2017. febr. 11.

Tarján Tamás: Deák Tamás (1928-1986)





Számos műfajhoz vonzódott, műveltsége és kísérletező kedve révén egyikben-másikban kezdeményezőnek, újítónak is tartották a romániai magyar irodalom körén belül – keserűségére mégsem jutott osztályrészéül az az elismerés, amely valóban megillette volna. Akadémiai irodalomtörténetünk 1982-ben megjelent, A határon túli magyar irodalom 1945 és 1975 közötti fejleményeit felölelő kötete is alig szól róla, s főként a prózaíróról feledkezik meg. Holott e téren jutott a legtöbbre.

Aradon született, mély hatást gyakorolt rá – kritikai értelemben is – a temesvári piarista gimnázium, a papi nevelés. 1946-ban Kolozsvárott iratkozott be az egyetemre. 1950 és 1955 között ugyanebben a városban az Állami Magyar Opera – az akkor még önálló, ún. Sétatéri Színház zenés tagozata – művészeti titkáraként tevékenykedett. Ez nem elsősorban adminisztratív, hanem dramaturgi és fordítói feladatokat jelentett. Nem egy opera szövegét ő ültette át magyarra, ezzel is hódolva zeneszeretetének. 1955-től különféle szerkesztői munkákat vállalt az Igaz Szó, a Művészet és az Új Élet című orgánumoknál, majd a főként elméleti, emlékező és esszéisztikus köteteket közreadó Téka sorozatnál. Élete vége felé Magyarországra települt, súlyosbodó betegségére keresett orvoslást.

Bár írt verseket is, első tényleges irodalmi megnyilatkozásai a kritika és az esszé műfajában történtek. Idevágó írásait először az Odysseus üzenete (1966) című gyűjteményében foglalta egységbe. Ars poeticáját így fejtette ki: „Az esszé – bármily igénnyel közelítik is meg műfaji meghatározását-: mérlegelés. (A szó valódi eredete, a latin exagium is mérlegelést jelent, nem kísérletet, ahogy általában gondolják.) (...) Az életben sem a boldogság, sem a szenvedés nem valószínű azon a fokon, ami a tragédia vagy a vers átlagos hőmérséklete. Ilyen nagyszabású az irodalmi humánum igénye is: nem a kisszerűséget véli emberinek. Az irodalom örök alakjait a létezés és az akarat hatalma teszi emberivé. Fájdalmuk építő lehet, derűjük az élet önkritikája.”

Testvérek (1967) című drámakötetének darabjai a hatvanas-hetvenes évek színműirodalmában gyakran fölbukkanó fivérkonfliktust dolgozták ki: egy erkölcsi lehetőség, hatalmi döntés egymással rokon, de végzetesen eltérő pólusait mutatva be (hasonló című történelmi drámát írt Illyés Gyula, ez a vezérmotívum Sütő András Káin és Ábeljében stb.) A forró sziget (1972), a második drámakötet még pontosabban kirajzolta szituációinak világos tézisességét, dialógusainak költőien filozofáló voltát.

Legfontosabb alkotása, az Egy agglegény emlékezései című regény először 1971-ben látott napvilágot: a romániai kiadást tíz esztendővel később követte a magyarországi, s a művet lefordították román nyelvre is. A közéleti cselekvést ösztönösen és kényszerűen is kerülő főhős a permanens szerelemnek szenteli magát, közben – kissé ködevő módon – a méltóságról szóló létbölcseleti mű megírását is tervezi. Az Antal a nagyvilágban (1976) Boleráz Antal utazásainak krónikájával fűzi tovább az életrajzot (nem a tárgy és nem a hang, inkább a cím és a kompozíció visszautal Tamási Áron Ábel-trilógiájára). Az 1979-es regény, a Don Juan témája is – természetesen – a donjuanizmus, az állandószerelmi készültség és örömkeresés; egyben az a kérdés: törvényszerű (és magasabb akaratból következő) tény-e a csábító bűnhődése? Deák Tamás válasza szerint nem, mivel bármiféle erkölcs relatív, noha az ember nem szűnhet meg morális igénnyel élni.

Kiváló, sokszínű olvasmány a válogatott elbeszélések könyve (Alagutak a halálig, 1984). Etikai példázat (Lucretia), Szerb Antalt idéző ál-bűnügyi történet (Finom krimi), mesébe oltott science fiction (A vakok), társadalmi jajkiáltás (Történet, kutyával), ironikus parafrázis (Hybris) egyként található benne.


EGY AGGLEGÉNY EMLÉKEZÉSEI

Cili, Lídia, Lili, Karin, Mucus (vagy Micus), Tekla, Ágnes,Magdolna, Bébi, Zsófia, Szuzuki, Franciska, Chérie, Krisztina.

Ez a hölgykoszorú azon szüzek, hajadonok, elvált vagy férjes asszonyok nevéből fonódik, akik Boleráz Antal hódításai sorában a legfontosabb szerepet játszották. A kétszázezer lakosú (romániai) városka egyik középiskolájának német irodalom-, majd zene- és testnevelő tanára természetesen nem e viszonylag csekély számú szerelmi diadalnak köszönheti széles körű jó – vagy ha tetszik: rossz – hírét. Tizenhatodik és negyvenedik életéve között – saját, csak félig-meddig ironikus bevallása szerint – a szebbik nem mintegy háromszáz képviselőjével lépett szerelmi kapcsolatra, az esetek szinte mindegyikében tudatosan kizárva a csupán plátói jelleget.

Boleráz Antal, a filozófia doktora, Goethe géniuszának csodálója, a klasszikus literatúra és muzsika vonzásában élő elhívatott pedagógus nem valamiféle kisstílű nőcsábász, nem is erotomán férfi. Szisztematikus Casanova, a női test s még inkább a női lélek fáradhatatlan szemrevételezője. Az emberélet útjának felén, a negyedik X-et betöltve veti papírra emlékezéseit. Rendre „a kifinomult olvasóval” osztja meg észleleteit, a legizzóbb vagy a legdrámaibb testi együttléteknek is tapintatos, ironikus, esetleg rezignált ábrázolója, s még a „rendkívüli durvaság” szituációit is „tompítva” eleveníti föl. A négyszáz oldal terjedelmű regényben nincs egyetlen ún. nyomdafestéket nem tűrő szó sem: ha csigázza, a rafinált közvetettség és a körülírásos, ráutaló, képszerű beszéd csigázza az olvasó érzékeit. Pedig Boleráz, nem győzi bocsánatkérőleg hangsúlyozni, íróként „műkedvelő”.Mégis a prózaírás a legfőbb ambíciója: a tanításon és a szerelmi ténykedésen kívüli óráit kéziratának, jegyzeteinek gyarapítása tölti ki. Emlékezései az általános hölgytudomány alapmunkájának ígérkeznek. A szerző reális önítéletű racionalista, öntudatos, de gőgtől mentes, egyetlen adottságának kivételével átlagos személyiség. „Befelé tekintő” egyén, akiben két én fenekedik egymásra, ha a nőkről van szó. Sorsát, önképét és naplószerű, ám visszatekintetően kommentált művének lényegét így foglalja össze: „A szegényes zsákmány, amelyet bölcs tigrisem és szégyentelenül lihegő kis sakálom együttes erőfeszítéseinek köszönhetőleg a magaménak mondhattam életanyag címén, továbbra is női arcokból s a szükségképpen hozzájuk tartozó testekből adódott – továbbra is, mondom, vagyis abban az életkorban, amikor a némi tehetséggel felruházott férfi működésének termékeny színterén küszködik a babérokért. Ez okozza, hogy Emlékezéseim nem annyira a változatos földrajzi útleírások, hanem inkább a vadászkalandok módjára terebélyesednek. Ez okozza nyilván ama önemésztő rutinját az énvizsgálatnak is, amellyel korlátozott hatáskörű létemet s az abból felszínre szivárgó gondolatokat szemrevételeztem.”


Boleráz Antal tehát, noha harmóniára törekvő férfiú, aki szerény otthonát is kényes lakályossággal rendezi be, és akkor sem fukarkodik kevés pénzével, ha szerelmeinek mindennapjaiban anyagi áldozatok révén teremthet teljesebb összhangot (nem számítva azokat a kázusokat, midőn oktató-nevelő célzattal, a polgári morál határain belül alaposan meggyötri és megleckézteti szíve alkalmi választottjait) – Boleráz tehát a tudott énhasadtság hűvösen elviselt állapotában él. A „bölcs tigris” és a „lihegő kis sakál” egyszerre les nőáldozatára. Ez megfordítva is igaz: gyakorta ő a nők áldozata, s egyikük a tigrist, másikuk a sakált, a harmadik mindkettőt keresi (és kínozza) benne. A német nyelv és irodalom tanára, akit a hivatali, állami packázás a számára feladatként érdektelenebb zene és idegenebb torna tanárává fokoz le, folyamatosan viaskodik magával. Az író, Deák Tamás ezt többek közt azzal fejezi ki – a regény egyébként kissé monoton beszédhelyzetét is élénkítve -, hogy ugyan Boleráz általában egyes szám első személyű én-szituációban szólal meg, de a sokszorosan késleltetett, elmélkedésekkel meg-megszakított történet kiteljesedése során Antalról mint Antalról, maga-magáról mint másikról, ő-ről értekezik. E nem túl tragikus skizofrénia megfogalmazódása a befejezetlen emlékiratot kerekded arányossággal, gunyoros ellenpontozással épp száz fejezetre osztó könyv 78., Monológ a tükör előtt című részének néhány nyitó mondata. Hősünk, aki az idő előre haladtával rákap a déli konyakozásra, sörözésre, s a jóféle kortyokat különben sem veti meg, lévén az evés-ivás szokásaiban is a magányos emberek egy csoportjára jellemzően igényes, ekkor – ritka szalonspiccei egyikétől megeredt nyelvvel – ekként töprenkedik: „Nem szeretlek, Antal. Józanul sem szeretlek, nemcsak így, kissé kapatosan, amikor kivetkőzöl a szokásaidból, és a tükör előtt beszélsz. Józanul még kevésbé szeretlek, talán mert józanul azonosulsz a szokásaiddal, és változhatatlan természeted mutogatod – pedig én tudom, hogy van egy változó természeted is, és az a jobbik. A tanulékony természeted a jobbik, amely önmagadra szórja a szigorúság és a gúny élénkítő permetét –mi ketten, te meg én, tudjuk, istenigazából tudjuk, hogy a komoly szigorúság és a bolondozó gúny ugyanannak az önigazgató indulatnak a származékai, aminthogy azt is tudjuk, hogy tanulékony természetünk nélkül tapasztalatnak becézett sokféle időtöltésünk oktalan téblábolás volna csupán az idő huzatos előszobáiban.”

Vajon mi magunk: a könyv olvasója megszeretheti-e Boleráz Antalt? Deák Tamás íráskészségének bravúrja, hogy nagyjából ugyanazon kettősséggel viseltetünk iránta, mit ő önmaga iránt. Ez a viszonylat szüli a ráismerést: a valamennyiünkben lakozó „bolerázság”, a – szexuális dilemmáktól teljesen független – kéténűség megképződését. Deák semmit sem közöl egyenes, célra törő mondatokban. Legtöbb állítását cirkalmas megszorításokkal színezi el (persze nem ő, az író, hanem kitérőkre hajlamos hőse). Se szeri, se száma az ironikus beszédszerkezet megnyilvánulásainak, melyek minduntalan a palástolt líraiság felé tartanak. E két minőség között a nosztalgia, a vágy, a rezignáció és a szarkazmus uralja a textus terepét. Az erotikától érintetlen, komplex példát hozva: a 76., Búcsúhangverseny című fejezetben a maga hanyatlását nem tudatosító tehetség a fájdalmas gúny célpontja. „Egy alkalommal nagynevű, éltes francia zongoraművésznő érkezett városunkba. (...) Málnakrém színű, ezüstmintákkal áttört brokátestélyit viselt; vörösre festett haja nemcsak megszámlálhatatlan bodorított tincsecskéjével, hanem roppant tömegével is meglepetést keltett. A vörös katedrális nehéz árnyékában a síri leletté vénhedt babaarcon a rúzs, a szemfesték meg a púder egy mosolyba dermedve is rémült maszkot tarkított – a szemek túlvilági rettenettel hunyorogtak a megrökönyödött nézőtér felé. (...) A párizsi matróna elképesztő energiával sújtott le a billentyűkre, de a zongora mintha fellázadt volna: nem a várt Esz-dúr hármashangzatok gördültek a káprázatosan kitartó trilla fel, hanem más, részeg, beszámíthatatlan hangok. (...) Már csak az enyészet hatalmát éreztem: az enyészetét, amely bennem is türelmes könyörtelenséggel dúlja fel testem hangszereinek egészséges összjátékát, amely lassú glissandóban hangolja lefelé, a sír felé, előbb csak negyedhangokkal, de rövidesen talán már eksztatikus összevisszaságban szívem üstdobütéseit, tüdőm fúvósegyüttesét és agyamban az élmények vonóskvintettjét.” Mivel a férfiúi szerelmi teljesítőképesség is kiszolgáltatott az időnek, Boleráz – még minden értelemben vett potenciája, férfiereje csúcspontján – csábítói működésének időbeli korlátaira érez rá a lesújtóan groteszk koncerten. Az aggkor, a hamisság áldozata épp egy – fiatalnak látszani akaró, „babaarcú” – , egykor igazi fenomén; jelen állapotában Boleráz tizenhét és negyven év közötti, majdnem kivétel nélkül különösen szép szerelmeinek a paródiája, mindösszesen is a tehetség és a szerelem karikatúrája, a könyvet átlengő muzsika szókészletével, a szereplés nyilvános csődje közepette rajzolva. E rövid passzusból is kitűnik, hogy Deák Tamás majdnem valamennyi, jelzetlenül is kifejező szót jelzővel ellátva finomít, kettes-hármas ismétlésekkel, variációkkal pontosít, és szívesen él lírikusra valló, nagyszabású szóképekkel. ezáltal duzzad föl a szöveg olykor az elviselhetőség mértékén túlra, a kissé nehézkes szószaporításig. Írjuk ezt Boleráz, a műkedvelő számlájára. Akire igencsak jellemző – a gyors és karakán döntés pozitív, valamint a szívtelen céltudatosság negatív értelmében is -, hogy a borzalmas koncertet vele együtt végigszenvedő, a kevésbé fontosak közé sorolható kedvesével a párizsi matróna procukciója miatt azonnal szakít, s a „feltornyozott hajó”, „szigorú arcú”, „a halálraítéltek fenséges kifejezéstelenségével” néző Franciska (maga is zenei érdeklődésű lény) az érzelmi és pedagógiai dresszúra csodájaként megérti és elfogadja a „soha többé”-t.

Noha Egy agglegény emlékezéseit tartjuk kezünkben – melynek enyhén Thomas Mann-i részletességű szövegéhez az Egy szélhámos vallomásainak kritikája adja az ötletet: mit tudhat a hatgyermekes családapa, a nem szélhámos Thomas Mann a szélhámiáról!; Boleráz viszont mit agglegény s mit hódító is önmagával azonosan szavahihető -, noha hölgytudományi kézikönyvet forgatunk, ez a majdnem elkészülő alkotás csak fedő iromány Boleráz Antal tervezett moonumentális vállalkozásához. Mint arról a regény világában már otthonosan, egyharmada tájt értesülünk, „az agglegényi tapasztalatok általánosítása” átfogóbb mű keletkezésével kecsegtet. Ez az esszé (tanulmány) a(z esszé) regényben: Boleráz bizonyára soha el nem készülő létsummája: „Így keletkezett, harmincéves korában, megírásra váró nagy művének címe: A méltóságát vesztett világ, amelynek lenyűgözően izgalmas vázlattöredékeibe igyekezünk majd némi betekintést engedni a türelmetlen olvasónak.”

Bár Boleráz ironikusan önironikusan beszél A méltóság...-ról, s a munkával szöszmötölve, kihagyásokkal, alig-alig halad, őt is – és a magát mindig bölcseleti, morálfilozófiai alapállású írónak tartó Deák Tamást is – ez érdekli. A szerelem: a szerelemhez való viszony, a szerelemben élés, a testi és lelki szerelem szétválasztása és bonthatatlan ötvözése, az erotika, a szexualitás, a szerelem a férfi és a nő – a férfi és a női princípium – méltóságának elsődleges kifejezője, legfőbb reprezentációja. E fogalmak többségét a könyv szótárilag is definiálja – szegényes eredményre jutva. A patinás régi és a pökhendi új szótárak címszavai is hiányosak, kikezdhetők, félrevezetők. A pontos meghatározásnak, meghatározhatóságnak a reménytelensége a szerelem bármely formációjának reménytelenségére s ezért a méltóság fogyatkozására, esélytelenségére ébreszti Bolerázt, aki részint Deák Tamás alteregójának tekinthető, bár a könyv nem önéletrajzi és nem kulcsregény a megszokott értelemben.

A monologikus, de az ő-forma egyes szám harmadik személyével is élő, terjedelmes novellabetéteket, fürge dialógust, sok elmélkedő beékelést is sorjáztató esszéregényben a 96. fejezet (Utazás a kertbe) jegyzetek vázlatosságával adja elő a levelezés, a politika a diplomácia, a demagógia, a sajtó, a művészet, a lakás(kultúra), az irodalmi hős, a bűn, a bűnhődés, a becsület, az életcél, az ember kísérőihez (lóhoz, kutyához, gépekhez) való viszony, az ízlés, a természet, az erőszak, a jogrend, a világakusztika, világdinamika és világprognózis méltóságának zuhanását. Ezekben a nézetekben a tanulmányíró Deák Tamás egyes elméleteinek visszhangja zeng. Neki sem volt kenyere – bár ambíciója igen – a filozófiai rendszeresség, bölcselőként is író maradt; Boleráz gondolkodói eklektikája pedig szempontrendszeréből és érveiből is kitetszik. Rövidre zárt, vázlatos, utaló süllyedésképzeteitől mégsem vitathatjuk el a részleges igazságtartalmakat. Például – ahogy írja – a modern sajtógépezet valóban taszítóbb a publicista Kossuth emelkedettségénél; a klasszikus melódia tényleg elveszett a mai „üvöltő zenében”; a preromantika természeteszméje nem ismerne magára a kempingezésben; Posa márkinak mint hősnek csak megcsúfolása Franz Kafka bogárembere; a ló kezesebb és nemesebb jószág volt, mint a gépkocsi stb. Boleráz bizony konzervatív s kissé demagóg gondolkodó (nem a demagógia: az ékesszólás általa említett értelmében). Vegyes értékű, nem nívótlan okfejtései ahhoz mindenesetre elegendőek, hogy – jelképesen az utolsó előtti, 99. fejezetben (Halottas kérdések) – elsodorják az öngyilkosság eshetőségének igenekbe és nemekbe fogott fölvetéséig. Az oly sok Évától karolt, az egzisztencializmustól megérintett értelmiségi Ádám azt a lefelé tendáló ívet látja maga előtt, s azokat a kérdéseket veszi sorra, amivel s amelyekkel a magyar tudat Az ember tragédiája tizenöt színében szembesül.

Antalnak a kalandok évtizedei során jobbára elkerült magzatgyilkosság is okot ad a suicid tépelődésre. (A regényben) utolsó szerelme, Krisztina keresi föl a nőgyógyászt. Fehér Krisztina vezetéknevével a megváltó tisztaságot, az élet újrakezdésének tiszta lapját szimbolizálhatná, személynevével is a megváltást. Antal, tudomást szerezvén a „kicsi nimfa” áldott állapotáról, a falusi éjszakában kedvese fölé hajolva tirádáktól sem mentes nagy vallomásban adja föl agglegényi létét, s vállal ezzel egy merőben más életfelfogást és életvitelt: „... nincs énnekem szükségem többé a cselekvő létemre, az agglegényire, és azt akarom, hogy ebben a lámpafényes éjszakában megfogant szerelmem, amely, mint amin áldás van, nimfatestedben növekedni kezdett, derék fiammá vagy lányommá növekedjék a cselekvő létben, és ébredjen majdan érző létére, ha nem is erről a világról való.” Antal, aki gyermektelen lévén, sosem ismerte a folytatódás folytonosságát (csak úgy, mint bölcs és kaján atyjának fia), mintegy a Tragédiát méltósággal persziflálva azt vallja meg, hogy apának vállalom, ó, Krisztina, magam.

Csakhogy Krisztina süket. Antal épp  a nemrég fatálisan elvesztett hallása miatt figyelt fel rá (meg a pompás lábfeje miatt), és irgalmas szamaritánusként szegődött az esendő süketsége mellé (ami szerencsére a szerelmi odaadásban nem gátolja, sőt érdekesebbé teszi a lányt; a tanítónőt, hogy hivatása által is az Antalnak teremtett test és lélek legyen). „Ne haragudj, édesem – hangzik a válasz a nagy apasági fogadalomra -, egy kukkot sem értettem, a homályban nem láttam az ajkad. (...) Majd megbeszéljük a dolgot napvilágnál – Hamvas doktor elrendezi az egészet, ha esedékes lesz a műtét, és majd megkéred, Agglegény, vigyázzon, amikor csinálja, hogy ne fájjon fölöslegesen, és ne féljek tőled, ha majd azután magadhoz ölelsz.”

Nincs azután. A nagybetűs – státusát a kedvesen ironikus megszólításban már tulajdonnévként viselő – Agglegény megint egyedül marad. Átmenetileg, hiszen a „megszakadó kézirat” utolsó mondatában egy „szerencsés fekvésű padon”, a parkban egy pontatlan diáklány várja a negyvenéves amorózót; a ki tudja, hányadik diáklány. A kör, a regény visszatérne önmaga kezdetébe, ha Boleráz Antal még mindig tizenhat éves lenne, s nem kétszer annyinál is több: immár középkorú.

A Fehér Krisztina név szimbolikája azért hamis (vagy azért kétszeresen igaz), mert nem így hívják. Kitalált név, akár a Karin, a Magdolna, a Chérie és a többi. Az írói névadásnak ezt a kendőző gesztusát diktálja az emlékező lovagias, régi vágású tapintata. Mi több: Boleráz Antal sem az, aki. Árminból lett Antal, de már az Ármin is kieszelt, ködösítő név. Deák Tamás az általános bizonytalanság, kétely és méltóságvesztés regényében a névválasztással kezdi és végzi az egyébként is kifürkészhetetlen valóság elfüggönyözését.

S az Agglegény... Az Egy agglegény emlékezéseinek írója – nem agglegény. Nős. Volt. Azért lett megrögzött, programos, a nem nősülés páncélját magára öltő agglegény, mert adakozó érett asszonyok által történt korai férfiúi beavattatása és egyetemi tanulmányai mellett hirtelen megszilárdított egzisztenciája megfontolatlan módon a Cilivel kötött sietős házasságba kergette.  Rádöbbenvén, hogy a házasság unalmas, a szerelem jelzőtüzeit kioltó révénél a változatosan háborgó érzelmek szabad óceánja sokkal vonzóbb és megfelelőbb számára, öt év után viszonylagos békében elváltak (Antal mély, de nem drámai ember, ezért szeretői vagy nyomtalanul illannak el, vagy később is jó kapcsolatot ápolnak vele, melyben a testi újrázás sem kizárt.) Huszonöt éves, amikor újra és végképp szabaddá s a maga értelmezése szerint tényleges férfivá (agglegénnyé) válik (amikor Antal született, a húszas években még a huszonnegyedik életév volt a férfiember felnőtté üttetésének dátuma). Tehát másfél évtized szerelmi kalandjairól számol be a kitérőkkel és kommentárokkal tarkított emlékiratban, mely a házasságra mint előtörténetre és kiváltó okra éppúgy megfelelő számú szót veszteget, mint a tizenéves ifjúság lázas érzéki iskolájára. A tizenöt nőtlen esztendő az öt házas év kompenzációja, Antal azonban emelkedettebb egyéniség annál, semhogy Cilin és az elvesztegetett időn bosszút álljon. Ez amúgy sem sikerülhetne, mivel új és új kapcsolataiban is rá-rájön az a furcsa „zuhanás”, melyet Cili (és az „erdei nász”) óta ismer. A feleség „lantlábakból sarjadó alakjának varázsát” követően Boleráz a szerelem és a szeretkezés különböző lányok és asszonyok által megtestesített aspektusait tanulmányozza,nem kívülről, hanem az őszinte odaadás, az egyenrangúság hevében, még ha ez az egyenrangúság minduntalan és szükségszerűen csorbát szenved is. A filozopter és a nőfaló egyszerre munkál benne (a tigris és a sakál...) Lídia, a táncosnő „óegyiptomi macskabájának” adózva, a nála jóval magasabb, fortélyos bakfis atlétanő, Karin paplanja alatt a mama elől rejtőzködve, az „állítólagos bárónő”, Ágnes „fenséges és megható sznobizmusának” holdudvarában, a női érzéketlenség betegét, Magdolnát sikeresen gyógyítva az ágyban, az „álházasságot” is vállalva a hozzá minden vonatkozásban méltó Szuzuki oldalán, Chérie kislányosság és elhízás közt fele úton időző nimfomán bájait birtokolva, s mind a többi esetekben. Ezek mindegyike arra ébreszti Bolerázt, hogy a megállapodásban nem létezik szerelmi boldogság. Baj, ha a nő okos, és baj, ha buta. Zavaró, ha nem találja ki a gondolatainkat, feszélyező, ha kitalálja. Szép küldetés, ha be kell vezetni őt a szerelemművészetébe, és mennyei, ha mindent tud az ars amatoriáról, de amaz is és ez is kilendít a fő műnek, A méltóság...-nak szentelt órák és az összkomfortos magány állapotából. Illetve a magány sosem kiegyensúlyozott: Antal néha még sétálni is viszi másik éneként megszemélyesült magányát...

Deák Tamás néha „kisajátítja” Boleráz Antal önvallomását. Igazi Deák-novella a T. Rózsa-történet tragikus kitérője a megalázott, öngyilkos tanárnővel, és kisregény-terjedelmű misztikus példázat a több fejezetet kitevő A jóslat. Az egyenletes intonációjú, ironikusan szuggesztív, az elegáns kacifántosságban regnáló sajátos írói hangba magyar irodalmi előképként Krúdy Gyula epikája zöndül: ő volt az, aki a szerelem sokarcúságát és mulandóságát fölülmúlhatatlanul, tragikomikus fénytörésben és fájdalmas emberséggel ábrázolta asszonysorsokból szőtt, egy férfi köré fűzött írásaiban (ez a sok-egy férfi, Szindbád – ez is álnév... – egyenes ági elődje Boleráznak). Letagadhatatlan a Krúdy-ihletés például az Antal a temetőben sétál című, 24. fejezet lapjain: „... sohasem értette, miért mondják a temetőket a mulandóság otthonainak. Ő maga szívesen s évszakonként legalább egyszer kisétált a város meredek dombon tenyésző régi temetőjébe, s nem mulasztotta el, hogy november elsején, halottak napján újra meg újra megcsodálja, milyenek a gyertyafénytől alulról megvilágított fák...” (Boleráz Antal valamely, a kultúrhistóriára fogékony kedvesének fülébe természetesen belesusogná: november 1-je az újabb évszázadokban Mindenszentek napja, estéje így a halottak ünnepének előestéje. Kéziratának átfésülésekor nem kerülné el figyelmét a szöveg itt-ott kísértő darabos esetlensége,mely oly idegen az uralkodó poétikumtól, a szavakat ízlelgető, groteszkül fanyar és bölcs választékosságtól, s a folyton rosszul használt létére és lévén szóalakokat is összebékítené, hiszen valaminek ellenére és valaminek okán a szerelemben sem ugyanazt jelenti...)

Az Egy agglegény emlékezéseit Deák Tamás kevéssel negyvenéves kora után, 1968-70-ben írta. Ez a legjelentékenyebb alkotása. A magyar prózában eddig nem ismert, új, esszéisztikusan értekező módon, de a lendületes mesét sem feledve adja tudtul, amit ezer és ezer más mű másként: hogy a szerelem a társadalmi szokásrend és a koronként változó ésszerűség szerint ugyan szabályozható, ám a hűséges házasság, a makulátlan monogámia éppúgy nem biztosíték a boldogságra; amiként a konok és csapodár agglegényi (vagy más) életforma sem. A szerelméért, a szerelmeiért mindenki maga felel, egyedien, egyszerien, embersége mértékével és sorsa színe előtt. S ha e nehéz és kétes eredményű keresésre és küzdelemre elszánja magát – márpedig Boleráz Antal elszánja -, akkor emberlétének kicsinysége, esendősége és olykori nevetségessége ellenére, vétkei és zuhanásai, csalásai és megcsalatásai közepette is övé lesz a boldogság pillanatnyi és törékeny voltáról való tudás; s e tudás, a hiány tudása már méltóság.

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 165-176. old.  Móra Könyvkiadó 1977.