2017. febr. 10.

Wirth Imre: Szász Imre (1927-2003)




Szász Imre pályakezdő regénye, az 1953-ban megjelent Szól a síp nehezen illeszthető be az életmű meghatározó vonulatába. A Rákóczi korában, 1704-1706 között játszódó történelmi regény a kurucok dunántúli hadjáratát, pontosabban, Bottyán generális személyét problematizálja. Következő művei, a Vízparti kalauz (1958) és a Horgászbottal írtam (1962) szórakoztató történeteinek tematikája már inkább visszaköszön a későbbi könyvekben. Az 1959-ben elkészült, de csak 1969-ben megjelent Gyertek este kilencre című (regényt és novellákat tartalmazó) könyv egyik elbeszélése, az Isten, eső, halak például a horgászatot metaforizálja, a tragikum és az irónia határán lebegtetve a történetet. Azonban a címadó regény már jellemző a pályakép egészére. Nemzedéki regény (mint később majd a Ménesi út), tulajdonképpen egy buli történetébe-leírásába ágyazott szellemi közeg érzékeltetésének a kísérlete. A fanyar humorú, önironizáló értelmiségi figurája már itt is megjelenik, bár ebben a könyvben még a cselekvésre törekvés magatehetetlen vágya hajtja a szereplőket. Az 1967-ben megjelent Felhőfejes főszereplője már felismerhető előképe a Ménesi út professzorának. Béládi Miklós az „elveszett illúziók” regényének nevezte a könyvet. Az 1973-as Száraz martini koktél hosszabb amerikai ösztöndíj után született. A könyv egyszerre útirajz és ugyanakkor viselkedés- és mentalitásstruktúrák felvillantása is. Szász Imre színműve, a nyugati diplomata elrablásáról szóló Áldozatok 1975-ben jelent meg. Háló nélkül című esszé-kritikagyűjteménye 1979-ben elismerő kortársi recepcióját adja többek között Hajnóczy Fűtőjének, Konrád Látogatójának vagy Esterházy és Nádas első könyveinek. Halakról és vadakról című könyve 1980-ban, míg Ez elment vadászni című szociográfiája 1984-ben jelent meg. Az újabb generációs regény, a Ménesi út (1985), majd különösen A világ így ér véget (1986) és a Ménesi út folytatása, a Megyek, ha elbocsátasz (1991) a beérkezettség és sikertelenség, a csalódás és kiábrándulás e világi viszonyrendszerét már egy másfajta, az öregedésre és a halálra koncentráló figyelem erőterében konstruálja meg. (A világ így ér végetben öngyilkos lesz az USA-ban élő Feri, míg a Megyek...-ben Forrainak valóban szembesülnie kell az Anna-szerelem végével és a Ménesi útban még csak fenyegető színinfarktussal.) Az Önarckép háttérrel című válogatott kötetben (1986) megtalálható például az Isten, eső, halak című novella vagy az amerikai útijegyzet. Gyerekkönyvei közül ismertebbek a Basa című regény (1956), a Kisanna Kertországban (1962) és a Kisanna Erdőországban (1965).

Szász Imre Budapesten született. 1949-től 1968-ig a Franklin, illetve a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője volt, majd 1975-ig a Magyar Szemle főmunkatársa. Két évig az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjeként dolgozott, 1977 és 1989 között az Új Tükör munkatársa volt. 1979-től 1994-ig a Magyar Pen Club főtitkára, 1994-től alelnöke. Írói munkásságát több irodalmi díjjal ismerték el. Az Eötvös-kollégista, angol-magyar szakon végzett író számos angol nyelvű regényt fordított magyarra, többek között Updike-, Mark Twain-, Hemingway- és Jack London-műveket is.


MÉNESI ÚT

A regény cselekménye két eseménysor köré szerveződik, ami kezdetben még egyetlennek látszik. Román Anna („regényanna” – játszhatunk el e névvel), Forrai egyetemi tanár volt tanítványa, az egyik legtehetségesebb, elkeresi Forrait, hogy riportot készítsen vele. Forrai az Eötvös-kollégiumban tanult a háború után, s az utolsó generációhoz tartozott, amely még részese lehetett a tudományos elitképzésben egyedülálló szerepet betöltő kollégium szellemiségének, és megérte a kollégium szétverését is. Anna mint az utolsó tanúk egyikét szeretné szóra bírni Forrait. A kérdések és az emlékezés ritmusát az első részekben nem bontja meg semmi; Forrai emlékezete 1945 nyaráig szalad vissza, amikor „a napnak, a napfénynek, a forró tégláknak, a kihalt utcáknak, a strandoló lányoknak, a pincebeli fantáziaképeknek ez a mostani, talán pontos, talán önámító fantáziaképe megmaradt az örökkévalóságnak”. (Az „örökkévalóság” megkísértése és az erre irányuló vágy keserű ironizálása áthatja a regényt.) Forrai levelet kapott ezen a napon az Eötvös-kollégiumból, hogy helyhiány miatt nem vették fel; úgy emlékszik, hogy ekkor bőgve a díványra vetette magát. Román Anna (egyszerűen csak „lány”-ként említve) ekkor jelenik meg először a történetben, most derül ki, hogy Forrai neki meséli az emlékeit. Szász Imre úgy alkotta meg a regény objektív narrációs szerkezetét, hogy az elbeszélés középpontjában Forrai ide-oda csapongó, reflexív gondolkodása csak lassanként tárja fel a cselekmény időbeliségét. Forrai kezdetben tartózkodóan és kissé agresszívan kezeli Annát, s elsősorban a „feladatra” koncentrál: hogy minél pontosabban felidézze a múltat. Monológjait csak olyan panelkérdések törik meg, mint hogy „tölthet-e”, s közben „futtában” gondolja, hogy „sovány lány, talán nincs is melle”. Ezek az elejtett megfigyelések előkészítik a kifejletet, mint ahogy kettejük viszonyában a magázás, a „tetszikelés” is az egész olvasata felől bír jellemző erővel. Forrai elmeséli, hogyan zajlott a felvételi, az utolsó pillanatban érkezett Budapestre, hiszen akkor még „igen bizonytalan volt utazni”. „Rettenetes vidéki marhának” érezte magát, aki a fejkopogtatáson (így nevezték a felvételi beszélgetést) csak a tájszavakból és régies kifejezésekből szerepelt tisztességesen. Folytonosan elkalandozó gondolatai – mindenről még valami más is eszébe jut, amit gyakran nem is mond el Annának, csak belső monológként közvetítődik – a kollégium életének, légkörének, szokásrendszerének egészéről igyekeznek képet adni, s a csapongás ebben az esetben azzal a jelentéssel is bír, hogy a gazdagság és „teltség” elbeszélhetőségének(bárhova kap, mindenhol van valami) gátat szab az élmények sorsa. (Az, hogy az elveszett „aranykor” képzete tulajdonképpen érzéki, mágikus erővel uralja a gondolkodást. Ebből a szempontból is értelmezhető majd Román Anna szerepe.) A fejkopogtatás kapcsán például kitér az „urazás” szokására, a professzorok beceneveire. A „valóság” és a fikció első megközelítésben az emlékek és beszélgetés jelen idejének a határmezsgyéjén válik el, vagyis a múlt történeti realitásként közvetítődik (a professzorok valóságos nevei), míg a jelen nem azonosítható ilyen egyértelműen (például nem Szász Imrének hívják a főszereplőt). Azonban a múlt „valóságossága” sem egyértelmű, hiszen nem használja minden esetben a feltételezhető-azonosítható személyek „hiteles” nevét (például Borbíró Öcsi esetében). Ráadásul Forrai gyakran figyelmeztet az emlékezés szubjektivitására. A dokumentaritás (tehát a történeti valóságként való olvasás felkínálása) és a fikció közti lebegtetés egyik eszköze a regény „melléklete”: itt összegyűjtve olvasható az Eötvös-kollégium 45 utáni sorsára vonatkozó dokumentumok jelentős része, amire a regény szövegében lábjegyzetek utalnak. Azonban az Annával kibontakozó kapcsolat értelmezhetőségét nem könnyíti meg a dokumentaritás felőli olvasás erősítése.


Mindez persze nem vetődne fel, ha nem válna el a kezdetben egységesnek induló eseménysor. A regény bevezető oldalain az emlékképeknek még nem „versenytársai” Forrai reflexiói. Folytatja elbeszélését apjáról, aki felutazott Keresztury Dezsőhöz, a kollégium igazgatójához, hogy hadd járjon be az órákra a fia. Erről Forrainak felötlik a Keresztury család képe, s hogy apja bizonnyal „megvesztegette Kereszturyékat”, amit ő mindig restellt egy kicsit. Anna első esetben lép ki ekkor a közömbös hallgató szerepéből, felolvassa Forrainak a felvételi minősítést. Kiderül, hogy Forrait „nem a teljes visszautasítás poklából imádkozta” vissza az apja. Forrai lelkiállapotát jellemzi, hogy egyrészt nem engedi, hogy Anna „professzorurazza”, másrészt az, ahogyan reflektálja a családi legenda végét, visszatekintve kudarc- és bukásérzetének történetére: „Végtére is kudarcnak látni magunkat is lehet siker, ha az önszemlélet kíméletlen őszinteségének bizonyítéka.” A minősítésből egyedül Mátrai véleményét emeli ki, aki „készületlen”-nek találta. Anna viszont Keresztury jó minősítésére céloz, amiből Forrai csak a „csinos sporttermet” említését hallja ki. Ez a szemléletbeli különbség szinte előképe-előkészítője a történet súlypontváltozásának. Anna határozottabb-bennfentesebb fellépése a párbeszéd felé tereli a beszélgetést, a kölcsönös érzelmi reakciók irányába. Forrai úgy emlékszik, hogy nem ment el a gólyahétre, s rögtön egy 45-ös politikai korteselőadásról kezd el mesélni, jellemezve a kollégisták szellemi magatartását, akik egyszerűen „lepöckölték” a neves embereket, mint Ortutay Gyulát a kisgazdáktól vagy Veres Pétert a parasztpárttól. A kollégium szabad szelleme még megengedhette a „szellem vad hadseregének”, a kommunista frakciónak és a „népibb”-nek nevezett csoportnak az egymás mellett létezését. Forrai a kollégium ideológiai erővonalainak érzékeltetése közben kitér néhány személy későbbi életútjára is, mint pl. Lakatos Imre, a kommunista frakció hangadója esetében, aki 56-ban disszidált, és Angliában a matematikai logikáról publikált tanulmányokat, s akinek még 1968-as, a diákmozgalmak ellen írt röpiratára is reflektál. Forrai visszatérő értelmezői kényszere társai szellemi magatartásának hátterét és következményeit igyekszik körbejárni: „a dogmatikusok, a szélsőségek, a merevek, majd később szolgai forradalmárok, akikből bármikor kibújhatott az elszánt és meggyőződéses kivégzőember”. Forrai, mint mondja, „még fél évvel később sem értette egészen a szellemi agresszió formanyelvét” és a kollégium gólyákra vonatkozó szigorú szabályrendszerét. Egy szavazást követően Lakatos kihívó szavaira lendületből ököllel akart válaszolni, amire Lakatos csak annyit mondott: „Az Eötvös-kollégiumban vagyunk, gólya.” A „gólyaság”, a gólyagyötrés hagyományának elbeszélése (s a közben elfogyasztott vodka) mind személyesebbre hangolja Forrai gesztusait; zavarba hozza Annát. („Mit tart még abban a táskában, desodort, rúzst, csavarhúzót, kotont?”) A „gólyalázadással” kapcsolatban, amit azzal váltott ki, hogy ellenállt a játék kegyetlen szellemének, megállapítja, hogy: „minden gólyagyötrésnek alapfeltétele volt, hogy az áldozat cinkosságot vállaljon gyötrőivel, ha nem is szorongás nélkül”. Ami szadizmus és a szadizmus paródiája egyszerre. Tekintélyeket sorakoztat fel a játék egyetemességének bizonyítására, többek között Kodály Zoltán vagy Deme László cselekedeteit, egészen a „gólyáknak lófasz a seggébe” vizsgaelnöki zárszaváig. (Ezután ismét kötekedik Román Annával, saját értelmezése szerint azért, mert „szégyellsz kedves lenni fiatal nőkhöz, mert úgy érzed, udvarlásnak veszik, és azt mondják magukban, mit akar ez az öreg, kövér szörnyeteg”.) Ezzel felszínre kerülnek Forrai személyiségének meghatározó vonásai: sikertelenségtudat, az öregedés tapasztalata és fiatalságának kollégiumi „aranykor-élménye”, a felszabadultság érzete. Román Anna (tovább játszva a névvel: a regény írása) új önismeretet jelent. Az emlékekben feloldódó Forrai csipkelődéseinek a csúcspontján egy idézett obszcén versike hatására eszkimó lánynak nevezi Annát. A következő alkalommal, mikor így szólítja, váratlanul megszakad az elbeszélés időbelisége, és „hónapokkal később” olvassuk szeretkezésük (a prüdériát bizonnyal sértő) intenzív leírását. A két esemény, a két eszkimós megszólítás között a késleltetés eszközével él az elbeszélő. Beilleszti Forrai feljegyzéseit a kollégiumi önkormányzat leírásáról, amit a rigmusok kapcsán mesél el, mindezt a helyszín pontos érzékeltetésével. Az étkezési szokások szertartásossága után a kollégiumi dalokra reflektálva teszi fel a kérdést (szintén Anna felől is értelmezhetően): „Volt-e összefüggés e dalok szövege s általánosnak mondható nemi nyomorunk között?” A feljegyzések után az „aranykori” hangulatokat-emlékképeket a narrátor szavai törik meg: „ebből az aranykori napsütésből semmit sem érzett Forrai, ahogy ott állt megint szemben a kollégium kapujával, harminchárom év után először”. Vodkát vásárol, és szorongva várja Annát, akinek majd arról beszél, hogy a szellemi fölény, az aranykori hangulat megteremtése milyen nehéz feladat volt, s hogy milyen stratégiái voltak az egyéniség „kitalálásának”. Ezen a ponton következik be az említett időugrás, s ettől kezdve a kollégiumi emlékek életformáló, viszonyítási alapként működő jelentőségét az érzéki jelenvalóság kezdi átformálni. Ezt az igényt jól jelzi, ahogy egyenrangú párhuzamba kerül az Anna iránt érzett vágy az emlékekkel: „Forrainak úgy fáj az ágyéka, ahogy tán kollégista kora óta soha.” Radnóti Sándor a regényt elemezve utal rá, hogy „a szexualitás által való önismeret – az irodalom fogalmaiban a szexualitás és az erotika minden emberben és minden érintkezésben egyszeri titkának fölidézése, mint jellemzés – a legerősebbek egyike, ha nem a legerősebb”. Ennek az önismeretnek a megalkotása mint fikciós lehetőség kíséri Forrai és Anna (a regényírás) sorsát. (Radnóti e lehetőség regénybeli végiggondolatlansága mellett érvel.) A cselekmény innentől kezdve kétirányú: az emlékezés mellett az Anna-szerelem történései tagolják a remény menetét.

Az elbeszélés e három hónapos időzökkenést követően visszatér a korábbi időrendbe. Forrai szorongva köszön el Annától, aki „még sok anyagot szeretne felvenni”. Menekülne a lánytól, aki megzavarta időtlenségében. Az újabb beszélgetés aranykort firtató kérdésére adott válasz pontosan reflektálja az elmondhatóság korlátait: „És mikor lépett be az aranykorba? – Nem tudom. Egyszer csak kollégista voltam.” Azért nehéz erről beszélni – értelmezhető ez a tétovaság -, mert Forrai kollégiumi történetei lényegében az önképzés intellektuális kalandjairól szólnak, vagy inkább érzékeltetnek valami elmondható eseményhez nehezen köthető érzéki-érzelmi viszonyt a tudás igézetéről. A kollégiumi közösség ezért is meghatározó – személyekhez köthető ennek a tüneménynek a tapasztalata. Forrai szemtanúként beszél, nem feltétlenül vele történnek a dolgok. A lényeges a másokban megőrzött közös jelenlét. Forrai kamerája mozog az emlékezetben (ezért is fontos a helyszínek leírása), és közvetíti, amit lát az ebédlőben, a szobájában, a folyosókon. Eljön az idő, amikor már a nyarat is a kollégiumban tölti, elrejtőzik, bujkál, míg végül itt nem maradhat. Két álom összecsapásáról beszél a kollégium jövőjét illetően, előrevetítve egyáltalán egy döntés gondolatának az abszurditását. Az egyik szerint megőrizhető a kollégium „ebben a politikai klímában is”, a másik: „harcos, politikus, nem elitista proletár elitképzését akart létrehozni”.

Anna távozása után törzshelyére, a London Pubba megy, ahol Erzsikével, a Szentkuthy-kedvelő felszolgálónővel fecseg. Majd felkeresi sok-sok éve nem látott volt szobatársát, Bányai Ferit, és elmeséli, hogy milyen riportot készít vele Román Anna. Bányai elvált, egyedül él, annak idején a rómaiakhoz hasonlította a kommunistákkal szembeni szellemi magatartásukat: „Tudjuk, hogy a kereszténység fog győzni, mi meg kipusztulunk, de az ízlésünk tiltja, hogy csatlakozzunk hozzájuk.” Beszélgetésük során felidéződnek a hajdani nőügyek, halott ismerősök, Sárközi Márta köre Fodor Andrással, Lator Lászlóval, Domokos Mátyással, Pilinszkyvel. A narrátor gondosan, pszichológiai megfigyelésekkel jellemzi Bányai viselkedését.

Anna levélben küld Forraira vonatkozó megjegyzéseket, amiket a kollégium levéltárában talált, s azt írja, hogy majd újév után telefonál. Forrai az írásokat olvasva tanárai alakját idézi fel, Szalai Sándorról például eszébe jut, hogy „sajátos metaforái nemcsak utánzásra késztették a filoszokat, hanem komoly töprengésre is, hogy nem valami drog hatására lobog-e ennyire az előadói láng”. Emlékeitől elszakadva ismét lemegy a Pubba, ahol váratlanul összefut Annával, s ekkor éri utol a regényidő a szerelem korai bejelentését. Csókolóznak, s a hangulatot Anna távozása után Erzsike féltékeny ironizálása sem tudja elrontani. Újév után Forrai elmegy Annához, s egymás futó érintésére „mind a ketten úgy gondolnak vissza, mint legfelkavaróbb szeretkezéseik egyikére”. Beszélgetéseik különös kontrasztját a történelem és az erotikus fantázia egymás melletti elbeszélése adja. Az egyik pillanatban Szijjártóék visszaadták párttagsági könyvüket, a következőben, a jelenben Forrai amiatt szorong, hogy „megalkuvásra késztette az esztétikai érzék: hogy az ő láthatóan és meghatározhatóan öregedő és rútuló teste egy szép, fiatal test mellé kerüljön, mintegy ellenpontozásul”. Majd a 47-es választások jönnek, azzal a dilemmával, hogy a kommunista vagy a parasztpártra szavazzon-e. Aztán a felismerés, hogy Anna a szabadságot jelenti, mert most először a „fantáziáját is szabadon engedheti, nemcsak a vágyát, és hogy szeszélyei, ötletei, játékos kívánságai nem visszahőköltetik, hanem felajzzák a másikat”. Majd a választások után Borbíró Öcsi is azt mondja neki, hogy „be kell lépni a kommunista pártba”. Anna kikapcsolja a magnót, és arra kéri, hogy meséljen a nőiről. Közben egy villanásnyi időre rálátunk Forrai íróasztalára, a porosodó, régen félbehagyott Madách-tanulmányra. Harmadéves koráról háromszor is elkezd beszélni, a nehezen kibontakozó emlékezést folyton megszakítja a jelen. Először vesznek össze (utána Anna hetekig nem jelentkezett), feltűnik Forrai volt felesége. Forrai lassan ráébred, hogy a tudatában Anna összenőtt a kollégiummal, mint ahogy veszekedésük során Anna is reflektálja Forrai kollégium-pszichózisát („nem tudom, hogy a kollégium egy ideig megvédett-e az öngyűlölettől, vagy éppen fokozta benned”). Anna hatására az utolsó kollégiumi kabaré jelenetei mellé – kikapcsolt magnóval a háttérben – Forrai személyes történetei is odakerülnek, szerelme Kárász Zsófival, Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versét forgatva vitéz fegyverül.

A két eseményszál újbóli összefonódásának a lehetősége kísért a kapcsolat és az emlékezés közösen haladó idejében. Ahogy közeledik Forrai a történet vége felé, úgy inog a kettőjük közötti kapcsolat is. Forrai az 1948-as év némaságából idézi fel Fodor András és Lator László költészetének kollégiumi fogadtatását (itt név szerint is említi a narrátor Szász Imrét), azt, hogy „ez idő tájt költözött be a kollégiumba, nyíltan és brutálisan, a félelem”. Román Anna ismét csak annyit mond a kialakuló némaságban, hogy „valami igaz, teljes szerelem kellene nekem. (...) Kihűltem, fázom.”

Forrait az újabb szakítás megviseli, s Anna hosszú, analizáló levele után szívinfarktus gyanújával kórházba kerül. Hazatérve felhívja, s a lány rögtön el is megy hozzá. Forrai szerelmi vallomásban áttöri korábbi fanyar öniróniáját, s Anna ismét feljár a lakására. Egy hónap múlva folytatják a magnófelvételeket, a 49-es, utolsó esztendővel, a Rajk-per kollégiumi következményeivel, a kicsapásokkal. Először Lator Lászlót, majd a többieket, az utolsók között Forrait zárták ki. (A mellékletekben olvashatók a korabeli jegyzőkönyvek.) Forrai Anna távollétében iszik, féltékeny rá, majd arról töpreng Annának, hogy „mennyire használhatók (...) társadalmi szinten, a bűnösség és vétlenség erkölcsi kategóriái”.

A múlt rekonstruálásának terhe alól felszabadult Forrai arra akarja rávenni Annát, hogy váljon el a férjétől. Anna erre nem hajlandó, Forrai iszik, majd meglátogatja volt feleségét, és mindent elmesél neki. (Közben kiderül, hogy porosodó Madách-monográfiája majdnem elkészül ebben a „biológiai felbolydulásban”). Edit is, majd később Bányai is hasonlóan fogadják kínlódását: „Őszintén szólva, irigyellek”. Forrai már leveleket akar küldeni Anna férjének, de Edit figyelmezteti Annát, aki kegyetlen dolgokat vág a fejéhez. Mire Forrai lemondana Annáról, és elfogadná a változtathatatlant, Anna ismét megjelenik. A regény Anna ígéretével zárul, hogy haláláig fogja szeretni Forrait.


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 138-147. old. Móra Könyvkiadó 1977.