2017. márc. 27.

Feleki Miklós: A csóva története (Székely adoma után)



Erdélyország közepében, –
A nagy Kűküllő mentében,
Volt egy falu, ma is fent áll –
Abban született Csóva Pál.
Nagy ember volt a faluban –
Azaz, hogy a legmagosabb –
Már az aztán más kérdés, hogy
Ő volt-e a legokosabb?
Gazdag is volt és ez elég,
Hogy valaki hirbe jőjjön –
És a környék respectálja,
Kivált itt a székely földön.
E mellett még agg nőtelen,
A ki mindig leste, várta,
Hogy majd talán, akad egy lány,
Kinek nehéz lesz a párta.
Sokáig várt! végre akadt,
Azt mondja egy ágról szakadt
Kártya-vető mestersége:
Lesz a télen felesége.
Hire volt még, annak is nagy,
Nagyobb a tatárjárásnál,
Hogy nincs szebb lány a világon,
A szép Tegző Juliskánál.
Szép is volt ő, és ártatlan –
Mint a májusi rózsaszál –
Míg harmatos szirmaira,
A mérges pók reá nem száll.
Tán az Isten kárpótlásul –
Kakuk mellé a csalogányt,
Teremtette egy faluba, –
Csóva mellé ezt a szép lányt.
Ősz felé járt már az idő –
A jó gazda behordatott.
A csüröskert, szénás undor
Áldással tele rakatott.
Beálltak a hosszu esték
A leányok és menyecskék
Összegyültek a fonóba –
S rendre jött a legény szóba.
Meglátjátok a farsangon –
Szól az egyik bolondjába,
Eljárjuk a párnás tánczot,
Csóva Pál lakodalmába.
Nem hiába keni feni
Patikából a bajuszát –
Nem hiába szedeti ki
Minden héten fehér haját.
Dejszen láttam minapában,
Mikor a zabot hordotta –
Egy bizonyos ablak alatt
Az ökreit, hogy csapkodta.
Hej jól is jár a kit elvesz,
Egyszerre gazdag asszony lesz –
A templomba se megy gyalog –
Össze néztek a leányok.
Fort a beszéd, s nyálazónak
Hadták fel az aszalt szilvát –
A legények mesét mondtak,
Szépet, hosszut, nagyon czifrát.
Volt dolga tündérkirálynak,
Tündérkirály szép lányának,
A vas orru vén bábának,
És az operencziának.
Közbe közbe a messzire
Elpenditett orsó ára –
(A mi itten régi szokás)
A csókolodás is járta.
Mindenki vig, csak a szép lány,
Olly bánatos olly halavány!
Nem volt ott szive kedvese,
Hogy az orsóját ellesse.
Kondor Elek karcsu legény,
Nincsen párja hét országban, –
Csak egy a baj, nagyon szegény,
Egy asztag sincs udvarában.
Másfél éve köről belől,
Hogy Juliska s Kondor Elek,
A kert hát’só kapujánál
Szerelemre esküdtenek.
És az esküt szentül tartja,
Mind a kettő, mint a pecsét –
Melly megég, és ugy zárja be
Tartalmának első becsét.
Ámde másként van megirva,
Ugy beszélik a fonóba –
Szép Juliska még a télen
Csóva Pálné asszony lészen.

Kemény hideg tél volt abb’ az esztendőbe,
Mikor Csóvakészült a nagy menyegzőre.
A süvöltő széllel, a szán versenyt futott –
A gondolat szinte az emberbe fagyott,
A nap a levegőt, ha szele megállott,
Eltört gyöngyszemekké változtatta legott.
A pusztitó farkas a hegyekből lejött,
Sokszor állott őrt a falu háza előtt.
Bottal se mert menni senki a mezőre,
Ha csaknem volt nála tüzütő eszköze,
A farsang bolondja, ha néha elindult –
főtől talpig hosszu szőrös ködmönbe bujt.
Hej bezzeg nem fázott semmit Kondor Elek,
Nem ijesztette őt se farkas, se hideg,
Tűz volt a szivében, s merre járt, bánata
Körülte a fagyot mind felolvasztotta.
Most is a kert hát’só kapujánál áll – ott!
Hol annyiszor hallott vigasztaló hangot.
Egy ingben, a zeke, csak ugy vállra vetve –
Kalapja kezében, fejét szellőztetve.
Azt hinnéd, hogy töri valamin a fejit?
Nem – e perczben talán nem is elmélkedik;
Nagyobb a csendesség körülötte, mint a
Faluvégén álló bekulcsolt templomba.

Azon közben szép Juliska,
Két korsóval kezében –
Földre szegezett szemekkel,
Haladt végig a kerten.
A mint a kert kaput nyitja,
És Eleket megpillantja,
Öröm-e vagy ijedség tán –
Szeget ütött mindkét talpán.
Mintha a világ fájdalma
Hajlott volna vállukra, –
S terhétől nem birnak szólni,
Ugy néztek ők egymásra.
A kis leány bánatában
Nem jár más, mint gyászruhában –
Ugy áll a gyászruha neki,
Mintha belőle nőne ki.
Nem szóltak hát; de minek is –
Mit lehet szólani itt?
Egy fagyos kéz összetörte
Boldogságuk képeit!
Igen! mert szinte feledém
Hogy szép Juliska férjhez mén –
Édes anyja addig szidta,
Míg kezét Csóvának adta.

Elek! azt esküdtem egykor,
Szól végre a bus mátka,
Hogy ha hozzád hütlen leszek,
Szálljon rám Isten átka.
Ne buslakodj’ bizzál bennem –
Megőriz a hű szerelem.
Legyen átkozott az a nap,
Mellyen téged megcsaltalak.
Pál uramnak is megmondtam
Érthetőn és kereken,
Hogy csak névvel leszek neje,
Istenem ugy segéljen!
Pál uram vállat vonitott,
Édes anyám összeszidott –
S paphoz mentek mindketten,
Hogy holnap kihirdessen.
A ki mások boldogságát
Ennyire szétzilálta,
Nem lesz áldás semmi dolgán,
Megfogja Isten átka.
A mint ezt rebegte Elek,
Jól összeölelkeztenek
S elhitette velük egy csók,
Végnélküli boldogságok.

Jól tudja mindenki, hol fekszik Segesvár –
Virágos ökrökön ment oda Csóva Pál.
Tegzőné asszonyt is vitte utitársnak,
Hogy a lány számára bevásárolnának.
Ollyan cziffra ágynak, millyet Pál vásárla,
Erdély országában soha sem volt párja.
Tulipános láda, szép tarka viganó,
Piros, sárga kendő, ugyan mi kell még nó?
Ezekért, azt hiszem, szeretni fog Julis,
Hogy is ne szeretné, mondja az anyó is –
Igaz ebugattát! az anyósnak is kell;
Mert az esküvőre igy csak nem jöhet el.
Magamnak is veszek négy sing abaposztót,
Belőle majd csinos harisnyát szabatok.
Vett aztán kalapot, tarka zsebkeszkenőt,
Szagos bajuszpödrőt, pomádét, hajkenőt.
Szegény jó Csóva Pál parókát is venne,
Csak hogy a kis lányon győzelmeskedhetne.

Mindent össze vissza vettek, vásároltak;
Illyenkor sok szeme van a jó anyósnak.
Tele volt a láda, tele volt a fia,
Be volt már pakolva a sok vásárfia.
Magasra volt rakva egész parafernom,
Fent a tetején ült Tegzőné asszonyom.
Csóva uram pedig jöttünk, mentünk, fizess,
Azon veté észre, hogy a zsebe üres.
Igaz még csak egyet: intő példaképen
Héjasfalva mellett fel is dültek szépen.

A legszebb nőt a faluban ki birja,
Meg van ásva nyugalmának a sirja.
Hej soha se hitte Csóva
Soha se –
Hogy az a szép kis menyecske,
annyira ne
Szeresse.
Jó ideje, hat hónapja talán már,
Hogy esküszót zengett az a kis madár –
Az övé rég – még sem övé,
Ez nagy baj!
Hát még ha elmegy a hire
Majd messzire –
Lesz kaczaj!
Bánatában, keservében illyenkor,
Megkérdezte a korcsmában hogy a bor!
Férevonult egy szegletbe
S gyakorta –
Ha két kupa nem volt elég
Hordatta még
Rakásra.
Részeg fővel, tántorogva haza ment,
Lármát ütött, ollyat mint egy regement.
Elévette a szolgálót,
Menyecskét –
Egy lapáttal sorba vette
Jó kedvébe
Majd mindét
No de furcsa! hogy Csóva Pál a hányszor
Illyenformán cselekedett, – annyiszor –
Mindig kapott kétszer annyit
Másnapra,
Hogy kitől jő ez az áldás?
Ki tudná más?
Juliska.
Egyszer meg is pirongatta Eleket,
Ne tegye azt, ne bántsa az öreget,
De Csóva is gyanakodott
S egy este,
A mint erről beszélgettek
Egy szegleten,
Megleste.
Nosza rajta pernahájder, gazfattyu,
Megmutatom, szük lesz neked a falu.
Épen akkor jött a parancs
Birónak –
Törte fejét, kit csipjen el,
Jó szerivel –
Tirónak.
Csóva mindjárt reá rontott panaszszal,
Kente fente birómarkát aranynyal,
Másnap este Kondor Elek
Kötéllel –
Elfogatott katonának,
Katonának!
Erővel.

Hatodnap délután hozták a fiukat,
Kötelekre füzve mint a zsiványokat,
Mindenik után jött apa, anya, rokon –
Bucsuztak egymástól, bucsuztak olly zokon.
Egyik fiát, másik kedvesét siratta –
A sok biztatásnak nem volt vége hossza!
Juliska az ablaknál volt,
Bánatában szinte megholt!
Búsan szólt a harang, vecsernyét hirdetett,
Csóva kapujából nézte a menetet –
Szomoru a menet, annyi könnyező szem
Nem volt a faluban, nem volt tán soha sem!
Elek megállt szembe a Csóva házánál –
S igy szólt erősbb hangon a harangozásnál:
Hallja kelmed Csóva! kelmed fogatott el,
Verje meg az isten mind a két kezével!
Nyugtát e földön ne lelje,
Még a madár is kerülje!
A nép reá mondta, ki lassan, ki nagyon,
Hogy szegény Eleknek igazsága vagyon.
Csóva ijedtében összeroskad vala,
Ha keze a zábén fel nem akad vala.
Mikor harangoznak nem jó átkozódni;
Mert az rendesen be szokott teljesedni.
A harang is ament mondott,
Utánna még egyet kongott.

Szomorun telt az ősz, a tél
Szomorubban még annál –
Mintha mindennap csak péntek
Lett vón Csóva uramnál,
Hiába jött a tavasz is,
Hiába jött a fecske –
Szomoru volt Csóva uram,
Szomorubb a menyecske!
Mint az égő gyertya fogytak
Egymásután mindketten –
Egyiket az átok nyomta,
Másikat a szerelem.
Kártyavető vén asszonyok
Koptatják a kilincset –
Mendemonda babonáért
Habsolják a sok kincset.
Másfelől meg a notárus
Csinál hamis levelet –
Egy két köböl gabonáért
Hazudik benn’ eleget.
Kártya vetés, hamis levél
Semmit sem ér, nem használ –
Mit a székely lány kimondott
Esküvel –az szentül áll.
Szegény csóva harisnyáját
Udvarhelyszék szabója
Sem tudná már szükre szabni,
Bár mint járna ollója.
Nem is mondok sokat róla;
De ha Hargita szele,
Utczán, vagy kint mezőn lelné?
Messze szaladna vele.
Hogy Juliska nem szereti,
Nem csoda – azt beszélte
Szájról szájra minden ember,
Az ördög kicserélte.
Megtelt a keserü pohár,
Nem használt a babona.
Haza jött a faluba egy
Szabadságos katona.
A mint ezt Pál meghallotta –
Ugy megijed ijedtébe
Nem tudom, ki tudott volna
Lelket verni beléje.
Hirtelen egy botot ragadt;
Tarisznyát tett nyakába
Tele hamupogácsával –
Elindult a világba.
Szegény Csóva nem gondolta,
Hogy az átok ugy megfogja :
Csóvává vált a határon,
Ott láthatni minden nyáron.
A ki mindent elvesztett, s nem remél,
Kérdje meg csak a kakuktól meddig él?
Meg kérdezte szép Juliska
Még taval –
Kakuk madár mond meg kérlek
Meddig élek?
Mond hamar.
Kakuk madár mit sem felelt szavára,
S épen ezzel mondta, hogy nem sokára.
Meg is vetették az ágyat
Jó puhán –
Benne fekszik a szép asszony,
Mint a liljom,
Olly halvány.
Lelke talán elszált volna már régen,
s ott fénylene, mint egy csillag az égen,
Ha kedvesét nem várná, ki
Most ott áll –
Csinos huszár öltözetben,
Ágyánál,
Régen várlak édes, kedves szeretőm,
Hogy eljöttél végperczemre köszönöm.
Ne könyezzél, hadd el kérlek
A sirást –
Minden csepje szivemre hull –
Meglátjuk tul,
Még egymást.
Utra viszem addig is szép emléked,
Koszoruba füzöm ott fent hűséged,
Nem tudván azt meghálálni
A földön –
Koszorudat majd az égből
Szivárványon
Leküldöm.

Harmadnap gyűlőre huzták a harangot,
Soh’se hallott senki olly szomoru hangot!
Összegyült a falu ifja és véne –
Egymás után jött a sok sirató néne.
Nem volt rokon, testvér, apa anya sincsen,
A ki keseregne az elvesztett kincsen.
Csupán a siratók sirnak olly keserves
Hangon, mintha csak ők volnának keserves.
Rákezdte kánt’ uram a bucsuéneket, –
Sorba állitották a siró véneket, –
Patyolat kendőben, bakacsin ruhában,
A koporsó mellé – halottas pompában,
Szépen elbucsuzott kántor énekében,
A falu népétől Juliska nevében.
Megköszönte mindnek a jó akaratot,
Mit a halott iránt éltében mutatott.
Aztán elindultak, a legnagyobb csendben –
Temetőkert felé legeslegszebb rendben.
Temető kapunál a siratók serge,
Ismét ujrakezdte s fenhangon keserge,
Nem sirt Kondor Elek: ajka harapása,
Volt szivében a bu bánat elfojtása.
Messze honból jött ő reménytelt kebellel –
Ott viszik reményét halotti lepellel!
Öröme az előtt egy világot átért –
Most egy koporsóba mindene bele fért!
El is tették messze, le a föld mélyébe –
Sirdombot emeltek reménye fölébe!
Egy magános óra néha többet használ,
Jobban hat a szivre százezer vigasznál,
Elek is azt hitte s még a temetőbe’
Elvált a tömegtől, indult a mezőre.

Mint a búza földekhez ért,
Száz lépére alig haladt –
Tévedező pillantása
Egy ijesztő rémre akadt.
Ismeretes, a termet, arcz,
Ismeretes, egész alak, –
Ah! hiszen ez Csóva gazda!
Csak hogy végre megkaptalak!
Neki rontott bőszdühében,
Földre nyomta hevenyében –
Azt sem tudta valójában,
Mit tiprott le haragjában.
Még jó formán meg sem pihent,
Alig egy két párhajtásra –
Előtte ált ujra Csóva,
Rá meredtek most egymásra.
Ejnye kutya Hédervári!
Megint utamba állottál?
Nem volt elég a fizetés;
A miért igy megraboltál?
Ujra kezdte az izgágát
eldöngette ujra Csóvát,
S a mint onnan felpillantott,
Csóva már a tetőn állott.
Nosza rajta! nem bolondság!
Ennyi Csóva egy csomóba –
Ugy terem itt szerte széjjel
A sok Csóva mint a gomba.
Katona volt, futni nem mert –
Majd megtudná a regement.
dupla marsch az ebugatta,
Azt értette mint regruta.
akármint himezze, varja –
Még a tyuk is kikaparja,
A gazságot, igazságot
Igy ismerjük a világot,
ennek is elment a hire,
A határon tul messzire –
Mindenütt ott sugták, bugták,
A katonát megugratták –
S a sok csóva, mint a polyva,
Szét van a határon szórva.
szégyellette Kondor Elek
Mit beszélnek az emberek,
Jobb lesz neki vissza menni
Mint itt el csenevészedni.
Utrakelten a kora reg –
Másnap egy sirnál lepte meg.
No mit szóltok örökösök?
Itt van a legelső törzsök.
Valjon méltó volt hozzátok,
Elátkozott ősapátok?

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 37. sz. (1855. szeptember 16.)