2017. febr. 11.

Szász Károly (1829-1905): Basa Tamás





Basa Tamás a gyertyáját meggyujtotta,
Ezüst kacsos nagy zsoltárját kinyitotta.*
Barna képe
Lebocsátva tenyerébe;
Ősz szakála
Elterül a könyv lapjára.

Nyugszik a kard hüvelyében; –összehajtva
Áll a szakadozott zászló, por ül rajta;
Egy szegletben
Ott pihennek mind a ketten;
Mint a szívben a harczoknak gondolatja.

Selyem füben kedvére él künn a ménes,
Nyerget se lát sem a Fecske, sem a Kényes,
Délig alszik a sok szolga,
Semmi dolga;
S a sisakba
Bele költött két galambka.

Basa Tamás, jó kapitány! hát te alszol?
Nem hallod-e? túl a bérczen csatadal szól!
Molduvában,
Mint az oroszlány buvában,
Fejedelmed a törökkel egyre harczol!

Jő a hirnöki: „Basa Tamás, jó vezérem!
Siess, siess! Homlokomról csorg a vérem.
Mire tartod
Hüvelyedben ősi kardod?
Vagy a sirnak éjjelébe
Tettek-é be?”

Más hirnök jő: „Basa Tamás, kapitányom!
Székelyekkel jőj segitni, vert csatámon,
Seregemnek java porba,
Kardom csorba,
török-tatár legyen –e ur, szép hazámon?”

Harmadik jő: „Basa Tamás, jó bajtársam!
Hű arczodat, jó aczélod, hát ne lássam?
Idegenben
Igy engedsz-e elepednem?
Fejedelmed, barátod, már
Hasztalan vár?”

Három hőssel, három lóval kevesebb van
Fejedelem oldalánál a táborban.
De hiába
Jöttek hárman, lóhalálba…
Basa Tamás menni hagyja őket sorban.

Még előtte nyitva áll az énekes könyv,
Barna arczán most leindul egy sebes köny;
Szakálába elszivárog, –
S a zsoltárok
Bús nótája
Töredezve jő ajkára.

És felugrik…Már kezében rezg a lámpa
Reszket mintha félne a vak éjszakába’,
Majd eloltja a sebes szél…
Basa nem fél –
De szemén még könyben ég a gyertya lángja.

Künn a kertben megy előre lassu lépvést,
Bársonyos fá tompitja a hangos lépést;
S egy vas ajtó
Végre zörren, és a zajtól
Megijedve
Felnyög az éj néma csendje.

Lefelé a tölgyfa-lépcső hatot dobban,
Basa utját uj vasajtó állja ottan.
Csikorogva
Fordul a  nehéz sarokba’,
Szelétől a gyertya lángja visszalobban.

Ujra hat lépcsőn nehezlik Basa lépte.
S lenn van már a sirbolt néma éjjelébe.
Már a lámpa
Sincs a sötétben magába,
Hosszu póznán
Egy nagyobb mécs himbálózván.

Kőkoporsók állnak ottan hosszu sorban,
Ősi czimer, –hősi nevek hanvas porban –
De elől egy nyilt koporsó,
– Az utolsó –
S benne vagy egy fehér rózsa, hajnal korban. –

Halovány arcz, álmadozva éjhaj árnyán –
Keze két szál genge liljóm, keble márvány,
Basa megáll az állványon :
„Én leányom!
Szép leányom!” ezt zokogja
Lassu hangja.

Majd a koporsóra hajlik, s mintha félne
Hogy meghallják, hangosabban ha beszélne,
– Hallgatóznak tán a falban? –
Halkan, halkan
A halottnak őrült szókat sug fülébe.

„Itt vagy mégis szép leánykám, rózsa-szálam,
Fázol-e még? Félsz? ne félj, hisz itt vagy nálam;
gondolod, hogy odadnálak
a halálnak:
Hogy letörjön?”…
Szegény Basa Tamás, örjöng!

„Azt beszélik, hogy meghaltál!…Eltemettek,
Elevenen a sötét sirboltba tettek,
Száz mécs égett,
Karénekkel vittek téged…
– Azok a fejér apáczák nem szerettek!

Mért valál nálok fehérebb liliomszál?
Azt hiszem: hogy szeretnék ha halva volnál,
De én sirodat betörtem, megraboltam,
S míg aludtál, kihozálak, élve-holtan!

Alugyál még, alugyál itt, puha ágyban,
Édes apád vetette azt illyen lágyan,
Meg ne tudják
Hálótermed titkos utját…
Rád törnének
A gyilkos fehér testvérek…

Nem, nem adlak vissza nékik, édes szépem!
Ha klastromba mészsz: leányom ki lesz nékem?
Lángot, lángot!
Felégetem a világot!
Csak a te hálószobádat hagyom épen!”

S már nem suttog Basa Tamás. hangja felzúg;
A sirboltban visszazengi minden zegzúg,
A mécs, a mint lehe fújja,
Reszket ujra,
És ki alszik…
Csak az átkozódás halszik.

Jő a hajnal…Basa Tamás ül nyeregbe,
Öltözik nehéz sisakba, fegyverekbe.
És megindul száz lovassal,
Tüzzel vassal,
Hat ágyuval a nagy úton megy zörögve.

Nem törökre, nem tatárra, Molduvába:
Hanem megy, mint him oroszlán, nagy buvába,
Boszut állni lánya végett
Pusztit, éget
S merre vonul,
Minden zárda lángba borúl.

Ingadoznak minden tornyon a keresztek,
Minden oltáron a lámpa félve reszket;
Az oltár-szentség kiszórva
Szennyes porba;
A papok a vérbe, lángba odavesztek.

Mintha indul a Nemere észak felől
Erdő mező ki nem állhat dühe elől,
Vad robajjal
A sikságon végig nyargal;
Basa Tamás
Nyomán ugy ment a pusztulás.

De a vad szél, melly kitöri a cser-ágot,
Megkiméli cser tövén a kis virágot:
– A szent fátyol
Szűzeit a bősz Basától
Ha reájok törhet: senki
Meg nem menti.

Szörnyü kardját sziveikbe mártja mélyen,
Boszuját lecsillapitni őrült kéjben,
„Hova tetted a leányom,
Szép bálványom?
Igy kiáltoz,
hangja vészt s a kard halált hoz.

S nincs körülbe már szentegyház, zárda épen
Átment rajtok Basa Tamás, bősz dühében.
S a keresztnek
Mellyet köny és vér feresztnek,
Napja immár lemenőbe’ Háromszéken.

De kifárad a zivatar dühe végre,
A Nemere visszavonul rejtekébe;
Basának is elég volt már
Annyi oltárt
Összedulni:
Ideje már elvonulni.

Ott ül ujra, egyedül van várlakában;
Búsan ég a gyenge mécs az éjszakában.
Ujra ott áll
Asztalán a drága zsoltár,
S Szent Dávidnak dalait mondja magában.

Örjöngése csillapul és vad szivének
Jobb érzési lassan-lassan visszatérnek.
És az átok elhal ajkán,
Megmaradván
A mély bánat:
„Oh mivé tettem hazámat?” –

S ujra indul; már nem őrült mint előbb volt.
Tudja, érti már hogy édes lánya megholt.
Elsiratja,
De gyémántok könyharmatja,
S ékes szentegyházzá lesz a néma sirbolt.

S valahol csak egy templomot dönte porba,
Felépiti, visszahelyzi ujra sorba.
De reájok nem helyeztet
Szent keresztet,
S nem más oltárt:
Csak egy bibliát s egy zsoltárt.

Jő nyugatról mint a hajnal ragyogványa
A megujult tiszta hitnek tudománya,
S a gondviselés kezében
Lesz eképen
Eszközzé a Basa Tamás halt leánya.

Ott aluszsza csendes álmát a leányka;
Sirboltjában az igaz hit örök lámpa.
Mély sirjából
Századokra kivilágol,
S mindig uj, és mindig ifju marad lángja.

(*E zsoltárt, nagy 4-rét alakban, ma is mint sajátját őrzi a zabolai ref. egyház. Ezüstös kemény tábláján Basa Tamás neve, ki a hagyomány szerint székelység főkapitánya s Három-szék reformatora volt, a XVII. század közepén. Lásd Kállai Székelyek eredetéről. 226. lap.


Vasárnapi Ujság 2. évf. 24. sz. (1855. junius 17.)