születendő legutolsó jobbágyáig, s ha zivataros volt az idő, és nem lehetet medvékre vadászni, akkor kiültek a gavallérok az ablakokba s onnan a legkényelmesebb lesből lövöldöztek az azon járó-kelőkre.

Mindennap valami uj, valami hallatlan tréfát kellett kitalálni, melly a vendég urak kedvét uj pezsgésbe hozza; az illyen hosszu tél idején az ember ugy sem tudja mivel tölteni a veszedelmes időt; a fővárosi tánczvigalmak, dáridók, az egyforma, felpiperézett estélyek, sakjátékok, wisztasztalok, és a legcsikorgóbb hidegben gyakorlott katonai parádék mind nagyon elkoptatott mulatságok voltak már az ifju Oroszország inyének; ezuttal föltevé magában Csarekoff, hogy a falusi mulatságokkal jobban fogja azokat pótolni, s naponkint igen eleven tanubizonyságait adta leleményességének.

Vadászatok, tüzijátékok, lakomák, párbajok mind csak mellékes dolgok voltak, apró fogadások, hogy kinek a feleségét lehetne elszöktetni a jelenlevők közül? tartoztak a csekélységek közé, ha valaki megsokallta már a tivornyát és megszökött, s a többiek aztán rajta mentek, rágyujtották a házat, ez is csak együgyü tréfa volt; hanem a legjobb mulatság, mellyet Csarekoff ur vendégei számára tartogatott, csak ezután következett még; azzal legutoljára biztatta őket, az fogja bekoronázni a többit.

A farsangi hetek egyik szent vasárnapján az egész uri társaság meglátogatta a falusi templomot.

Talán valami szent ihlet szállotta meg őket, s eljöttek felszaporodott büneiket meggyónni?

Talán észrevették, hogy illendő a szent dolgokról is megemlékezni, illő, hogy a kik az ördögnek emeltek egy nagy oltárt, az Istennek is gyujtsanak meg egy kicsiny szál gyertyát?

Vagy tán a rendes szokásnak kivántak eleget tenni, hogy a midőn majd Szentpétervárott a vallási rendet szigoruan tartó czár számon kéri eltöltött napjaikat, elmondhassák: „Istenesen éltünk, templomban is voltunk?”

Épen semmi gondjuk sem volt nekik mindezekre: a vidám jókedvü urak csupán azért látogatták meg a falusi templomot farsang utolsó vasárnapján, mert illyenkor van együtt a hajadonok szépe, java; itt lehet felettük szemlét tartani, termeteiket, arczaikat birálgatni, szemérmes elpirulásaikban gyönyörködni, bájaikban válogatni.

S nem félnek ezek az emberek azoktól a komoly áhitatos szent arczoktól, a mik ihlett fenséggel néznek le rájuk mindenünnen? nem félnek tőle, hogy az a Megváltó, ki egykor a jeruzsálemi főtemplom csarnokából kiüzte a kufárokat és zsibárusokat, ujra megjelen előttük testben, s elhajtja szent hajléka alól azokat, kik vétkezni jöttek oda, a hová más vétkeitől menekülni siet.

Nem érezték ők Isten közellétét. Fenhangon beszéltek, láthatólag nevettek az ájtatos sóhajtások helyén, mintha övék volna a napok hosszu rende; pedig ki tudja, nem volna-e jó hallgatniok azt a szót: kyrie eleison! és melleiket megütni, mondván: ámen, ámen! ki tudja van-e mindazok számára, kik itt tréfálnak Istennel, csak egy uj következő nap jegyezve a jövendők könyvében? ki tudja, nem a legközelebbi órák egyike lesz-e az, mellynek ütésére meg kell jelenniök a minden uraknak ura előtt?…..

Ki gondolt volna mostan erre? a szép orosz hajadonok viselete olly igéző; lefesteni is érdemes. Hajfürteik két széles tekercsbe vannak fonva, tarka selyem szalagokkal, mind a kettőt hátra engedik csüngni; magas gyöngyös pártfa fogja körül homlokaikat mintegy korona alakban, mellyről kétfelől színes szironyok lebegnek, karcsu derekaikat feszes vállfüző szoritja, mellyet keresztben hosszában aranyos pánt-himzések ékesitnek, azonfelül van a kaftánka, nyuszt vagy kék rókaprémmel, azt a tarka őv szoritja körül, tenyérnyi pálmavirágokkal melly egész térdig csügg a sok ránczba szedett kurta viganóra. Az oroszok büszkesége az, hogy leányaik czifrán járjanak, s az orosz paraszt inkább a legszükségesebb marháját nélkülözi, mint az uj szalagokat leánya hajában.

Ám a látványok szépe csak ezután kezdődött meg.

A mint a pópák elénekelték melodiás rhythmusaikat, jött tizenkét ifju pár az oltár elé; szép fiatal szűzek vőlegényeikkel, kiket ott az Isten szolgája szertartásos pompával összeadott, összekötve kezeiket az örök frigy szalagjával; hogy soha el ne szakitsa azt a halálon kivül semmi, beteritve a béke kárpitjával, hogy ugy legyenek megoltalmazva minden háboruság ellen; a násznagyok és nyoszolyó asszonyok buzát hintettek reájuk, hogy ugy hulljon fejeikre minden áldás.

A legszebb volt a szép ifju menyasszonyok között egy karcsu, sugártermetü hajadon, a tehetős patakmolnár leánya Malika; illett termetére a selyem és hímvarrás, illet méltóságteljes arczához az a gyöngyös párta, mellyet nem érdemetlenül viselt a környék legszebb leánya. A legszebb leány a legjobb leány is volt; ellene senki nem mondhatott semmi roszat, még az irigység is kénytelen volt őt dicsérni.

De ki is választá számára apja, a patakmolnár, a szerencsét; délczeg, derék termetü ifju legény járult a menyasszony mellett, kinek zsinóros dolmányáról még az idegen is megtudhatja, hogy ez a méltóságos ur belső inasa; az udvarból való ember. Nagy szerencse ám az egy leánynak.

Milyen jó dolga lesz már Malikának, mondogatják a nyoszolyó asszonyok; az ura mindennap hordhat neki haza a nagy dáridókból körömfaladékot,*) még majd bort is iszik, s ha üresen megy valahová a hintó, még bele is ülhet. Szakácsok, kocsisok s más egyéb nagy urak fognak beszélgetni vele, s nem hajtják robotra, mikor ur dolga van. Cselédek nem ütik, kutyák meg nem ugatják az uri udvarban; sőt még tán a méltóságos urnak is szemébe talál tünni, s még meg is szólitja. …..Illyen nagy szerencse nem mindenkinek jut.

Az Istenszolgája szépen megáldotta, örök frigyre összekötötte az oltár előtt álló párokat; a vidám uri társaságnak pedig az jutott eszébe, hogy millyen jeles tréfa volna az, ezt a frigyet még a foganatbavétele előtt elrontani, hiuvá tenni mindenmalasztot, a mi onnan felülről jő!

A templomajtóban megállitá a földesur a párokat.

– Ma az én vendégeim lesztek, én tartom ki lakodalmatokat, kastélyomban minden kész a menyegző mulatsághoz, lesz étel, ital és zene. Ne mondjátok, hogy nem vagyok jó uratok.

ŰA csődült népség örömkiáltással üdvözlé a kegyes ajánlatot: nincs több ollyan kegyelmes úr, mint gróf Csarekoff, a világon.

A násznépet felültették az uri szánokra, elől ment a ki fútta a balalajkát, az oroszok kedvencz furulyáját, mellynek hangjára legörömestebb tánczolnak. A szegény orosz ugy tánczol, a hogy fujják neki.

Az udvarba érkezve, ott várta már őket a mindenféle jó süteményekkel és sültekkel rakott asztal, két végén csapra ütve volt két nagy hordó, egyikben ser, másikban erős pálinka. A kegyelmes úr leereszkedő nyájassággal inte a násznépnek, hogy foglaljanak helyet a tornáczon és vigadjanak kedvök szerint, a kiknek nem is kellett kétszeri intés; ettek ittak, ittak és vigadtak, s nem törődtek mind azokkal, mik benn a kastélyban történnek.

A vőlegények és menyasszonyok azon kitüntetésben részesültek, hogy őket behítták a kastély belső termeibe.

Mint rendesen, ugy most is Kozima jött a vendégek elé, őket elfogadni. Ruhája, öve, pártája, ragyogott a drágakövektől; ollyan volt a sok gyémánttól, mintha ezer meg ezer szeme volna, mellyel mindenfelé tud nézni.

Pedig azzal a két fekete szemével is száz megölő tekintetet tudott vetni, a mint az ifju leányokat megpillantá, kik egymás után jöttek be a teremajtón, vőlegényeik karjain. Csarekoff észrevevé Kozima haragját, de mit tartott ő egy leány haragjától? egy féregétől, a kit ha tetszik, eltapodhat. Nehogy a vidám mulatságot elronthassa, megfogá a kezét s kivezette a teremtől, a kastély legtávolabb eső szobájába, melly sem fűtve, sem bútorozva nem volt; ott reggelig majd kihűtheti haragját.

A leány nem könyörgött neki, hogy ne bánjon igy vele.

Csarekoff azután visszatért a vigalom teremébe, a hol már akkor szólt a zene, került a pohár; sorban ültek a párok, mindegyik menyasszony egy vőlegény és egy urfi között.

Van az orosz vigalmakban egy vig társasági mulatság: a végtelen pohár. Egy gömbölyü pohár áll az asztalon, mellyre ez van irva: „ha kiittál, fektess le, ha felállok tölts tele.” A pohár feneke sokkal nehezebb, mint az egész pohár, illyenformán az, akármelly oldalra fektetik, megint talpra áll s tovább kell inni belőle.

Ez a pohár azután kézről kézre forog, a legvadabb tivornyadal mellett, s az a legjobb része a mulatságnak, hogy egyegy ivó majd elébb majd később kidül a sorból; a kinek esetén azután a többiek nagyokat kaczagnak, s az marad a társaság diadalmas hőse, a ki legutoljára ülve marad az asztalnál, mikor a többiek már mind alatta hengergőznek.

Ez a mulatság nem szegény paraszt ember fejének való, ő nem ollyan gyakorlott az ivásban, mint a kinek egyéb dolga sem volt annál. A forduló pohár sok kárt tett a jámbor paraszt vőlegényekben, ámbár menyasszonyaiknak is szabad volt poharaikból keveset csippentgetni, nemsokára mégis ugy eláztak a jó fiuk, hogy egymásután dülöngéltek az asztal alá, a nemes urak nagy hahotájára.

Csak a hajdu birta a versenyt uraival.

Ő is tudott már ugy inni, a hogy azok, ha nem jobban. Az ő feje sem ingadozott a bortól; azt is megtanulta, hogy mikor az ember iszik, akkor legjobb hallgatnia, mert igy semmit sem vesznek rajta észre. Éjfél tájon maga maradt egyedül talpon a tizenkét vőlegény közül.

A mint a vőlegények elhullottak, az urak közelebb huzták székeiket a menyasszonyokhoz, s vigabban kezdtek velük enyelegni. Csak Málika vőlegénye volt még utban.

– Te Péter, szólt odafordulva hozzá a gróf ur; te ma nagyon ostoba vagy. Máskor még a gondolataimat is kiszoktad találni, ma pedig fajankó vagy. – Nem látod, hogy társaid már eldültek és alusznak.

– Mert részegek; felelt a hajdu.

– Hát te nem tudsz részeg lenni?

A hajdu a szép Málikán felejté szemeit, s azt felelete, hogy nem! –

Csarekoff belső zsebéből kivett egy marék aranyat, s azt a szolga kezébe nyomta.

– Tudsz-e részeg lenni Péter?

Péter egy darab ideig majd az aranyokra,majd menyasszonyára nézett, mintha összehasonlitásokat tenne magában a kettő között, hogy mellyik szebb? emennek elpirulása, amazoknak sárga fénye? a menyasszony szelid susogása, az aranyok rekedt csördülése? Végtére is az arany lett a szebbik. Péter feje elkezdett szédelegni, ugy tett, mint a ki nagyon kivánkozik a földfelé, s bár a megijedt menyasszony két karjával akarta őt feltartani, ölében elpihentetni, a vőlegény csak mind lekivánkozott a földre, feldönté a széket maga alatt, kiejté a poharat kezéből, s mintha siket volna menyasszonya rimánkodásira, élettelen alakként zuhant le az asztal alá.

Mikor azután az utolsó vőlegény is elpihent, akkor azt mondá Csarekoff vidám társainak:

– Már most oltsátok ki a lámpákat.

A megcsalt menyasszonyok akkor kezdték csak átlátni, milly borrzasztó tréfa áldozataivá lőnek s kétségbeesve rohantak ittas vőlegényeikhez oltalomért, segitségért kiabálva. Hasztalan, azok aludtak felkölthetetlenül; az ajtók zárva voltak, az ablakok táblákkal fedve, semmi kiáltás sem hallatszott alá.

– Péter ébredj! Péter ne hagyj! rimánkodék Malika a lábainál heverő vőlegényt erősen ölelve magához. Az pedig a gyáva ugy tett, mintha holtrészegen feküdnék és nem hallana, nem érezne semmit.

Alant az udvaron a násznép dalolt torkaszakadtából, s azt hitte, hogy aza sikoltás, a mi tivornya dalán keresztül tör néha, csak a vidám jó kedv kitörése.

– Isten segits! szent szüz ne hagyj! sikoltának a menyasszonyok, midőn a terem egészen elsötétült, –és abban a pillanatban felszakittatott a terem ajtaja, s berohant rajta, fákylával kezében Kozima.

Fényes öltözete össze volt tépve rajta, haja szétkuszálva, a gyöngyhimzet összetörve tagjain, teste véres volt és összekarczolt.

– Hogy jösz te ide? rivallt Csarekoff a némberre, ki megjelenése által örömét zavará.

– Az ablakon át: felelt a leány, kinek szilaj arczvonásait a fáklya veres vénye még vadabbá tette.

– Örült vagy e? ablakod a medvék udvarára nyilik.

– Azokon keresztül jöttem ide, felelt Kozima, s a karjain alá csorgó vér tanusitja, minő küzdelmei lehettek ottan?

– S hogy merészelsz parancsom ellen ide jönni most? Kérdé dühösen Csarekoff.

– Csak azért, hogy boszantsalak, semmi másért: szólt Kozima s a fákylát letüzve maga mellé, leült az asztalfő elé, a hol a házi asszonyok helye, a magas, emelvényes székre, mellyen máskor szokott ülni, midőn vig társaság volt jelen.

A gróf reszketett a haragtól.

–Te nyomorult! tudod-e, hogy mezitláb hoztalak ide, egy alsó köntösben, egy hímzetlen ingválban.

– Tudom, felelt Kozima. Mezitláb megyek el innen, egy alsó köntösben, egy hímzetlen ingválban; – s ezt szólva, lerakta magáról selyem öltönyeit; gyémántos nyaklánczát, arany kösöntyüit, mindent, egészen a hímzetlen ingválig, még pillangós czipőit is, még a szalagokat is kitépte hajából, s ugy állt meg ott, hosszu leeresztett fekete hajjal.

– Még volt valami, a mit magammal hoztam, s magammal viszek, monda, sötét, fenyegető tekintetet vetve Csarekoffra.

A gróf felkaczagott.

– Pártádat ugy-e bár?

– Azt nem vihetem el, De hoztam magammal egy kést. Azt elviszem. Emlékezzetek reá ti mind, hogy egy kést elvittem magammal.

És azzal egy hegyes kést keblébe rejtett.

A vendég urak Csarekoffal együtt hahotával kaczagtak fölötte.

–Hahaha. Kozima meg akar mindnyájunkat gyilkolni. Jó éjszakát Kozima! Jó éjszakát szép kisleány!

A szilaj némber még egy sötét tekintetet vetett az egész dévaj társaságra, sötét szemeit végig jártatva a hahotázó tömegen, egyik kezében a kés, másikban a fáklya. Mindenki ő reá figyelt e pillanatban; és a midőn mindenki ő vele volt elfoglalva, akkor a menyasszonyok legszebbike, Malika, felszakitá hirtelen az ablakot s egy Jézus Mária kiáltással kiugrott rajta. Mire oda tekintettek, már kivül volt.

Kozima lassan aláforditá a fáklyát és kioltotta azt s midőn a vendégek szájában egyszerre szörnyüködésre vált a kaczaj; akkor ő kezdte rá a nevetést, hogy őrült hahotája a velöket fagylalá meg.

És azután becsapta maga után az ajtót.

„Az Úr és az ő angyalai vigyáznak az igazra, hogy lábait meg ne üsse. ….” A magas emelet ablakából alárohanó leány olly szerencsésen jutott a földre, hogy legkisebb baja sem történt. Az udvaron még akkor is ott vigadtak a násznépek, apák, anyák, testvérei a szerencsétlen menyasszonyoknak; azok elborzadva látták, mint hullott egyszerre közéjök a szép Malika, épen a borozó asztal közepére, hogy minden pohár felugrott ijedtében.

A leány, alig hogy meglátta apját, odarohant hozzá sikoltva:

– Apám fussunk innen. Gyilkolnak, ölnek a kastélyban. Mindnyájan itt fogunk veszni.

A félittas parasztok ijedtek ugrottak fel e szavakra az asztalok mellől, s bomlottan futott ki minden ember a kastély udvarából, a faluig meg sem álltak.

Odafenn pedig a kastély ura boszonkodva látta az ablakból, mint menekül meg, csodálatos uton, kezei közt tartott martaléka.

– Péter! kiálta a földön fekvő hajduhoz, ki fejét karjára hajtva horkolt a földön. Kelj fel!

Az ember kötelességének tartá felkelni és nem aludni többé.

– Miért tántorogsz?

– Uram parancsára részeg vagyok.

– Légy józan, és állj egyenesen.

Az ember egyenesen állt és nem részeg többé.

– Menyasszonyod az ablakon kiugrott, s apjával és násznépével elmerészelt menni udvaromról. Eredj utána rögtön; te férje vagy, parancsolója; vezesd őt vissza. Meglásd, hogy engedelmes nőre találj; mert a millyen jó volt eddig nálam laknod, ollyan jó lesz laknod az ólombányában, ha nélküle térsz vissza.

A hajdu megcsókolta ura kezét s eltávozott.

A falu végén utolérte a futó nésznépet. Megállitá őket ismerős orditásával. Kezében volt az a szijkorbács, a mit ollyan jól ismernek már az engedetlenkedők.

– Hol van a feleségem? kiálta parancsoló hangon, széttekintve a csoport között.

Malika félve huzódott apja háta mögé és nem mert felelni.

A durva férfi észrevette őt s odament és megragadta kezét.

– Jösz velem vissza a kastélyba!

Az öregek közbeveték magokat, hogy ne bánjék olly durván ifju arájával házassága első napján.

– Hát ti engedetlenségre akarjátok tanítani az asszonyokat? hogy pártját fogjátok egy szökevény némbernek, a ki az urát elhagyta? Nem ura és parancsolója vagyok-e én az én feleségemnek, a mint ti azok vagytok a tieiteknek, s nem ott van-e az asszony helye, a hol férje van? Uj világ lesz-e ezentul, hogy az asszony lesz az úr a háznál, s a férj engedelmeskedik neki?

Ezek az okok hatni kezdettek az öregekre. Elálltak Malika védelmétől, s biztatni kezdték, hogy bizony a nő engedelmeskedni tartozik férjének s a hol a férj jelen van, ott a nőnek nem szabad félni semmitől.

Hanem a leány leveté magát a földre s átölelve vőlegénye lábait ugy könyörgött neki szivszaggató hangon, hogy ne vigye őt vissza amaz irtózatos helyre. Inkább taszitsa ki a hideg éjszakába, inkább küldje el mezitláb a farkasok berkébe, inkább verje agyon, csak ne vigye vissza ama kastélyba.

A vőlegény dühösen rántá fel a rimánkodó leányt lábaitól, irgalom nélkül kiáltva rá:

– Jösz velem, a hova én megyek!

– Oda ugyan nem! kiáltá akkor a háta mögött egy éles, csattanó hang, s a nagy erős férfi azon pillanatban halálnak halálával rogyott össze, olly rögtön, olly szótlanul, hogy még a végső hörgését sem hallá senki. Felette pedig ott állt Kozima, fehér alsó ruhájában, mezitláb, szétszórt hajjal, kezében egy kés, vérbe mártva.

– Te elmentél a pokolra! szólt az egy döféssel legyilkolt hajdu fejére téve lábát s azzal villogó szemekkel fordult a bámuló néptömeghez.

– Hát ti nyomorultak, mit bámultok reám? Nem tudjátok-e, hogy mi történik a kastélyban? Nem pirultok-e a gyalázat miatt, a mi fejetekre száll le? Nem emlékeztek-e az ütlegekre, fogságra, sanyargattatásra, a mit annyiszor szenvedtetek igaztalanul, s nincsen-e késetek, fejszétek, fogatok, hogy azt megtoroljátok? Ha kutyák vagytok, hüséges kutyái a ti uraitoknak, nincs-e egy köztetek, a ki megdühödjön, s megmarjon mindnyájatokat, hogy veszetten forduljatok ellenök?

Valóban ez az egy veszett fenevad ő maga volt. Ádáz szavai a viziszony titkos mérgeként hatották át a csendes emberek idegeit, hogy elkezdtek szemeik vérben forogni, kezeik késeiket keresni, és ajkaik szitokkal telni meg.

– Mire vártok még? Ez a vér többet kér. Vagy a mienket, vagy a többiekét. Rohanjatok haza! Ragadjatok kaszát, ásót, vasvillákat, reggelre hire-hamva sem lesz gyilkosaitoknak.– Tüzbe, vérbe temessétek valamennyit.

A végszavakat általános vészorditás fojtotta el. A felbőszül tömeg kiáltozva rohant fegyvereiért, s félóra mulva egy egész zendülő tábor hullámzott a kastély felé, elől a két leány ment. Kozima és Malika, a zendülés véres fáklyáival, véres késeivel. Nem két leány, két vészangyal volt az, kik elfelejtkezve leányi voltukról, maguk rohantak legelöl az ostromlott kastélyra.

Ott minden ittas volt ebben az órában már. A csatlósok, hajduk a pitvarban hevertek torkig elázva, csak nehány diadalmas úr dalolta még tivornya dalait a kastély iróteremében.

A nagy lármára ezek is felriadtak, s a mint meglátták a fenyegető veszélyt, hirtelen puskára, kardra kaptak; s azzal véres verekedés támadt a palota csarnokaiban. A parasztok kaszái, cséphadarói nem sokat értek a kard és pisztoly ellenében; a felriadó cselédek, vadászok mindig jobban kiszoriták a zendülő pórokat, mig a tornácz elején sikerült egy vasrostélyt lebocsátaniok, melly egészen kizárta a támadókat.

Háromszor rohant Kozima maga a vasrostélynak a parasztokkal, hogy azt sarkaiból kivesse. A vár nyelve meghajlott a nyomás alatt, de nem tört el: a leány mellett álló pórokat mind lelövöldözték, csak őt nem érte a golyó.

Ekkor egy pokoli terv fogamzott a leány fejében. Visszahivta a zendülőket a kastély udvaráról, hol az ablakokból boszulatlanul lövöldözték le őket. A kapuk előtt megállitá a tömeget.

– Hordjatok ide köveket és gerendákat, temessetek be velök minden kijárást. Ne lehessen egy ajtót is kinyitni.

A mint ez megtörtént, akkor hosszu szurokfenyő póznákat hozatott elő, azoknak végét meggyujtá fáklya gyanánt.

– Most kinek lesz bátorsága ezeket a pinczeablakon lenyujtani?

A megriadt népség hallgatott.

– Jerünk mi ketten Malika.

És a leány felvett két hosszu égő fáklyát s a pinczeablakokhoz futott vele.

A terem ablakiból tiz husz lövés fogadta őket. Egy sikoltás hallatszott. Malika kiszenvedett.

De Kozima elérte a pinczét.

Az a pincze az egész kastély alatt végig vonult és tele volt nagy hordókkal, a mikben égettbor volt eltéve.

Kozima lenyujtá a kanóczot s feltaszitá vele a legközelebb álló hordó dugaszát.

Azzal be volt végezve az egész munka. A leány visszafordult s hátra sem tekintve, csendes léptekkel tért vissza társai tömegéhez.

A pinczében egyszerre lángra kapott a borszesz; az első hordót a mint szétveté az égő borlél ereje, a kék folyó lángszétterjedt az egész pinczében, néhány óra mulva egyes hangos durranás jelenté, hogy ismét egy hordó pattant szét; nem sokára minden pinczeablakon világitott elő az a kékes, zöldes láng fénye, melly ollyan halottszint adott a körülállók arczainak.

A zendülőknek csak körül kellett állniok a kastélyt a golyók járásán kivül és bámulni azt a pokoli látványt, a mi előttük kifejlődött.

A mint az alulról jövő láng lassanként átmelegité az épület boltozatait, elkezde a kastély termeiben rémes orditozás támadni; a benn levők érzék a nőttön növekedő hőséget; s a berakott ajtókon nem menekülhettek ki. Eleinte emeletről emeletre, végre a padlásra szorultak fel, s midőn a kék lángok lassankint veresre váltak s a palota minden ablakain kezdtek kilövellni, egy egetverő orditás hangzott az éjszakában, mellyre az ostromlók vérszomjas kaczagása felelt.

Csak egy embernek volt bátorsága megkisérteni a merész ugrást a háztetőről az ostromlók közé; az Csarekoff volt.

Estében kitörte lábát, de azért oroszláni erővel védte magát, mig a sokaság le nem verte. A legelső kés, a mit szivében megforgattak, Kozimáé volt.

És ettől az éjszakától számitott husz nap alatt hatvankét nemesi kastélyt égetett fel a fellázadt pórság, s a zendülés elterjedt Ukránia határáig, leirhatlan borzalmakkal fertőztetve be minden darab földet, a mellyen átvonult.

A leghunyászabb nép a legirtózatosb, ha egysze rkitör: sehol sem olly irtózatos a lázadás,mint az északi szláv és a chinai fajoknál.

Végre sikerült a kormánynak elfojtani azt.

A vezetőket, a legkitünőbb harczosokat elfogták, a boszuvágyó nemesség példás büntetést követelt fejükre.

A büntetés megadatott. A hirhedett lázadók küldessenek a kaukazi hadsereghez, s ha Isten ugy akarja, hogy büneik miatt meghaljanak, haljanak meg hazájukért küzdve.

A főnemességnek pedig tudtul adatott, hogy ha még egyszer jobbágyaik fellázadnak, a nagy tanács a jobbágyok örökváltságát fogja inditványba hozni; mert vagy tudjanak a földesurak jobbágyaikkal kegyesen bánni; vagy tudjanak velök birni.

Az orosz jobbágyok örökváltsága még most sem jött létre. Sorsuk most is az, a mi régente volt.

Adjatok hálát az Istennek ti, kik boldog határainkon belül laktok.


Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 26-30. sz. (1855. julius 1.-julius 29.)