2017. márc. 27.

Jókai Mór: Életképek a mai napokból


I. A szegedi vésznapok


Megnehezült az Isten keze fölöttünk.

Egyik csapást még el sem sirattuk, már jön a másik.

Mi lesz belőlünk, mi lesz a világból, ha ez sokáig igy tart?

Ítélet napját várjuk-e eljövendőnek? Hová forduljunk, ha Isten is ellenünk? Kinél keressünk oltalmat, kinél vigasztalást, ha már az égben sem találjuk azt? Uram! uram! Elakarod-e vesziteni a te népedet!!!

Ha keresztyének vagytok, ha erős lelküek vagytok, hallgassatok ide; hallgassátok meg, mi történt Szeged városában, a legnagyobb vész napjaiban és tanuljatok belőle.

A Tisza és a Kőrös és a Berettyó, és egyéb urat nem ismerő vizei a magyar alföldnek, túlhágtak partjaikon, elönték a szép kalászdús Kanahánt, berontottak a legnépesebb városokba, elnyelték a gazdagok kincseit s a szegények betevő falatját, házakat, templomokat ontottak halomra, gulyákat sepertek el, milliókat vesztegettek kárba, egész megyéket tettek sivataggá: tiz esztendő alatt ki nem heveri azt a romlást a fél ország, a mit szenvedett miattuk.

Víz alatt voltak már a leggazdagabb városok határi, s az alább fekvő helységek a megelőző gonosz hirből tudhaták előre a veszedelmet, melly reájok is be fog következni; okvetlenül, elkerülhetlenül, mert már csak nehány napi járó földre, már a szomszéd városban jár, s nincs semmi gát, semmi menedék, a mi azt feltartóztassa. Az úr elszabaditá az ő ostorozó angyalait, és senki sem elég erős, hogy azokkal megküzdhessen.

Szeged város utczáin is hallatszott a jajveszékelés; siró anyák futottak egy térről a másikra, sápadt gyermekeiket ölelve karjaikon; csüggedt gazdák rakták holmiaikat szekérre, indulandók, maguk sem tudják hova? Tehetlen népcsoportok állongtak a templomok előtt, a piaczokon s ijeszték egymást rémséges hirekkel! A mezőkről futó gulyák nyargaltak a város kapuin be, miket a veszély érzetének állati ösztöne emberi hajlékok közé üzött s segitették növelni az égreható jajszót.

Vajh ki ment meg minket?

E közrémületben egy egyszerü férfi jelent meg a kétségbeesett nép közöt s szólott hozzájuk az ő nyelvükön.

– Szeged lakosai. Mit jajgattok itten? Hát nincs-e Szeged városában ötvenezer ember, ötvenezer embernek százezer keze? Százezer kéz nem elég-e arra, hogy minket megmentsen? Isten a mi kedvünkért csudákat mai nap nem teszen, de ha mi teszünk azt, ő is majd megsegit. Mai nap a vizek nem állnak meg, mint a falak, miként Mózses idejében a veres tenger, de ha mi megállitjuk őket, bizony megállnak azok. Nag a veszedelem, de ha összefogunk, egy szívvel, egy akarattal megfelelünk neki. Nosza lássunk hozzá, hajtsa ki minden ember szekerét, marháját, ki a város elé; minden kézbe odaillik most az ásó, kapa, nem szólnak meg érte sem urat, sem szegényt, ha dolgozni látják. – Rajta a munkára. Egy percz imádkozni, a többi dolgozni! Segits uram Isten!

Mint a villámszikra, terjedt el a jó szó a hallgató nép között, kiki futott haza ásóért, kapáért. Százával, ezerével, utóbb tizezerével jöttek a víz ellen, urak és szegények, és uri leányok, s nem szégyenlék a munkát, és nem untak bele.

Jöttek a tisztviselők, tudósok, tanult emberek, kimérték, kiszabták a munkálatokat, jöttek a papok, lelkipásztorok, a tanitók, növendékeik élén, lobogó zászlóikkal, a czéhek, minden munkabiró tagjaikkal, a gazdagok szekereikkel, a szegények ásóikkal, kosaraikkal és elkezdtek ásni, faragni, tölteni, itt rözsekötegeket kötöttek, amott fenyőszálakat faragtak, a lelkesült lakosok leszedték házaik tetőzetét, azokból adták a gerendákat a töltések czölöpeihez; nem volt semmi drága, semmi megpanaszolt, közrebocsátá mindenki vagyonát, erejét, lelkesülését; honn ezalatt nyitva volt minden tárház, éléskamra, pincze, sürgő gazdasszonyok sütöttek, főztek ott szorgalmas munkások számára; és folyt a munka éjjel és nappal, bámulatos erővel, kitartással. Éjjel és nappal hangzott a karóverő sulykok zuhogása, a szekerek csörömpölése, nem volt pihenő óra; ha egy csoport kifáradt, a másik ott várta; egy ásó, egy talyiga sem volt heverőben.

És minden órában ott lehetett látni a csodatöltésen azt a magas férfit, a ki olly buzditólag mondta ki az első felhivó szót, a mint segitett mindenütt, a mint osztotta fel az erőket a legszükségesebb helyekre, a mint mutatta ki, hol mit kellene tenni; a mint legjobban volt.

Sohasem tanulta ő azt, hanem hiszen épen itt nyilatkoznak az Úr csodatételei, hogy a midőn az idők teljessége eljő, az együgyüt, a tudatlant teszi bölcscsé, kiválasztottá.

Mire a felvidékről rohanó árviz megjelent Szeged határán, már akkor az egy roppant töltést talált maga előtt, melly mindenütt elzárta előle a pusztitás utjait.

Lám, hogy ellehet forditani az ostort az öldöklő angyal kezéből!

De ne ujjongassunk még. Még nincs vége a vésznek, hátha erőtlen lesz a gát, hátha egy helyen átszakitja azt az áradat, s vége az egész munkának?

Rajta, még egy másik gátot épitsünk!

Ugyanollyan gyorsasággal, ugyanazon lelkesedéssel, kitartással, mint valami tündérhányás emelkedett ki a földből a második gát, és utána a harmadik, hogy ha elvész egy és kettő, még akkor is kész legyen az ellenállás.

Nem bámulom én Szebasztopol sánczait, de a szegedi munkálatok előtt kalapot emelek; a hol a közlelkesültség önkényt illy műveket létesit nehány nap és éj órái alatt, ott a nép életrevalóságának nem kellenek dicsőbb emlékek.

Valamennyi munkálatnál ott lehete látni amaz együgyü, férfit, a kit nem birt semmi kifárasztani.

A czélszerü elrendezés miatt nehány külvárosi házat a gáton kivül kellett rekeszteni. A közjóért fel kellett áldoztatniok. Birtokosaik szviesen egyeztek abba. Egy éjszaka e kizárt házikók egyikében tüz ütött ki. Ugyanezen órában borzasztó vihar dühöngött, melly a tüzvészt siralmassá szokta tenni nagy alföldi városainkban. Jaj! menekülni sem lehetne most hová, ha a tüzvész meglepné a várost; köröskörül másfél ölnyi magasan áll a víz a házak felett.

A vészharang szavára a ki aludt is felriadt ágyából s futott az utczára, azt hitték, a víz törte át a gátot.

– Nincs semmi baj! kiálta a sietők elé az együgyü ember. – Hála Istennek, csak tüz van.

És azzal csónakokat hoztak elé a bátor férfiak, berohantak a víz közepett égő házak közé s a gátakat ellepő nép bámulatára, ott fojtották el puszta kézzel az égést; a tomboló vihar közepett szedve szét az égő gerendákat, s ledöntve az égő háztetőt a csapkodó hullámba: egyik gonosz szörnyet a másik torkába fojtva.

Egy pillanat műve volt az egész.

Jól mondá amaz egyszerü férfi: egy percz imádkozni, a második dolgozni. Segits uram Isten.

És Szeged városa nyugodtan látta elmulni a vészt, mellyet szomszédjai még most is siratnak; öröm és megelégedés maradt a házakban és azokon kivül; maradjon is, mig csak ez a világ tart.

A közhatóság közköltségen rendelé fölépittetni azoknak házait, kik önkényt feláldozák azokat a közszabadulásáért.

Mi pedig mondjuk el az esetet mentül többeknek, s jegyezzük fel magunknak azt a mondást belőle: „nagy csapások viselésére nagy erő kell, és az csak minmagunkból származik.”

Vajjon ki lehetett amaz egyszerü férfi? kérdezitek talán kiváncsian.

Nevét nem jegyezte fel senki. Százan és ezeren tették azt, a mit ő, és nem kivántak jutalmat érte, sem hálát, sem dicsőséget; pedig bizony mondom, jobban megérdemelnék, hogy neveik fel legyenek irva, mint azoké, kik egy bizonyos más országban bizonyos más sánczokat emberi holttestek ezereivel temetnek be.



II. Gonosz háznak gonosz vége


Ugy hull az ember, mint az őszi légy.

Mint a mezők virágai, vagyunk; ma élet és virulás, s ha a szél rájok fútt, menten elhervadnak.

Ugy hozzá szoktunk már a balesethez, hogy szinte sajnálkozni sem tudunk egymáson. Ma megszoritók jó barátunk kezét s holnap fáklyát viszünk koporsója mellett; ma még együtt vigadtunk, mulattunk, s holnap odakinn látogatjuk meg őt a temetőben, –vagy látogat ő minket.

Ki volna olly vakmerő, hogy egy uj reggelt merjen igérni magának?

Isten kezében vagyunk mindnyájan s ki merné azt mondani, hogy nem jó minekünk ott lennünk?

Legyünk nyugodtak, legyünk készek arra, a minek jőni kell! Azokban a szomoru sorokban, miknek minden betüjét egy-egy uj sír képezi, Isten beszél hozzánk: a ki azt mondja nekünk a halálharangok kondulásaiban, a temetői szekerek morajában, a temetők némaságában, hogy semmi sem tartós, csak a szeretet az.

Azért legyünk jobbak, mint voltunk eddig. Szeressük az Istent, embertársainkat, a hazát és mindent, a mi azt érdemli, mert nem tudjuk, hogy meddig van időnk szeretni.

…………………

Annyi kedves ember elhalása után, annyi megsiratott áldozat között, történt egy olly megrázó példa-eset, a mellyre azt mondja minden ember: „ime az Isten keze ez! lám a boszuálló Ur látogatását!”

Volt egy nagy városban egy kis alacsony ház; de a melly házban még is többen laktak, mint a mellyik legmagasabb; ismerték azt különösen az ifjak és sokan átkozva hagyták el küszöbét; de minden átok daczára ismét ujak jöttek helyettük és jó kedvvel mentek és átkozódva jöttek vissza; ha minden átokból csak egy kő lett volna abban a küszöbben, nem lehetett volna azon az utczán járni.

Bűn volt és förtelem, a mi ott szülemlék, családok romlása, ifju éltek veszedelme, a szívbeli pestis! A bölcs emberek azt mondják, hogy illyen házaknak is kell lenni a világon.

A hol az emberek elfelejtsék a világot, bajaival, gondjaival, a hol levethesse kiki emberi kötelességeit. Ha beteg család van otthon, ide nem hallik nyögése; ha koldus könyörög, fázik, didereg ott künn, ide nem hallik panasza, ha a fél országot csapás csapásra éri, ki hallaná azt itt pohárcsörgés, vidám, kaczagás közt!

Mikor legjobban dühöngött a városban a halálhirdető járvány, mikor a megrettent nép legjobban látogatta a templomokat; akkor volt a vig háznak is legnagyobb kelete! Ott volt vigság, ott volt bú elfeledés, reggeltől estig és estétől reggelig. Hadd imádkozzanak mások, a bölcsek élik a világot.

És ime egy napon, midőn legvigabb volt a mulatság, megjelenik ama hivatlan vendég, a ki láthatlanul jár keresztül a bezárt ajtókon s nem kér bebocsátást, nem vár jó fogadást; hanem odaül a legnagyobb uri asztal mellé, midőn legvigabban vannak; és a hol ő megjelent, elsápadnak ott az arczok.

E rettenetes vendég neve: a cholera.

A legkicsapongóbb kaczagás közepett elsápadni látták a vigadók a legrózsásabb arczot, elkékült, elzöldült az és a piros rózsák nem voltak egyéb, mint egy halott arczára festett máz!

Ah! ez lehetett a rémülés, ez lehetett az ijedség! A kiivott pohár fenekén ült a halál!

És másnap, a kik a vigalom és gyönyör párnáit keresni jöttek, –találtak koporsót.

És harmadnap –ismét koporsót találtak.

És negyednap találtak – két koporsót.

És egy hétig mindennap találtak koporsót a háznál.

Egy hét mulva azután nem találtak semmit. Be volt zárva a ház. Az utolsó víg lakó is kihalt belőle. Még most is be van zárva.

Senki! senki! még egy oktalan állat sem maradt benne élve. Még az idegen is ott veszett a ki benne meghált. És most borzadva gondol mindenki a bezárt ablaktáblákra.

Illyen ítéletet tartott az Ur, az ezernyolczszáz ötvenötödik esztendőben, a midőn nagy sirás volt mind az egész hazában és haltanak jók és gonoszak az öldöklő angyal lehelletétől.

Élni nem jutalom, meghalni nem büntetés, ha Istentől jő ez; de büntetés van azon gondolatban „miként meghalni?”

Tanuljunk ugy élni, hogy midőn meghalunk, megsirassanak bennünket; ne pedig azt mondják halálunkra:

„Ime az Ur keze! Ime a boszuálló Isten látogatása!”


 III. Egy népnevelő


Ötven esztendeig volt fáradhatlan munkása az Úr kertjének.

Azok az emberek, kiket apró gyermek korukban a betük ismeretére tanitott, kiknek gyönge kezeiket a legelső irásjegyekre oktatá, mind kész öreg emberek lettek már mellette, és vénebb aligha volt nálánál a faluban.

Ötven év alatt sok jó és rosz nap letelik! neki csak a roszábul jutott bőven, a jó nap csak ünnep volt közötte.

Oh be kevésszer evett eleget a kenyérből, és az is megpanaszolt kenyér volt. Azt mondták, de hijába eszi a más buzáját, a ki maga se nem ás, se nem kapál, csak ül az iskolában s a gyerekeket tanitja.

Ha néha napján egy jó falat jutott asztalára, a mit valami nagylelkü patronus küldött neki, ilyenforma szóval: „egyék mester uram, úgy is a kutyáknak adnánk,” azt mondták: ni hogy dorbézol, hogy duskálkodik a más látottjábol!

Ha egyszer másszor egy pohár bor fordult meg kezében; azt mondták: ni hogy részegeskedik; azért olyan rongyos!

Ha évszámra egyszer látogatója akadt, régi iskolatársa, vagy szomszéd népnevelő, s összeültek, beszélgettek; azt mondták: ni hogy mulat, jó dolga van ennek!

A legrosszabb rabszolgának csak egy ura szokott lenni, neki minden ember ura volt, a ki csak a helységben lakott, urak és szegények, ifjak és öregek, még a kis gyermekek is.

Voltak gyermekei is, mert hiszen ez az áldás olyanoknak adatik, a kik azt nem kérik. Tisztességesen fölnevelteté valamennyit; maga szűk napokat látott, hogy minden keserves forintját azokra költhesse. Úgy gondolá, hogy majd vénsége napjaira gyermekeiben fog megnyugodhatni.

Azok pedig elhaltak egyenkint. Mikorra a munkabiró kort elérték, mellyben szülőik fáradságát megszolgálhaták, akkor haltak el.

A vén iskolamester egyedül élte őket túl hitvesével.

Ősz, aggott, időktől és sors csapásaitól meghajlott emberek voltak mind a ketten.

Sokszor emlegeték azután sohajtva: melyik fog kettőjük közül elébb földben fekvő gyermekeihez megtérni? Melyik temeti el a másikat? Milyen szomorú lesz az itt maradó sorsa!

A férj, az apa maradt legutoljára, a nő költözött el elébb.

Azon órától fogva, midőn feleségét is leereszték a sírba, elkezdék mondogatni az emberek: ni milyen veresek a mester szemei, bizonyosan túl a rendén iszik.

Ki hinné el azt öreg emberről, hogy egy öreg asszonyt annyira sajnáljon, hogy a szemeit is kisirja utána? Mintha nem megunhatta volna annyi esztendő alatt az isten-adtát.

A vén iskolamester szemei pedig egyre gyöngébbek lettek a sok sirás miatt. Hosszú álmatlan éjszakákon sokszor fohászkodék az éghez: Óh bár ne látnám többé ezt a világot!

És lön úgy, a hogy ő mondta: egyszer megvakult és nem látta többé a világot.

Akkor azután azt mondták, hogy ha már megvakult, és nem láthat munkája után, tehát menjen koldulni.

Hisz ez rendes dolog: hogy a vak ember, kinek semmije sincs, és senkije sincs, koldulni megy.

Ott vannak a házak küszöbei, ott vannak a templomok lépcsői, ott van az országút: azok eltartják a vak embert.

És betölt volna rajta e sors, ha meg nem hallják ez eset hírét azok a szegény emberek, a kik legszegényebbek minden faluban: a többi iskolamesterek.

Ezek a szegény iskolamesterek, kik maguk is az élet terheit egyenlőtlen erővel viselik, nem engedék megesni azt a példát, hogy egyike azon férfiaknak, kik napjaikat a magyar nép nevelésére áldozák, vénségére, nyomorúságára idegen házak ajtajait kopogtassa sorba és elmondja: „én népnevelő voltam, odaadtam ifjuságom, vénségem napjait a hazának. Könyörüljetek a szegény kolduson.”

A jámbor népnevelőtársak összerakták megszolgált forintjaikat, hogy pártját fogják az elhagyottnak, hogy eltartsák őt nyugalomban, békességben addig, a mig a jóltevő halál megnyitja szemei előtt az örök világosságot.

És ugyan ekkor olvastuk országszerte valamennyi újságban, hogy az óbudai tehénpásztor jövedelme, kilencz hónapi hivatalos fáradságért, ezer ötszáz pengő forintra ment.

 IV.

Lőn pedig, hogy a minden oroszok urát nagyon meglepé az a szomoru csendesség, melly őt országa fővárosába visszatértekor fogadta.

Hisz az udvari hirmondók, a hivatalos tudósitók, a mindig kész mosolygók, azt beszélik, irják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak; – honnan hát ez a gyász, ezek a szomoru arczok az utczákon? Hová lett a szinházak, a táncztermek népe, a fényes Sz.-Pétervártól ki lopta el ragyogványát?

Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomoruság az arczokról, hogy legyen mindenki vig, és teljenek meg a közvidámság teremei, szóljon a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben szoktak.

A rendőrfőnök intésére megjelentek a visszavonult családok az operaház páholyaiban, és ime, a hány páholy volt sorban és egymás felett, mind feketén, gyászban öltözött alakokkal telék az meg; a gyémántok helyét a fekete ércz kösöntyük foglalák el s a mi ragyogott itt amott, az nem volt egyéb, mint a szemekben égő köny.

A zenekar víg dalokat hangoztatott, és a terem mégis gyászünnepet ült, tapstalan közönségével; a néma szünetek alatt hallani lehete a sóhajt:

„Kyrie eleyzon…”

Meg volt hagyva hogy mulatni kell. A legelső grófi házak egyike megnyitá díszteremeit, összehíva a birodalom legfényesebb főurait és delnőit, s a külföldi müvészeket, a kik őket mulattassák.

A terem megtelt a nagyságos nagy urakkal, és ime egy sem hozott orczáján jó kedvet magával, de gyászt, fekete gyászt öltönyén, mint ki halotti torra jöttek, nem vigadni, de temetni, és nem egymásnak örülni, hanem egymást vigasztalni.

Egy hirhedett zenemüvész leült a zongora elé s a legkedveltebb tánczok zenéit verte el az érczhurokon. Ah, az érczhurokat lehet kényszeríteni, hogy vigan szóljanak, nem a szív húrjait; senki sem állt a tánczba; csak némán, szomoruan lézengtek, mint a kik félnek egymás bánatát sérteni időtelen nyájassággal.

A müvész elhagyta a tánczzenét és mintegy önkénytelen ihletéstől áthatva, elkezdé a zongorán hangoztatni Mozart – requiemét.

És e hangra egyszerre kicsordult a köny a jelenlevők szemeiből, a legfájóbb, – keserübb köny; a gyászolók, a sértett szivüek egymás vállára borulva zokogtak a köz gyász felett, és a legnagyobb férfiak nem tartották szégyenüknek együtt sírni a sírókkal; a zengzetes dalidóból requiem lett, szomoru, halotti ünnep.

Minden ember sírt, zokogott s sietett el haza onnan: fél óra alatt vége volt az egész víg ünnepélynek.

Illyen vigalmak történnek most a nagy orosz birodalom fővárosában.

És senki sincs, a ki odavetné magát a minden oroszok urának lábaihoz és szólna néki igaz szóval.

„Oh uram, irgalmas ur, engedd el a vigalmak napjait nekünk: halottja van minden háznak, gyász van itt minden családban; ha már halottakat szerzél nekünk, engedd, hogy sirassuk őket. És te magad is sirj velünk; mert te legtöbbet veszitél!…

„Kyrie eleyzon!…”


Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 33-34. sz. (1855. augusztus 19.,26.) - 41. sz. (1855. október 14.)