2017. febr. 11.

Várnai Zseni: Barangolás hazámban (1954)





Fut a vonat, kinézek ablakából,
fiatal erdők üde zöldje int,
mint a termőföld testőrei, védik
a sík határt az új tudás szerint:
megfékezik a szél garázda kedvét
és tárolják ott lent a nedveket,
a nyár hevétől és a tél fagyától
védik, amit az ember elvetett.

Fut a vonat... a mezők tág öléből
falvak nőnek és ifjú városok,
a messzeségbe nyúló sínek mentén
gazdag tenyészet képe mosolyog:
a kövér nyájak szinte hömpölyögnek,
gyapjas hátuk, mint mozgó földgöröngy,
majd búzatenger hullámzik köröttünk,
nehéz kalásza csupa drágagyöngy.

Mert új szerszámok acélja vág a földbe,
népünk már géppel szánt, vet és arat,
a tudomány a mély tapasztalással
együtt munkál, és minden úgy halad
előre, hogy káprázik, aki nézi,
ki városból jött látni e csodát:
a földeken s épülő falvainkban
a magyar nép virágzó otthonát.

S míg a hegy-völgyes tájakat bejárom
s nézem a kedves, vidám arcokat,
az öregek kisimult arcvonását
s a művelt, boldog fiatalokat...
azt gondolom: jó volna most születni
és élni, nőni, mint az ifjú fák,
virágozni, gyümölcsöket nevelni,
tanulni, mint a mai ifjúság...

s látni, milyenné érik a világ!


Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.