2017. márc. 27.

Ács Ferenc (1828-1916): Egri hősök (ballada)



Adjátok meg magatokat,
Hej magyar vitézek.
Azt a silány bagolyfészket
Ne védelmezzétek.
Ne védelmezzétek amaz
Erőtlen várat,
Győzhetetlen hadam előtt
Fenn az ugy sem állhat.
Ha magatok azt a várat
Önkint feladjátok,
A hatalmas Szolimánnak
Száll kegyelme rátok;
De ha vakmerően annak
Védelmére keltek,
Hadaimmal benneteket
Egy lábig leverlek.”

Ezt irja a török vezér,
De nem felel rája
Dobó Ferencz, az egri vár
Vitéz kapitánya.
Sőt hogy magát a töröknek
Élve meg nem adja,
Kisded seregével együtt,
Esküvel fogadja.
És fogadja: hogy a várat
Akármire válik,
A kérkedő ozman ellen
Védi mind halálig!…

Tenger haddal száll a török
Eger tájékára,
Jaj teneked szegény magyar!
Szegény Eger vára!
Bástyáidat a pogány nép,
Földig, porig rontja.
Védőidnek bajnok vérét
Egy cseppig kiontja.
Oroszlányok volnának, se
Lehetne másképen.
Nyolczvan esik a örökből
Egy magyarra épen.

De hős Dobó, s bajtársai,
Azért mégse félnek.
Tán részükre segedelmet
Az égtől remélnek.
Nyugalommal szemlélik a
Török sokaságot,
Melly elborit a vár körül
Hegyvölgyet, sikságot.
„Sok az ellen, csak hadd legyen,
– Szólanak merészen –
A halálnak annál dúsabb
Aratása lészen…”

Áll az ostrom, cseng a fegyver,
Hull a golyózápor,
Viaskodik a magyarral,
Egész török tábor.
De hős Dobó seregével
Egy szikrát se tágit;
Elnémitja ellenének
Legjobb katonáit.
Most veszi a gőgös vezér,
Most veszi csak észre,
Hogy a magyarság részéről
Ember állt a résre.

Sötét arczát lángvörösre
Égeti a szégyen,
Hogy maroknyi ellenével
Semmire se mégyen.
Napról napra sikeretlen
Vitatja a várat,
Küzdelemben már az egész
Serege kifáradt.
Ostromlókat a bástyákra
Mindhiába szállit,
Visszaverő a várőrség
Rohanó csordáit.

„Mit csináljak, mit miveljek?
Adjatok tanácsot,
– Szól, sátorába rendelvén
A hadi tanácsot –
Harczoljak-e az ebekkel,
Míg lesz egy csepp vérünk,
Vagy a vártól vissza, gyáván,
Megalázva térjünk.
Megalázva térjen vissza
Allah ősi népe,
Melly idáig győzelemről,
Győzelemre lépe?”

„Ellenségét odahagyni,
Megalázva, gyáván,
Sohse szokta, nem is fogja
Az igaz muzulman.
Hulljon inkább a seregnek
Végső cseppig vére,
Mintsem fegyverünket illyen
rút gyalázat érje.
Esküszünk, hogy el nem hagyjuk
Mindaddig a várat,
Míg karunk az öldöklésben
Váltig ki nem fárad!”

– Szól a tanács – és mikint a
Fölvert tenger árja,
Vészorditva ront az ozman,
Újonnan a várra.

Most lesz ám szegény magyarság
Még csak a hadd el hadd.
Megesküdött, hogy egy lábig
Leöl a török had,
Vitéz Dobó még nem késő
Add fel Eger várát,
Bizony, bizony, megfizeted
Makacsságod árát.

Nézd lenn azt a töméntelen
Dühös ozman népet;
A te kisded seregecskéd
Semmi hozzáképest.
Az a sok nép, a tiedet,
Leapritja szálig,
Hogy belőle még egy árva
Hirmondó se válik.
Vakesetnek köszönheted
Eddig is hogy állasz,
Élet kell-e? halál kell-e?
Vitéz Dobó válassz.

Vitéz Dobó füleibe
Ám mindez nem hallik,
Mert a bástyán az ostromlók
Vad lármája zajlik.
Hős dobó a fenyegetést
Nem hallja, nem érti,
Tág keblében erős lelkét
Óriásnak érzi.
Villámröptü csataménen
Száll mint egy hadisten,
Lelkében a félelemnek
Gondolatja sincsen.

Hol legsürübben hull az
Ellenség golyója,
És a szablya a halálnak
Végcsapásit szórja,
Odarugtat, s kiveszi a
Dicsőségből részit,
Hős példával, diadallal,
Biztatván vitézit,
Ők igérik: hogy a harczon
Emberül megállnak,
Szembe nézve száz veszélynek,
Százezer halálnak……

Áll az ostrom, foly az ostrom,
Makacsul, keményen.
A várőrség védi magát
Emberül, serényen.
Török vezér uj vivókat
Sikeretlen szállit,
Védelmében a várőrség
Hajszálnyit se tágit.
Az ostromlók dühe viszont
Alább dehogy szállnak
Kivül, belül, szaporodik
A halottak száma….

Nézd amott a bőszült ellen,
– Hah iszonyu látmány! –
Dörgő ostromágyuival
rést nyitott a bástyán,
S mint megáradt szilaj folyam,
Ha gátot szakajta,
Vad győzelemrivalgás közt
Ront keresztül rajta.
Ámde, melly keblét a vésznek
Hősileg kitárja,
Résnyiláson a rohamot
Vitéz csapat várja.

Cseng a fegyver, peng a fegyver,
Foly a török vére,
Csakugy csurog, csakugy ömlik,
A vár fövenyére.
Hull a bajnok a védőknek
Vitéz seregéből,
Tizszer annyi, huszszor annyi,
Hull az ellenségből.
Kétségbe esés sötét lángja
Borit minden arczot.
Most vivják az elhatározó
Élethalálharczot.

Rendületlen küzd az őrség
Az ozman se enged,
Bár vasától a magyarnak
Szörnyü romlást szenved;
Mint a fűszál dülnek, hullnak,
Legbátrabb vitézi.
Török vezér a pusztitást
Átkozódva nézi.
Elhullt katonái helyét
Pihentekkel tódja,
Van a szegény várőrségnek
Öldöklésben módja…

Hajh de magát erejében
Bármiként akarja
Meghaladni, csügged, gyengül,
A kis sereg karja.
Karja gyengül, keble tikkadt,
Vasa élét veszti.
Az ellenség dühe a vészt
Rémesen növeszti;

Győzelemhang harsog immár
Ajkain a tarnak.
Még csak ez percz, még csak egy percz,
S vége a magyarnak…

Jó dobó a rendületlen
Vérontó vasával.
Vélnéd egy termetes cherub
Jő lángpallosával.
Élére áll bajnokul
Hanyatló csapatnak.
Lángszavai a szivekre
Csodaképen hatnak.
Harczdicsőség piros tüze
Éget minden arczot,
S ujra kezdik a veszendő
Félben levő haczot.

Irtózatos a vitézek
Vérontó csatája,
Fellegsátorából a nap
Borzadva néz rája:
Elől Dobó, az ellenség
Öldöklő rémpontja,
szikrázó vasával annak
Harczsorait bontja,
Utána a csapathősök
Dulnak a pogányok
Seregében, mindmegannyi
Bőszült oroszlányok.

Mint a felhő szakadása,
Mennydörögve szállnak,
Fegyverük hegyén sötétlik
Képe a halálnak.
Előttük a rémült ellen
Jobbra, balra tágit.
Ki türhetné a haragos
Mennykövek csapásit?
Eszébe sincs, hogy ismét uj
Viadalra keljen,
Eger vára környékéről
Futva fut az ellen.

Fut az ellen, vele együtt
Fut gőgös vezére,
Vissza se tekint a vértől
Párolgó harcztérre.
Fáradt, lihegő mellében,
Két iszonyu féreg
Tépi, marczangolja szivét:
Szégyen és a méreg;
Hogy előle ama kisded
Várvédő csapatnak,
Megveretve kell futni a
Vitéz török hadnak! –

Ki hinné a hihetetlen
Csodagyőzelemnek
Hirét, mit az egri hősök
Az ozmanon vettek;
Hogyha azt a történetnek

Hiven festőtolla,
Tündöklő aranybetükkel
Fel nem irta volna?
Ki hinné, hogy a maroknyi,
Bár vitéz levente,
Özönhadát a töröknek
Rutul visszaverte?…

Diadalmas egri hősök,
Hirnevetek napja,
Fényét egy örök lángu nap
Sugáritól kapja;
Melly a feledésnek sötét
Tartományin tulhat,
S bevilágit fényeskedve
Jelent, jövőt, multat.
Halhatatlan dicsőségnek
Napja az vitézek,
Tündökletes orczájába
Szinte félve nézek!…

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 42. sz. (1855. október 21.)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése