2017. febr. 11.

Vecsey Sándor: Iréne



I.
Diadallal tér a szultán
Vissza kelet népe közé; –
A magyarral vítt csatában,
Sebeit most bekötözé.
Válhatatlan zálog gyanánt
Viszi a legszebb magyar lányt.

Sok törökvér folyt el érte,
Ki fenmaradt a csatából,
Ha a magyar golyótól nem:
Kapott sebet a leánytól…
De a véres harcznak ára:
Balassa szép unokája.

***

A Latorcza vize mellett,
Bősan halad egykét csatlós,
S hű csatlósok élén búsan
A szép ifju Drugeth Miklós.

Eltörődve, kimerülve,
Megyen haza Homonnára,
A Drugethek véren szerzett
Fényes ősi birtokára.

Megfutá a Karpatokat,
Fölveré a rengeteget,
Összejárta bérczeit és
Összejárta a völgyeket.

Járt a török táborában,
Szólnok s Szécse vára táján,
Álmezében a szerelem,
Kifog Allah katonáján.

Olly sokat ment, olly sokat járt,
S nem tudja, hogy szive lánya,
A szultán szép kerevetén,
Stambul háremében várja.

II.
Megy a szultán háremébe,
Szíve dobog, szíve érez,
Annak, ki sok szépet ölel,
Ismeretlen érzés még ez.
– Ott ül virágokat füzve,
Halványan a hárem szűze.

Sok letépett rózsa közt a
Liliom még illetetlen,
És a szultán épen ottan
Áll meg vele szemtül szemben; –
Nem ollyan-e e pillanat,
Mint mikor ölyv galambhoz csap?…

Ámde most tán szíve vonza, –
Keble mint a habzó tenger,
Ugy tekintget mint a ki a
Napba nézni nem igen mer.
Enmaga is kérdi talán:
Ő-e a rab vagy a leány?…

Nyugtalanul és félénken,
Veti szemét a leányra,
S szép leányról kezében a
Legszebb virágbokrétára.
S olly nyájasan, a mint tudja,
A virágot oda nyujtja.

– Vedd, fogadd el a virágot, –
Mond a szultán, esdve kérve,
– Szép hazádból hoztam én ezt,
Magam voltam oda érte.
S szép Iréne arcza kigyul,
Reszketve a virághoz nyúl.

De a mint kinyujtja kezét,
Egy gondolat, – s visszavonja;
– A virágot elfogadni,
Jó szultán még kora volna…
S mond magában a szép leány:
Dacz, szeszély itt segít talán.

Láng fut el a kényúr arczán,
Égeti a szégyen pírja,
Szerelme és szégyenének
Vívó harczát alig birja.
De erőt vesz a remény rajt:
Azt hiszi, hogy szereti majd.

S esdve fordul ujra hozzá:
Játékot ne üzz szívemmel,
Szomjuhozik lelkem rád és
Szerelemnek szerelem kell.
Szép virág te szép tulipán,
Kebelére tűz a szultán.

– Ki kell nyilni a virágnak
Mielőtt keblünkre tűznők, –
Mond kaczéran szép Iréne,
Míg a szultán csak nézi őt.
…Úgy úgy szultán…teszi hozzá,
S bűbájosan mosolyog rá.

– Szép Iréne, bűvös angyal,
Szép Iréne én szeretlek –
Szól a szultán –vágyával a
Szenvedélyes szerelemnek,
Mondd mit adja, – kérd országom,
S tiporj lábbal koronámon.

– Nem kérek én szultán semmit,
Szívével beéri a hölgy,
Nem vágyom én magasra, szebb
Szabadon a virágos völgy.
Messze innen apám, anyám
És szerelmes ifju vár rám.

– Ki az, a ki szíved birja,
Ki az, a ki útam állja?! –
Fölkeresem, hogy Mohamed
Véres átka szálljon rája.
S a kényúr mint fergeteg kel,
Sebzett, sértett szerelemmel.

III.
Háremfőnök, a fekete
Sámsund megyen a szultánhoz,
S kérd a szultán: szép Irénről
Sámsund nekem mi jó hirt hoz?

Szelídül-e a szép gyermek,
Épülnek-e palotái,
Van-e elég gyöngye, pénze,
S csillogó fényes ruhái?

– Pénze, gyöngye s mindene van,
Szelídül is a szép gyermek –
S mond még Sámsund mindent mi csak
A szultánnak hizeleghet.

–Szép Irénnek kedvtelése
Legyen Sámsund legfőbb gondja,
Teljesüljön minden vágya.
szeszélye és gondolatja.

Épüljenek palotái,
Mindenütt fény s pompát lásson; –
Ékszer arany szelidít tán
A szeszélyes daczos lányon.

– Sok arany és sok ezüst kell –
Mond Sámsund –a szép leánynak;
Nem akarja mondani, hogy
Mennyi kell abból magának.

– S nincs-e ezüst s arany elég? –
Szól a kényúr fellobbanva,
– elszáradt-e a kéz, melly a
Vörös sinórt eddig fonta? –

– Leleményes s bölcs Felséged! –
Sámsund csak parancsod várja, –
Mond a ravasz fekete bég,
Vigyorogva a szultánra.

– Küldj sinórt a vén basáknak,
S sarczot kell a népre vetni,
Paradicsomba vágyik, hát
Le kell előbb vetkeztetni.

IV.
Járnak kelnek az országban
Csauzok és komoly agák,
Balassa szép unokája
Szerelmesét tudakolják.

De hol ember, a ki tudná,
Mit Drugeth is csak ugy sejtett,
Járatlanok útai a
Titkon szövött szerelemnek.

Lombok közé rejtőzik az
Édes ajku fülemile, –
A magasba repülő sas,
Ki tudja, hol merre csap le?! –

És mit érne, ha tudnák is,
Gyülekeznek már a hadak,
Drugeth erős harczra készül,
Zemplén gyenge vára alatt.

Achmet a vérszomjas basa,
Szólnok felől tart Zemplénnek,
Olly tulnyomó zászlót
Drugeth is megragadta már.

S megy utána a nemesség,
Száguldnak szép paripáik,
Ugy ülik a lovat most is,
A mint ülték ősapáik.

Karjukat is ugy forgatják,
S nem is próbálnak vele mást,
Mint a mi tud valamennyi,
Huszárosan a hatvágást.

És foly a vér, mint a patak,
a jó török imádkozik, –
Az úristen csak néz, csak néz,
A huszár meg káromkodik.

Előbb mindig káromkodik,
Az az egy jó meg van benne; –
De ha már vág, aztán nem néz
Se istenre, sem emberre.

Végére is jár a harcz már, –
De  a zászló csak ugy látszik,
Mint mikor a zivatarból
Egykét villám még czikázik.

S eltün végre a zászló is
Sűrü füst és porfellegben,
– Nem ember, csak isten bírná
Megvédeni annyi ellen!! – –

V.
A Seraillhoz közel, ékes
Palotában,
Balassa szép unokája,
Ott üldögél egy magában.

Kelet sok szép drága gyöngye
S tulipánja,
Jegyajándék gyanánt vannak
fölrakva kis asztalára.

Ámde nincsen még keletnek
Ollyan gyöngye,
Mint a millyet szép Irén sír
Magyarország legszebb hölgye.

Pedig sok van megengedve
A mi másnak
Tiltva van itt világában
A sok vallásos szokásnak.

…De mi zaj ez, honnan e nem
Szokott lárma?…
Nyitogatja ablakait,
S néz ki Irén az utczára.

Néz, s mit érez, azt nem tudja,
Hanem az sok k
Vonulnak az ablak alatt
Szomorún a magyar foglyok.

Egy tekintet fel a hölgyre, –
S egy onnan le, –
– Kicsordul a viszontlátás
Örömének fájó könnye.

VI.
Napra nap jő, szép Irénhez
Naponta a szultán eljár,
És a szultán mindig kérdi:
Szép Iréne szeretsz-e már?

S szép Iréne mindig mondja :
Talán talán, de most nem még…
– Szép Iréne együtt hagy el
A türelem és reménység.

– Csak türelem és reménység –
Szép Iréne pajzánszépen,
– Drugeth Miklós is ezt mondja –
Mond magában – mindig nékem…

A szerelem nyit magának
Pokolba és menybe útat,
Szép aranyért, szép pénzért az
Eunuch is csinál útat.

S hogy az időt húzza Irén,
Új és újabb vágy- s szeszélylyel,
A szultánnál mindig mint egy
Bűvös istenasszony lép fel.

– Türelemről szól a szultán?…
S meddig kell még nekem tűrni, –
Szól Iréne – mikor fog még
Nyárilakom felépülni.

Mennyi öröm várna ott ránk,
S mennyi élv! de mind hiába, –
Nem lehet boldog Iréne
Nem teljesül semmi vágya.

Nincs számára csigája s egy
Igaz gyöngye a tengernek,
Ujjaira gyémánt gyűrük
S sétájára függő kertek?…

Hasztalan vágy, hiu ábránd!…
Jól tudom de másként lenne,
Ha mint én tudnék szeretni,
A szultán is ugy szeretne…

– Ne tovább, ne, szép Iréne! –
Nézz, és olvass szemeimben,
Nem látod-e mint szeretlek,
Mint gyult ki a láng e szívben.

Mint a tikkadt föld az esőt,
Szomjuhozom édes csókod,
Meddig bánsz te igy velem még,
Mikor leszek már én boldog?

Vagy szívemet tépd ki ó hölgy!
Vagy szeress már, és enyém légy; –
S viszonz a hölgy: – szultán te most
Egész a lelkemből beszélsz.

Igy szeretek, igy érzek én, –
Azt nem mondja, hogy ki iránt….
Többször szokta ingerelni
Szép Iréne igy a szultánt.

Szép Iréna, gúnyaidnak
Lesz-e vége? – esd a szultán, –
Csak ajakad hadd érintsem,
Csak egy csókot adj most szép lány!…

S kéjjel vonná kebelére,
De mosolygva kisiklott már.
– Nem ugy szultán – viszonz a hölgy, –
A csók nálunk a szívvel jár…

– Játékot ne üzz szívemmel, –
Fenyegetve szól a szultán,
– Fergeteg lesz a zefirből
S a bárányból vad oroszlán.

Mondj, követelj mindent mit bírsz,
Teljesülend minden vágyod, –
….De azután szép szultána
Leszakasztom a virágot. – –

VII.
Sok jó magyar s hős levente
Nyög bilincsem már Stambulban,
S mennyi van még szíjra fűzve
Stambul felé útban.

Látni köztök vénet, ifjat,
S gyermekekkel síró nőket,
A durva a kemény bánás,
Keseríti őket.

Nyugovóban a nap is melly
Szép Irénnek ki van tűzve,
Hogy a kéjvágy az erőszak
Kebelére tűzze.

Közeleg is már a kényúr,
S mond: Szép Irén üdvözöllek,
Vágyaid betöltve vannak,
E nap legyen ünnep.

. . . S most egy csókot szép Iréne!…
Sorsod felett dönt a válasz, –
Szenvedélyem és szeszélyem
Örvényein állasz.

– Ha ha, szultán!…fenyegetni,
Mikor épen csókot kérünk: –
Tudd meg mi nők a halálos
Szeszélytől sem félünk.

– Üdv s kárhozat! – dörg a kényúr,
S átkarolja vágyó hévvel,
alig bír már a föllázadt
Égő szenvedéllyel.

– Szép Irén jer karjaimba,
Hadd csókollak, had ölellek, –
Allaht s Istent hivj segélyül,
Most már az se ment meg.

….Vissza szultán! – sikolt Irén,
Kipirul és sápad arcza,
S kis tőrét emkebelére
Fölemelve tartja.

De kihull a tőr kezéből,
S szól: –hallod a zúgó lármát?!….
Nézd, k a koldus szolganép, hogy
Töri össze jármát….

– Vér folyik a palotában!…
Rémülve nyit Samsund ajtót,
…Fuss uram fuss, a foglyok is
Leverték a békót.

S felzúg a zaj mint az orkán;
Fagy a szultán heves vére,
…El innen el, még van idő,
Mondja jó Iréne.

– – Veszve vagyok! – zúg a szultán,
S ha én halok, halj te is meg!….
– villám jön igy a viharból,
A mint most jön Drugeth.

– Drugeth drugeth!….kiált Irén,
S repes szíve örömében,
Zivatarból a szivárvány,
Igy támad az égen….

– Nem aranyból készül a kulcs,
Jó szultán a nő szivéhez, –
Csak az a kéj a boldogság,
Mit a szív is érez –

Mond Irén a hárem szűze,
S hangja a nép zajába vesz.
– S itthon a legszebb magyarlány
Legszebb menyecske lesz.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 32. sz. (1855. augusztus 12.)