2017. febr. 11.

Pálffy Albert (1820-1897): Ifjabb Ritka Péter uram életéből (Beszély)



I.

Az időben, midőn Erdélyben Kemény János uram uralkodnék nem nagy dicsérettel, történt egy szép reggel, hogy a török porta egészen váratlanul Apafi Mihály uramat nevezné ki a fejedelmi méltóságra.

És azonnal mindenfelé egyes támadások keletkezének, a többi között még Kolozsvárott is, a városháza előtt, hol egy pár száz fegyveresből álló csapat egész álló óráig orditozta, hogy Kemény János uramat immár Erdélyben senki sem ismeri, az egész ország Apafi Mihálynak hódol. És tartott e tréfa mindaddig, míg Bogyó Tórod fejedelmi hadnagy körülbelől ötven lovas legényt összeszedvén, a nyugtalankodókat rövid vagdalkozás után ugy szétszórta, hogy e vidéken többé senki még hiröket sem hallotta.

Egyedül csak a vezérnek neve maradt tudva. bizonyos Ritka Péter nevü fiatal ember, azelőtt enyedi diák, de kit soknemü korhelykedései miatt a mult évben a kollegiumból tisztelettel kicsaptak.

Azért is vitézlő Kászonyi Elek uram, a fejedelmi ügyek igazgatója, tüstént megkészitette az emlitett ifju ellen a szükséges idéző leveleket, összehivatta a tanukat s birókat, s kihirdettette, hogy a ki ezen embert élve vagy halva az igazság kezébe szolgáltatandja, ennyit és ennyit kap jutalmul. Minden annak rende szerint, és törvényesen elintéztetett, a volt még hátra, hogy valamiképen megfoghassák.

II.

Ugyan azon időben élt egy szegény árva fiu.

Azaz : ne vegyünk minden szót tul szigoruan, betüértelemben. A fiu, kiről beszélünk, már megütötte huszonnegyedik évét, aztán volt nála Erdélyben, a Szilagyságon szegényebb szegényebb ember is, a mennyiben maradt rá agtyjáról örökségképen egynehány apró falu.

Igy levén a dolog, a szegény árva fiu, névszerint ő kegyelme ifjabb Verebes Lázár uram elérvén nagykoruságát, ugy gondolta, rendén való dolog volna nehány napra lerándulni falujába, megtekinteni a gazdaságot s megvizsgálni a számadásokat.

Posztoczki Márton, a verebesi udvarbiró, e nagyszerü hirre otthonn mindent mozgó állapotba tett, hogy uj földesurát, kit gyermekideje óta nem látott, teljes diszszel s pompával fogadhassa. A falubelieknek megparancsolta, hogy e nagy napon fényes ünnep tartassék; birák uraimék ékesszólásra nyissák ajkaikat, a hajadonok fehérbe öltözve virágokat hintsenek az érkező lábai elé.

A földesur Gyaluig lóháton szándokozott jönni, ott az udvarbirónak őt fris lóval s könnyü kocsival kellett várnia, hogy aztán együtt röpithessenek jobbra északnyugat felé.

Minthogy azonban a várt uraság a mondott órára nem érkezett meg, Posztoczki uram, hogy az időt addig is hijába ne töltse, a városka végén egy kocsma udvarában kifogatta a lovakat, maga pedig bement az ivószobába egy pár kupa érmellékire; holott is többekkel találkozván, kinálgatás közben mindenki elbeszélé ki mi járatban volna.

Csakhogy nemzetes udvarbiró uramnak a hallott ujságok nem nagy örömére váltak. Uj földesuráról mindenfelől csak a legroszabbat hallotta; azt mondták felőle, hogy büszke, tudatlan, gyanakodó, s alattomos lelkü suhancz, ki abban gyönyörködik, ha másnak roszat tehet, s kinél fél esztendőnél tovább szolgálatban senki sem maradhat meg.

Az ivószobában többen is voltak, de udvarbiró uram csak azokat vette figyelembe, kik vele egy asztal mellett ültek.

Ez alatt szerencsésen elütötte a kilenczet, a tiz óra sem volt már messze, s az uraság még mindegyre késett; az ivótársak egyenkén vőnek bucsut s utjokat tovább folytaták …. még egy órai várakozás kellett csak, s otthon a nagyszerü készületek mind szégyenbe maradnak.

Egyszerre azonban, midőn az udvarbiró szinte már kétségbe kezdett esni, eléje szőke szakálos fiatal ember kerül, ki a bús öreget, midőn szótlanul nézdelné ürülő pohara fenekét, a legnyájasb arczkifejezéssel üdvözlé…

– Jó napot, édes Posztoczki bátyám.

– Adjon Isten kegyelmednek is, nagy jó uram.l…

Ezt mondván merően nézett az idegenre, kit eddig azonban ez életben látnia alkalma nem volt.

– Nos – folytatá amaz – mit néz olly nagyon? Hasonlitok-e boldogult atyámra?

– Boldogult atyjára…?

– Természetesen! Még sem találja el ki vagyok? Senki más, mint a kire itt várakozik udvarbiró uram….

– Hogyan? a kire én itt várakozom…?

– A kocsisnak már megmondtam, hogy fogjon, mert azonnal indulni kivánnék….

– Tehát valóban? és saját uri személyében az én kegyelmes uram állana előttem…? Ezer engedelmet kérek… Megyek tüstént; egy percz alatt készen lesz minden…óh bocsánatot kérek…hiszen ha csak távolról is sejthettem volna, de mikor ez ideig nem lehetett szerencsém.

– Tehát csak szaporán. Fizessük meg a kocsmárosnak mivel tartozunk, s aztán menjünk, mert estig váltott lovakkal is lesz mit haladni, pedig éjjelre nem szeretnék idegen helyen maradni.

– Még nem késtünk el kegyelmes uram; valahogy csak haza vergődünk naplementre, ha Isten is ugy rendelte.

Az udvarbiró földesura jelenlétében zavarodottan, s meglehetősen ügyetlenül viselte magát: minden mozdulata képes lett volna nevetést idézni elő, ha egy harmadik őt figyelemmel kisérte volna. Aztán meg is volt lepetve, alig hitt szemeinek, látván maga előtt e barátságos arczvonalakat, s hallván füleivel e bizalmas s leereszkedő hangon folytatott beszédet, mellyhez szeretetreméltóságban mi sem vala hasonlitható. Egy kicsit nagyon eltöltötték fejét az iménti beszédek: lelki szemeiben egészen másként látta ő maga előtt a büszke, tudatlan, gyanakodó s alattomos suhanczot, kit félévnél senki sem tud tovább kiállani.

Mentek.

Ő kegyelme egyenesen a kocsis ülésébe ugrott fel, s Posztóczki uramnak mellette kellett helyet foglalnia; a kik nézték az elindulást, nem győztek eleget bámulni e szokatlan jeleneten. – Hát még mikor látták, hogy a nemes ur kezébe kapja a gyeplőket, s vakmerően közé cserdit a csiklandós vérü lovaknak, ugy hogy a kocsi e perczben, mint dörgés és villámlás rohant ki az állás alól, a kocsma udvarából.

A csendes vérü öreg megcsóválta fejét, de örült, hogy földesurát illyennek, s nem másnak kezdte megismerni; átlátta, hogy az ördögnek sincs olly hosszu szarva, mint a hogy az oláh templomok képein láthatni.

A kocsi kerekei vigan peregtek; az udvarbiró hosszan, szélesen elkezdett a verebesi gazdaságról beszélni; előhozta a tavaszi nagy szárazságot, s a nyári folytonos esőzéseket, a földesur pedig mindent a legnagyobb figyelemmel végig hallgatott, s a tett rendelkezéseket egyenként helyben hagyta, megdicsérte, és megerősitette.

Posztoczki uramnál boldogabb ember nem volt a vidéken.


III.

Nyájas olvasó …. a mennyiben e dolog minket is illetne, mi csak minél gyérebben osztozzunk a jó udvarbiró örömében, mert a történetnek egy kis bökkenője is van.

tudniillik a szőke szakálas ifju, ki magát ifjabb Verebes Lázár uramnak adta ki, senki msá nem vala, mint épen Ritka Péter uram, kinek veszedelmes állapotjáról már tudósitva vagyunk.

Posztoczkinak  a gyanú eszébe se jut, annál gonosszabb természetü lesz ébredése.

Hajtottak gyorsan. Képzelhető, milly kellemesen esett az üldözött ifjunak a csinos kocsiban ülni, s haladni vágtatva előre nagy csörgősen, és csengettyüsen. Ha tán maga Kászonyi Elek direktorfiskalis uram jött volna szembe, ő is kitérendett e fényes uraságnak, távolról sem sejtve, ki lappangott a fejedelmi külső alatt.

Igy haladtak ők egy pár mérföldet, midőn Kapuson tul az országu8t lejtőin némi távolságra egy kocsit pillantottak meg, melly körülbelöl hasonló gyorsasággal haladt előre, mint a hogy ők is hajtottak.

– Kik ezek? – kérdé a földesur.

– Még nem ismerhetem; nagyon messze vannak.

Azonban az előttök haladó kocsi lószerszámaiban valami rendetlenség esvén, míg az ott megigazitották, addig a mieink őket utolérték.

De milly nagy volt ő kegyelmének csodálkozása, midőn látná, hogy azon kocsiban, minden  kiséret s cselédség nélkül, egy szép s meglehetősen fiatal urhölgy ült, ki, baj történvén, egész megszokottsággal ugrott le helyéről, bátran közzé ment a lovaknak, s a hámok között állván, szorosabbra huzott nehány csatot, aztán ismét kocsira pattant, megragadá a gyeplőket s tovább iramtatott a szürkékkel.

– Patvarba Posztoczki …. ugyancsak hatalmas példényai teremnek itt falun az asszonyi állatoknak …. ez aztán katonás viselet …. az illyen menyecskének, azt hiszem egyéb dicséretes dolgokra is szép hajlandóságai lehetnek…Még sem ismeri?

–Aligha el nem találom …. Ez bizonyosan a szentlőrinczi papné, az szokott illyen komédiákat csinálni….

– Szent Lőrincz? Merre van az?

– Arra van valahol Bánfi-Hyundatól balra….mi azonban, nem telik bele egy félóra, jobbra csapunk, a Meszes hegyek közé…

A földesur mosolygott magában, s a szép menyecske iránt egyszerre annyira érdekeltnek mutatá magát, hogy Posztoczki nem tudta mire vélni a dolgot. Ugyane percztől fogva az ifju nem kérdezte tovább, merre visz az ut Verebesre. Hajtott a csapáson végig, merre a másik kocsi ment, még a kerékvágást sem cserélé fel.

Az udvarbiró látva e félrekanyarodást, bátorkodott megjegyezni, hogy igy nagyon eltérnek az egyenes utról; a két első völgy a patak mellett a legjobb ut lett volna, a Szilágyság felé; most már csak egy van még hátra, s az a leghosszabb, s a legrosszabb, azonban a könnyelmü uracs csak tréfűra vette a tapasztalt ember intéseit.

Félóra mulva az udvarbiró tökéletesen lemondott arról, hogy ma estére Verebest megláthassa.

– Ugyancsak pogány gyerek lehet – gondolá magában – millyen szem-fül lett egyszerre, a mint mellette egy tarka viganó elsuhant.

Szerencséjére az öregnek, hogy földesura illyetén hajlamai miatt nem kellett félnie, hogy otthon tulajdon családja nyugalmában eshetnék valami kár, mert leánykái még aprók valának, Pocztoczkiné asszonyom szépségeiről pedig mentül kevesebbet szólunk, annál jobb.

Isten kelmetekkel verebesi birák uraimék, s a falu bölcs előljárói, kik ékes beszédre nyíl ajkaitokkal egyetemben lóvá vagytok téve. – Menjetek haza ti is jó leányok, tartsátok meg tiszta fehér ruháitokat jövő vasárnapra, mert hiába szedtétek tele kötényeiteket sok gyönyörü virággal, illatos fodormentával, boldogasszony levelekkel, s ezerszinü őszi rózsákkal. Vége van a szép estének, mielőtt alkonyodni kezdett. – A kegyelmes urat a szentlőrinczi papné, mint valami emberevő sárkány, magával ragadta. Mintha csak záporeső omlott volna tánczteremetekre, a templomelőtti gyepre; mintha ollóval vagdalták volna szét a hegedük hurjait, mintha viaszszal tömték volna be a klarinét rikoltó torkát.

A kocsik vigan peregtek az uton.

– Tudja-e udvarbiróuram, min töröm fejemet?

– Mondja meg kegyelmes uram.

– Mit kellene kitalálni, hogy annak módja szerint bejuthatnánk a szentlőrinczi tiszteletes házába?

– Ennél nem lehet könnyebb dolog a világon. Elesteledünk, és szállást kérünk éjjelre.

– Avval még nem messze megyünk. A szállást megadják, reggelre pedig bucsut kell vennünk; én pedig attól félek, ugy bele találok ezen menyecskébe szerelmesedni, hogy három napig sem unnám meg folyvást gyönyörködni szép szemeiben.

– Ha igy van a dolog, akkor csak kegyelmes uram gondoljon ki valami ügyes praktikát.

– Egynémi mesterség már jut is eszembe…Mit mondana rá Posztoczki uram, ha a pap háza közelében egy árok szélén olly ügyesen tudnánk felfordulni, hogy a kocsinak se törnék el több két kerekénél, magunknak is legfeljebb egyik vagy másik karunk ficzamodnék ki helyéből.

Posztoczki uram felelet helyett bámulva nézett kegyelmes urára.

– Nincs igazam talán? Milly szép volna, ha ez a kellemes menyecske, minket betegségünkben ápolna…terringettét, hiszen az illyen történetekből a régi világban még verseket is csináltak…talán van még most is olly szerencsétlen a ki csinál.

IV.

Azonban széles e világon senkinek sem volt olly változékony kegyelmes ura mint a verebesi udvarbirónak.

Az ifju, a szalmatüz elhamvadásával, szemlátomást alább hagyott szenvedélyességével, később megbánta, hogy ennyire hagyta magát elragadtatni, míg végre kinyilatkoztatá, hogy el ment kedve épen egy asszonyért oda bolondulni Szent-Lőrinczre, inkább nem bánja, folytassák ismét utjokat Verebes felé.

– Valóban, kegyelmes uram, ez a legokosabb mit tennünk lehet.

– Legyen. Mondja meg merre forditsam a lovakat.

– A dolog ugy áll, hogy az egyenes uttol kissé nagyon eltértünk; ha itt a hegyek közzé csapunk, nem tudom, ha csak kerék vágásra is találunk-e? Egyebet nem tehetünk, mint ha vissza fordulunk ismét, s felkeressük a hegyi utat, mellyet bizony kár volt elhagynunk.

– Már megtörtént, soha se sopánkodjunk rajta. Azonban ezek a lovak igen el vannak fáradva.

– Eleget mentek biz azok, de elmehetnek még Peczefalvaig, a hol ránk fris lovak várakoznak.

– Hagyja rám a dolgot. Szörnyü kedvem kerekedett itt e szép mezőben megpihentetni. Fogjuk ki a lovakat, hadd egyenek egy kis gyepet, s aztán adunk rá nekik jó porczio abrakot. Mi pedig leheveredünk itt e tölgyfa alá, s Posztoczki uram addig nekem szép mesét mond.

– A mint kegyelmes uram parancsolja, csak hogy mesével nem szolgálhatok, mert én egyet sem tudok.

– Annál jobb. Akkor megpróbálom alszom egyet az árnyékban.

Ugy lön minden miként az ifju parancsolta.

A lovak irigylendő étvágygyal harapdálták a hegyi kövér füvet, mellyet por soha sem lep be. Posztoczki uram pedig önelégülten mosolygott maga elébe, örvendvén hogy a jó Isten neki illy bizalmaskodó földesurat adott. Csodálta, hogy lehetett illy embert rágalmazni, mint amazok ott a gyalui kocsmában tették. Vagy talán csak tréfálni akartak vele, meg akarták őt ijeszteni, hogy aztán az ellenkezőt  tapasztalván, a szerencse annál jobban essék.

Igy telt el nehány óranegyed.

Ez alatt az ifju aludt volna, de nem lehetett. Itt ez árnyékos helyen, mindenféle legyek és szunyogfajok csipkedték finomuri bőrét, midőn egyszer ki akará kezét nyujtani, egy szép s köpczös varangyos békát talált megfogni.

Megharagudott s felkelt.

Az udvarbiró előre sejtette, hogy ismét valami komédia fog történni, mert az urak elméje akkor leghóbortosabb, ha valahol az unalom őket galléron kapja.

Ugy is volt.

– Mondja meg nekem Posztoczki uram – szólt nagyot ásitva az ifju – hogy hivjákotthon ezt a pej paripát, a ki legközelebb legel itt mellettem….

– Filkónak nevezzük, kegyelmes uram.

– Csinos állat, de tán még jobb volna nyereg alá venni, mint rud mellett kinozni.

– Nem lehetetlen, uram, de még nem próbáltuk…

– Ide vele, lássuk mit tud.

– Hogyan, rá akarna ülni kegyelmes uram? bizony nemtanácsolnám, mert igen vad és tanulatlan.

– A vad s tanulatlan ló volt mindig legfőbb gyönyörüségem.

Ezt mondva elindult, hogy amugy szőrin a lóra vethesse magát.

– Ha már épen megakarja próbálni, kegyelmes uram, engedje meg legalább, hogy előbb felnyergeljük…

– Hol találunk itt nyerget?…

– Van itt mindig egy a kocsi saroglyájában.

– No az nagyon derék. Én ugyan udvarbiró uramról mindig csak a legjobbat hallottam, de a mit magam tapasztalok. felülmul mindent.

– Nekem egyedüli törekvésem, kegyelmes uram tetszését megérdemelni.

Felnyergeltetvén a paripa, az ifju azonnal hetykén rávetette magát; a ló e nem várt megtámadásra iszonyu dühbe jött, rugott, vágott, harapott, tajtékjával maga körül mindent befecskendett, de lovagja nagyonis érték mesterségét, hajlékony testével ugy simult le hosszában a lóderekához, mint nád a szél ellenében, míg végre a ló maga is átlátta kivel van dolga, s megadta magát sorsának, feltétel nélkül.

A lovag pedig mint nemes ellen, ki győzelmében legmérsékeltebb, a leigázott állatot először csak lépésben járatá, s csak lassanként lett a lépésből sebesebb ügetés, s legvégre futás, iramodás.

Az udvarbiró pedig kedvteléssel nézdelé földesura ügyességét. A jó embernek arcza még most is égett az előbbi dicséret miatt; és megtapsolta ura minden mozdulatát, és szemeit törölgette, hogy a mindinkább tova paripázót annál jobban láthassa.

Midőn aztán az érdekes jelenet, az ut és bokrok lejtőin tul, eltünt szemei elől, mintegy elfáradva, leült a gyepre, nézegetett jobbra-balra, kiváncsian várva, mellyik oldalról fog ismét előbukkanni az ifju, kit annyira tisztelt, a mennyire szeretnie kellett.

V.

Megmenekedett tehát a legközelebbi veszedelem tátott torka elől vitézlő Ritka Péter uram.

És rohant előre, vakon, eszeveszetten, és kétségbeesve, mindaddig, míg hitte, hogy cselfogása észrevétetvén, utolérhetik.

Azután pedig rövidebbre fogta a kantárszárat, csillapitotta lova tüzét, és buzgóságát, maga is lélekzetet vőn, s bokrokkal keritett rövid mezőben megállapodék.

– No, édes lovam – szólt komolyan az állathoz. – Most adj jó tanácsot, ha tudsz. Ha valaha, most van szükségem valakire, ki okosabb legyen nálamnál. Én egészen rád bizom magamat, menj a merre tetszik, ment a merre szemed lát, vezesd uj gazdádat, ne tekintsd mi uton jutották birtokába, mert én már mindenből kifogytam, kipusztultam, megbuktam és árva lettem.

A lónak megesett szive e panaszos beszédekre, s megrázván izzadó serényét, azzal mint jól biztató igérettel továbbá indult.

Igy mentek ők kettecskén, olly vidéken, hol addig egyikök sem járt. Előbb kétkedve haladtak bizonytalan sorsuk felé, aztán busulások valahogy szelidült, fájdalmok köve lágyult, aléltságuk fagya kienyhült, végre szivökhez még a jobb remények sugarai is egy kis tolvajutat találhattak.

Különben gyönyörü augusztusi nap volt, mintegy délutáni öt óra; a nap pogányul sütött a bérczek oldalaira, irgalom nélkül perzselvén a mezők kopár lejtőit, míg itt lent a völgyben a patakok fecskendve eső habjai, s a fák árnya alatt csillogó örök harmat, a lég forróságát kijátszák.

Egyszerre azonban, midőn igy lépdelve baktatnának elő, tisztásabb helyen, hol pár kerékvágás s több lónyom az országutat jelölé, az utazók elé a sürüből két lovas oláh terem.

A ló visszahorkantott.

– Igazad van lovam …. ezek rablók …. köszönöm a figyelmeztetést. Ezután Csillag lesz a neved: Filkó pedig legyen az, a ki neked e disztelen nevet először adá.

Rövid csata kerekedék: a jámboreszü rablók csakhamar észrevették, hogy ezuttal emberöket roszul választák ki: az első, karddal fonákul fültövön találva, azonnal leköszönt lováról, a másik pedig, midőn futásnak akarna eredni, karikás ostorral nyakánál fogva társa mellé rántaték vissza.

Ugyan-e pillanatban más oldalról is két lovas tünt elő, kik az imént véghezvitt mesterművet távolról látván, tapsok között jövének az események szinhelyére.

– Helyes, dicső, pompás – szólt az öregebb –akárki vagy atyámfia, de ezeket emberül leteremtetted.

– Három hét óta szaglálózunk e gazemberek után – folytatá a másik – s utoljára is, más akad rájok.

– De kis öcsém – vevé fel ismét a szót az előbbi, s hol az idegenre, hol társára nézett. – Talán nem is tituláljuk meg mi illendőképen ezen derék uri ember személyét; mert a mint látom, ő kegyelme márkülönb emberekkel is koczintott poharat, mint a millyenek mi vagyunk.

– Mondasz valamit, bátyám, de hiszen majd engedelmet kérünk ifju uramtól, ha több időnk lesz rá.

Ezzel a két hajdu leszállott lováról. És oda menvén a rablók mellé, azokat szakértőleg megkötözték, miután az elájultat nehány oldalbadöféssel szerencsésen eszméletre hozták.

Azonban a mi nemzetes ifju urunk, mit sem óhajtott volna inkább, mint innen minél előbb elszabadulni. Nem volt ő ollyan ember, hogy a dicsvágy kinzotta volna. Azért is mintegy próbául nehány mozdulatot tőn, mint a ki már tovább menni készül.

– El akar menni, nagy jó uram…?

– Igen, jó emberek, engem utam másfelé vezet.

– De már annyit csak tegyen meg kegyelmed, hogy jöjjön be velünk Bánfi Hunyadra, s vegyük fel e gazemberekért a jutalmat, a mit megérdemlettünk.

– Micsoda jutalomról beszélnek?

– Idegen lehet az ur, ha nem tudja: Husz forint van ezek fejére téve: félóra alatt, ha jól megyünk, beérünk a városba, s hadnagy uram a pénzt az első szóra előnkbe olvassa.

– Mondjak valamit kendeknek? – szabadkozék tovább is az ifju, ki az erdélyi határokon innen, nem örömest találkozott volna hadnagyi rangban levő emberekkel. – Legjobb lesz, ha azt a husz forintot csak ketten veszik fel kendtek. Lám a huszat olly igazságosan lehet kétfelé osztani: aztán igyák meg az egyik felét azén egészségemre, a másikat a magokéra.

– Az nem lehet uram. – Ha kegyelmed nem jön velünk, ezek a gazemberek kimondják, hogy egy más harmadik fogta el őket, és mi csak a kész pecsenyére érkeztünk; akkor a pénz ott marad a vármegye kasszájában, … van jó dolgunk, hogy nem segitünk a Szamosba vizet hordani.

E nagy inségében az ifju nem tehetett egyebet, minthogy ügyét ismét lova bölcs itélete alá bocsátotta. És ime az okos állat ismét megrázta sörényét s megindult.

– Te lásd Csillag – dörmögé fogai közt a lovag – mert te is megkeserülheted, ha hirtelenkedéssel rosz lépést találsz tenni. Mit használ a neked, ha az én fejemet Kászonyi Elek uram elütteti, te pedig ujra viszakerülsz Verebes Lázár uram rabszolgaságába, a hámba? Légy hivem, karcsu Csillagom, s meglásd, a szolgálat nálam, annyi lesz: mint pajtásság velem.

VI.

A hadnagy derék öreg magyar volt. Először figyelmesen kihallgatta a hajdukat, kik az idegen utazó hősi tettét elbeszélék, azután átvette hivatalosan a behurczolt rabokat, s az előre kitüzött jutalmat hiány nélkül kiadta.

Ő vitézsége kényelmes karszékben ült, jobb kezét egy asztalra támasztva, hol teli boroskorsók sötétlének.

A hajdukat pénzzel és dicsérettel elbocsátá, az ifjut szives vendégszeretettel magánál marasztá.

– Szabad-e tudnom öcsém uram becses nevét?

Az ifju hirtelenében megforditja nevét, s mondja.

– Engem, uram, Sürü Pálnak hínak.

– Hogyan! Sürü Pál?

– Ismerős név volna, uram? (Ezt már az ifju jóformán megszeppenve mondta).

– Teringettét … furcsán hozott minket össze a sors… kegyelmed Sürü Pál…én pedig Ritka Péter vagyok:

– Ritka Péter?

– Ugy van: Ritka de Nagysalánk, legöregebb hadnagy Bánfi Dénes ő kegyelme parancsnoksága alatt, ki a fejedelem után mindenesetre legnagyobb ur Erdélyben.

– Ritka de Nagysalánk? Nem a szathmármegyei Ritkák közül?

– De bizony egyenesen Szathmármegyéből kerültem ide. … Hogyan édes öcsém? talán ismerős ott egy kevéssé? Beszéljen nekem az én rokonimról…harmincz esztendeje nem hallottam hiröket, de azért én most is csak a régi vagyok; a kik már akkor meg voltak a familiában, mindnyájoknak tudom a nevét. Tizenöten voltunk mindössze, azóta tudom rutul megszaporodhattak.

– Ismerte Rtika Boldizsárt?

– Hogy ne ismertem volna, mikor egy vadászat alkalmával Máramrosban én ütöttem ki az egyik szemét. – September harminczadikán történt a szerencsétlenség, azóta minden esztendőben megbőjtölöm e napot, ha máskülönben igazhitü kálvinista vagyok is. …

Igy lévén a dolog, az ifjunak többé nem volt mit titkolózni. Elmondott mindent; s hozzá tette, hogy a kinek atyját egykor félszeme világától megfosztá, nem fogná lelkére venni, hogy annak fiát illy szorult állapotában odaadná a kész halálra….

– Hogyan, egyetlen derék kis öcsém! te volnál azon Ritka Péter, ki nehány nap óta olly hires lett Erdélyben…?

– Pszt – felelt az öreg, s ovatosan körülnézett. – Ez már ollyan dolog, hogy legjobb ról aminél halkabban beszélni.Tudd meg fiu, hogy én titokban egyike vagyok azoknak, kik Kemény János uram kormányával már tökéletesen jóllaktunk. Ő nagysága kemény a hol lágynak kellene lennie, s lágy a hol keménynek kellene lennie. Azonban e dologról csendesen e falak között. Én még Bánfi Dénes uram hatalma alatt vagyok… ez pedig Erdélyben a legdühösebb barátja a fejedelemnek…legalább annak mondja magát.

– Tehát kegyelmed nemrója fel hibául, azt mit Kolozsvárott tettem?…

– Jer fiam, öleljelek meg…aztán igyunk együtt e szép találkozásra, egész reggelig…

Az ifju igazolás végett, zsebeiből atyjának nehány levelét akará megmutatni.

– Soha se papirosozgass nekem: a mit az én szivemsug, hiszem én azt irás nélkül is, a mire pedig szivem nem dobog, nem segit azon ollyan rakás firka, mint egy szénás szekér.

E rövid ismerkedési beszédek alatt az egyik boros kanta kiürült: az öreg azt hitte még legalább félig van, a midőn fel akarja kapni, hogy töltsön, és könnyünek találja mint a pehely….

– Fiu! – szólt egész tisztelettel az öreg – ez mutatja meg legjobban, milly valódi ivadéka vagy a nevezetes a Ritka törzsöknek.

Ezzel hozzáláttak a második kantához.

Azonban Isten nem ugy rendelte, hogy azt is békével kiürithessék.

Alig tünt le ugyanis az első pohár, a midőn a hadnagy háza elé nagy csörgősen fényes fegyveres lovagok érkeztek.

– Kánisz máter – kiáltott fel azonnal a hadnagy. – Öcsém, ezek elől a föld alá kell bujnod. Maga jön személyesen ő kegyelme Bánfi Dénes uram…fontos dolog lehet, mi őt ide hozza.

– Hova az ördögbe rejtsem itt magamat?

Két egymásba nyiló szoba volt ugyan, de a másik be volt zárva, s a kulcsot az öreg nem találta sehol. Kifelé is késő volt már szabadulni, mert ő kegyelme már bejött az udvarra, a cselédek futottak az utczaajtó felé, hogy a kutyákat, kik csudálkozásukat ugatásban fejezék ki, lecsillapithassák.

Egyéb mód nem volt, mint hirtelen az egyik ágy alá bujni, mellynek zöld posztó takarója a szokottaknál valamivel hosszabbnak látszott.

Nem felette férfias dolog volt biz az, de ha másként nem lehetett, ki tehet róla.

Egyébiránt ő kegyelme Bánfi Dénes uram röviden végzé dolgát, egy kis előrebocsátás után, hogy vadászni akar menni, s utja erre menvén, bejött egy pár szóra némi dolgokról értekezendő. – Beszélt a fejedelemről, Kucsuk váradi basáról, az Apafi-féle komédiáról, s hogy szándoka a bánfi-hunyadi őrizetet kétszáz emberrel szaopritani, mert a királyhágói szorosokat illy veszedelmes időkben nem lehet őrizetlenül hagyni….

Aztán jó éjszakát mondott és elment….

A hadnagy kikisérte, az ifju pedig az ágy alatt hálát adott az Istennek, hogy illy nagy vihar feje felett minden kár nélkül vonult el.

Azonban hátra volt még a fekete leves.

VII.

Alig hangzottak el ugyanis a lovagok nehéz léptei, s a megszorult ifju az ágy alatt még el sem határozhatá magát, ha kimászhatna-e már, midőn az udvarra egy könnyü kocsi érkezett.

A kocsi pedig zsufolva tele leányokkal.

Rögtön nevetés, visitás, és csiripolás tölté be a léget : az egész sereg hamarabb mint kimondani lehet, leugrándozott a kocsiról, s jöttek mind egyenesen az ajtóra, mellyen az imént Bánfi Dénes, s a hadnagy, ki őt kikiséré, eltávoztak.

Az ifjunak lehetlen volt kibujnia; mert a lányok nem anynyira az ajtóhoz jöttek, mint inkább egyszerre ahányan voltak az ajtóhoz vágódtak, a zár a hatalmas csapásra felpattant, s a szoba el volt foglalva.

Ha valaha, most lett volna a jó tanács kedvesen látott vendég, az ágy alatt. Még tiz másodpercz sem tölt el, s az ifju egész sereg leány nevet hallhatott, a mint azok egymást szolitgaták: Rózsa, Tercsa, Julcsa, Zsuzsa, Sári, Klári, Erzsi…és a többi, és a többi…

– Kik lehetnek ezek? a hadnagy leányai? az égből esnek le egyszerre? hol voltak eddig? hogy lehet az, hogy az öreg egy szóval sem emlité, hogy gyermekei volnának.?

Most erősebb női hang is vegyült a többi közé…

– Ez bizonyosan az anyjok.

E lárma között egyik leány a szomszéd szobába akart menni, azonban azt bezárva találta.

– Kinél van ennek a kulcsa? – kérdé a többiekhez fordulva.

– Én Rózsa nénémnél láttam – felelt egy másik.

– Nálam bizony nem láttad –

– Akkor hát Tercsinél kell lenni.

– Mit? én nálam? mi közöm nekem az ajtó kulcsához? fél esztendeje, hogy rá se néztem arra az ajtóra…kell is nekem a ti szobátok, vagy annak a kulcsa… süssétek meg.

– De hát végre is ennek a kulcsnak meg kell lenni.

Ezt ama komolyabb, erősebb, s némileg parancsoló hang mondá, mellynek hallatára az imént az ágyalatti vitéz azt mondá: Ez bizonyosan az anyjok.

– Talán nálad van, Julcsa?  folytatá ugyanaz.

– Nincs édes néni; a mivel én járok, azt elő is tudom adni.

(Tehát csak néni.)

– No de ez mégis szörnyüség, valaminek igy szőrin-szálán elveszni. Rajta leányok…mindenki keresse…mert annak meg kell lenni, ennyi gazdasszony a háznál, s illy rendetlenség.

Egyéb nem is kellett vitézlő Ritka Péter uramnak, minthogy most rögtön általános házmotozás történjék. Egy másodpercz huszad része sem fog eltelni, s ő kegyelme szégyenszemre kénytelen leend porosan, borzasan, és pelyhesen elővánszorogni: lesz bámulás, hogy ki ez? hogy jöhetett ez ide? … Inkább szerette volna, ha az ég irgalmasságot tesz vele, s az ágy deszkáit, százmázsára emelt sulylyal, nyakára szakitja.

– Megálljatok – szólt most egy rezgő hang, mint szabaditó angyal szózata – most jut eszembe, hol láttam utoljára a kulcsot…

– Hol, hol, hol?

– A néniéknél…ki hozta oda magával, nem tudom; elég az hozzá, hogy ott volt; az első szobában, az ablak párkányán…

– Most már én is emlékezem – folytatá egy másik. – Igen, ott láttam az ablakon; még a kis tarka macska is mellette volt, a mellyiknek bőriből a néni zekegallért akart varratni….. Meg egy összetört zöld dió is volt ott…

– Ah? egy összetört zöld dió? – szólt egy harmadik – akkor mindjárt kifut az igazság szeme….Jöszte csak elő Julcsa hugom…jöszte csak édes barátném, a ki mivel jársz, azt elő is tudod adni…Nem te mondtad nekem, mikor a néninél a kertbe sétáltunk, hogy megakarod próbálni, ha érik-e már a dió?

– Én?? (Ez egy kis tagadás akart volna lenni, de nem sült el.)

– Bizonyosan te. Azért jöttél ki te egyszer sirva a szobából! Bizonyosan, mikor törted az éretlen diót, a leve szemedbe fecskendett. Erővel nevetni akartál, de a keserü lé ugy csipte a szemed, hogy könnyezned kellett.

A dolog világosságra jött. A szoba kulcsát csupán gazdasszonykodásból Julcsa vitte el magával, és szépen ott felejtette. Egyebet nem lehetett tenni, mint egy lovas legényt a hadnagy emberei közül visszaküldeni.

– Mikor fog ez visszajönni – jegyzé meg a néni – Szent-Lőrincz ide jó másfél óra.

– Most hat óra édes néni. Félóra oda, félóra vissza, épen kilencz lesz….a szoba ugy sem kell addig, míg le nem fekszünk.

Ifjabb Ritka Péter uram ezalatt csak szedegette össze a tudnivalókat. – Arczot ugyan még egyet sem látott, de lábat mintegy tizennyolczra menőt, ebből ha kettő a néhié volt, marad tizenhat, vagy is nyolcz leány, feltéve, hogy egy sem volt közülök féllábu. De ki ez a néni Szent-Lőrinczről? Talán csak nem épen a papné? Még csak a volna hátra, hogy a ki őt olly dicsően látta  a bakon, négy gyönyörü lovat hajtani, s hihetőleg az öreg udvarbirót meg is ismerte, az lássa meg őt az ágy alatt.!

Akart, nem akart, maradnia kellett. A sok lábcsusszanás nagyon kezdé felverni a szoba porát, pedig illy hadnagyi lakásra ollykor sáros csizmáju hajduk, és katonák is szoktak belépegetni : félnie kellett a fiatal embernek nehogy a prüszkölés elővegye.

Elvégre visszajött az öreg is. Sokáig beszélgetett az utcza ajtóban ő kegyelmével, ki hihetőleg a legfontosabbakat legutoljára is hagyta.

A lányok először egyszerre, aztán egymásután rohantak atyjok nyakába, mindenik akart mondani neki valami kellemest, valami hizelgőt. Szegény öreg! áldás hiányában te sem panaszkodhattál; no de mindegy, ha Isten türelmet is adott hozzá.

– Jól van gyermekeim, jól – szólt hozzájok. – tudom hogy szerettek… Hanem szeretném ha már vacsoráról is gondolkoznátok, mert ma különösen éhes vagyok. ………

Ezután a nénihez fordult.

– Isten hozta kedves hugomasszony…tudom volt elég baja e sok szeles leányzóval…hogy vannak otthon…? mivel mulatja magát oda haza tiszteletes komám uram? Egy uttal ő is átjöhetett volna…

– Férjem egészséges – felelt a hölgy – tiszteli kegyelmedet, de nem jöhet, nagyon el van foglalva.

– Ejnye, leányok, nem hallottátok, hogy éhes vagyok……máskor hatan is rohantok a konyha felé: azt mondom jó vacsora legyen…tiszteljétek meg nénéteket is valami jóizü félével, aztán még vendég is akadhat…

Három leány, tánczlépésekben, azonnal kitakarodott a konyhára; maradt azért annyi, hogy a lárma csendesüléséből a fogyatékot ki nem lehetett volna találni.

– Nos – szólt aztán ismét leányaihoz az öreg – beszéljétek el, hogy ment a néninél dolgotok. Remélem, jól viseltétek magatokat, nem adtatok okot panaszolkodásra…. Egyik sem felel?…Ez első példa volna, a mióta meg vagytok……Egymásra néztek? Susogtok? Gyermekek! Ti veletek ma történt valami.

Egy pár leány azt felelte: semmi, egy pár meg hogy: Csekélység. A néni pedig leült, női munkát vett kezébe, és mosolygott.

– Semmi? Csekélység? Mit akartok ezzel mondani? Jer csak ide Erzsikém. (E volt a legkisebbik) Jer édes jó leányom…te mondasz mindig nekem igazat: beszéld el mivel mulattátok magatokat a néninél.

– Hát csak beszélgettünk, édes atyám….

– És aztán?

– Lementünk az udvarra.

– És aztán?

– És a mint az udvaron voltunk, é szaladgáltunk, egyszerre az egész udvar tele lett török katonákkal.

Az öreg visszahökkent… és a nénére pillantott…

– Török katonákkal? Erdélyben? Szent-Lőrinczen…? leányok s a néni is erősiték, hogy a falu hol látogatóban voltak, tele van törökökkel. Kucsuk váradi basa van ott, lovassággal, és ágyukkal.

– Beszélj továbbá te szerencsétlen – folytatá az öreg, s füleit megvakargatta.

– A mint a törökök az udvarra kezdtek jönni, a néni mindjárt jött felénk, és kiáltotta: hogy hamar, hamar, jöjjetek be a szobába; mi beakaránk menni, de akkorára már a basa is bejött s a tiszteletes bácsival beszélgetett.

– Hát aztán hova mentetek…?

– A néni azt mondta: bujjunk el a kertbe; mi aztán egyszerre a kis ajtón a kertbe szaladtunk, s oda huztuk magunkat a sürüségbe, hol a málna, és törökszőlő van.

– És meddig voltatok ott?

– Nem nagyon sokáig: mert alig hogy ott elhelyeztettük magunkat, hát egyszerre csak halljuk, hogy: poty, poty, poty. Kikandikáltunk minden felé, de semmit sem láttunk, míg végre valamellyikünk fel talál nézni a fákra, hát akkor ugy ült már ott a sok török, mint a varju…

– És aztán mi volt az a: poty, poty, poty?

– Hát a törökök nekünk szilvát hajgáltak a fáról, azt gondolták talán, hogy mi is csak azért bujkálunk ott, hogy a földről a lehult szemeket felszedegessük.

Az öreg nyugtalanul hemgetett. Az ugyan, hogy leányai a török lovasság megérkeztekor szent-Lőrinczen voltak, nem igen lehetett inyére, de másfelől, mint afféle titkos malecontentus csak örvendhetett a meglepő ujságon…

– Hm, hm – dörmögé fogai közt – a fényes porta utoljára is nem tréfál ezzel az apafi-féle históriával.

Itt a néni félre lökte kezéből a női munkát, a mivel elfoglalva volt, s gunyos hangon felkaczagott:

– Apafi-féle históriával! Ki ez az Apafi? Ki ismeri őt Erdélyben? Mi lesz már a fejedelemből, ha azzal ugy bánnak mint ócska butorral, mellyet ha megunnak, kilökik a szobából, mintha soha ott se lett volna.

A ki pedig mindezeket az ágy alól volt kénytelen hallgatni, dühösségében a fogait csikorgatá:

– Csak nézze el az ember! –gondolá magában – hol nem tenyésznek még Kemény János uramnak eltántorithatlan hivei. Patvarba ezzel a csunya nénikével. Szépeket gondolhat rólam a jámbor Posztoczki, ha elhitte, hogy illyenekbe hirtelenében szerelmes tudtam lenni. De meddig maradok itt? Ha ezen asszony meglát, s megismer, hogy én voltam az udvarbiróval egy kocsin, büszkén, fényesen, mint egy kis Isten, s most itt vagyok az ágy alatt, mi mindenfélét nem fog gondolni?….de csak lesz talán bátyámnak annyi esze, hogy módját találja, miként szabadulhassak meg e rettenetes helyzetből.

Az öreg visszavitte a berszédet az előbbeni tárgyra…

– Mond meg csak aztán, Erzsikém..ettetek-e sok szilvát?

–Sokat? Nem sokat…nem nagyon sokat ettünk…

E szavakat a lányka olly vontatva mondta, hogy az öreg megérthette, hogy tán leányai még sem ettek meg egy teli kocsival.

– Ennünk kellett, édes atyám – tevé hozzá még a kis lány – mert féltünk, ha nem eszszük meg a mit nekünk ráztak a fáról a törökök, megtalálnak haragudni.

– Tudom!…tudom….és magatoknak sem hiányzott rá az étvágy. De csak ne fogadjátok ti atyátok szavát, majd sorba lel benneteket a hideg, és én nem győzöm az orvosságot fizetni. Míg a cseresnyétől kezdve a szőllőig a gyümölcs tart, soha sem fogy ki házamból az ispitály.

A lánykák fris szakácsnék voltak. Sokkal előbb mint gondolná az ember, a vacsora készen volt. Három más lány asztalteritéshez fogott. Az is készen volt egy lementre. A tányérok, kések, villák, kanalak, poharak, palaczkok, mintha szárnyra keltek volna. Ripsz-rapszra ment minden dolog. Kettőnek a nyolcz közül mindig volt egy kis elintézendő pöröcskéje; kettő tánczolt, egy kifelé szaladt, egy befelé rohant, a két utolsónak pedig szakadatlanul  valami zörgős és csattogást okozó holmivel volt dolga…mindnyájan pedig egyszerre kiáltottak, nevettek, és énekeltek.

Illyen sorsot készitettek oda fen öregebb Ritka Péter hadnagy uramnak, azonban ő már régen elhitette magával, hogy ennek igy kell lenni, ez másként nem lehet, s egykedvüen nézte maga előtt az élénk hadat, és ült karszékében mint egy nagy prépost, kit a templomban hét pap szolgál egyszerre.

VIII.

A vacsora sebes kanalazgatással kezdődött.

A folytatott beszédből, ha csak nem maga az öreg szólt, igen keveset lehetett érteni. A lányok meg épen nem búsultak azon, ha egymás szavát értik-e vagy nem; mindenki meg volt elégedve, ha elpattogtathatta azt a mi nyelvére jött. Száz tárgy került elő, egy se jutott a bevégzésig; a csatárláncz ropogó tüze legjobban hasonlitott a beszédmodorhoz.

Leányok! – szólt egyszer, tányérváltás alkalmával az öreg – valamit mutatni akarok nektek…

– Oh mutass…oh mutass…oh mutass, édes atyám.

–Ha mondom, hogy mutatok…mit rohantok ugy egyszerre rám…mint hogy ha ti akarnátok előbb kikényszeriteni, hogy mutassak valamit. … Azt már hallottátok, hogy Erdélyben egy uj fejedelem akar fellépni, de azt még nem tudjátok, hogy ez az ember valahol Ebesfalva körül, már uj pénzt is veret a maga nevére…

– Oh, mutass nekem egy illyen uj pénzt! – kezdé rá ismét az első, s a többi folytatá.

– Oh mutass nekem is! Oh be szép lehet egy uj pénz; én még soha sem láttam.

– Igen, de nekem is mutasd meg, édes apám; én meghalnék, ha nem látnám.

Az öreg ujra megcsóválá fejét.

– No már hallott-e valaki illyeneket a világon! egy fél szót mondok, s majd kihuznak a házból.

Ezzel előkeresett dolmánya oldalzsebéből egy papír darabkát, mellybe valami igen apró portéka volt begöngyölve. És a mint nevekedék a valószinüség, hogy a papirból a fényes érczdarab elő fog tünni, azonképen emelkedének felfelé székeikből a leányok; a ki nem volt elég magas, hosszitotta nyakát a mennyire tudta; a legkisebb leány az asztal végén már feltérdelt a székre, s ugy hajlott az asztal felett előre az öreg felé.

Soha illy csekélység miatt, illy perzselő kiváncsiságot.

Azonban az öreg felpillant s szédelegve látja magát körülvetetni a leányfejek tengerhullámitól. Hirtelen toppant egyet, s tenyerével rácsattant az asztalra; mire valamennyi lány visszaesett előbbi helyére… Csak a tizenhárom éves kis Erzsike maradt szégyenben, mert ijedtében elvesztvén az egyensulyt, a mint hosszában az asztal felett előre volt hajolva, ugy esett le egész terjedelmében, s tenyereivel egyenesen belemászott egy nagy tálba, melly az asztal közepén félig kiürülten párolgott.

Az egész szoba harsogó nevetésre fakadt; csak az öreg nem.

– No látod, no látod – mondá – mivé teszed magad szeleskedéseiddel.. Nem mondtam, hogy ne ágaskodjatok? Hátha megégetted volna a kezedet? Most pedig az lesz büntetésed, hogy kimégysz, s addig szemem elé ne kerülj, míg kezedet meg nem mostad. Ezt a szerencsétlen tálat pedig hordjátok innen félre.

Elvégre kicsillogott az annyira láthi óhajtott pénzdarab. Az öreg két ujja közé vevé azt, s a gyertya elé tartá, hogy mindenki láthassa, aztán oda akarta adni a néninek, ki azt tovább adta volna, míg csak minden jelenlevőnek kezén keresztül nem megyen.

Tudva van azonban, hogy Isten bölcs rendeléséből, nyolcz leánynak tizenhat keze van. (A kis Erzsike ezalatt már vissza is jött; csak bele mártotta kezét egy dézsa vizbe, s utjában kötényébe megtörölte.) A tizenhat kézen pedig összesen 80 ujjacska létezik. Képzelhető tehát, mennyire eszenélkül ugrott ki az öreg kezéből a pénzdarab, midőn az minden oldalról 80-ra menő éles-hegyes fegyvertől megtámadtatott.

– Ott van ni! – kiáltott kezeit összecsapva az öreg, de még mindig oktató hangon, és jóval belül a türelem határain. – Életemben illy kapkodást! de már megbolondulok veletek…

Azonban ki találná el, ki volt most legjobban megijedve?

Senki más, mint azon vitézlő ifju, ki már olly rég ideje nyujtózkodik az ágy alatt, hogy e hencsergés szinte kényelmesnek kezdett előtte tetszeni. A megszökött pénz pedig, mintha az ördög nyargalt volna rajta, egyenesen, s minden tétovázás nélkül a veszedelmes titkokat rejtő ágy felé kanyargott.

A leányok széköket erre nagy robajjal hátra lökék, és felugrándozának: ifjabb Ritka Péter uramban a vér megfagyott, az ész fő kereke megállott….azonban a gondviselés virasztó lámpája még nem szünt meg felette őrködni: az egész egy másodpercz müve volt; a pénz az ifjunak orra előtt csillogott meg; ő maga tán használat nélkül hagyja e kedvező körülményt, de keze ösztöne erősebb volt elméje találékonyságánál. A pénz egy fricskát kapott, s visszacsörtetett a szoba közepe felé.

– Itt van! itt van! megvan! – kiáltának örömtapsok között a leányok, s a pénzt a gyertya elé vivék; aztán nézegették, kapkodták egymás kezéből; mindenki külön-külön elolvasta rajta a köriratot, s egyik leány nyelvén csudálatosabb módon hangzottak a latin szavak, mint a másikén.

Csak a két utolsó szót olvasta mind a nyolcz egyformán : tudniillik: Sziczulórum Czómes : (Siculorum Comes).

Azok pedig, kik már kiváncsiságuknak eleget tettek, míg a többiek szemeiket legeltetnék, nehány észrevételt tevének.

– Én nem vettem észre, merre gurult a pénz, mikor egyszerre csudára az ágy alól látom visszagurulni…

– No az valóságos szerencse, hogy odaütődött valamihez, s magától vissza jött, mert még eddig a mi oda vette magát, onnan ugyan ki nem került.

(Mintha csak ifjabb Ritka Péter uramra czélzott volna a kis vércse.)

– Már az igaz, annyi mindenféle lom van ott egy rakáson, hogy csak a nagyapám hallott ollyat.

(Kérdés, ideértett-e a lány egy kolozsvári megbukottat is.)

– Édes apánk mindent oda lök, a mi utjában van.

– Aztán minden lépten egy egérlyuk.

– A sok régi csizma, kopott kalap, lószerszám, rozsdás vasak, s egy darab avas szalonna üvegporral behintve az egerek számára.

– Ugye? Nem hitted, hogy dögleni fognak attól? és pedig minden reggel, seprés után kivetünk egynehányat. Fogadni mernék, már, eddig is nyujtózik ott egy afféle gyönyörüséges madárka.

Ama gyönyörüséges madárka pedig, ki már csakugyan ott nyujtózott, a lehetőségig összehuzta magát, nehogy tapogatozásaiban még a mondottaknál is gonoszabb tárgyakra akadjon.

– Igen ám –szólt végre a kis Erzsike is, azon félig éneklő hangon, mint midőn a gyermekek enyelegnek, de egyszersmind vádoskodnak is. – Van ott még egyéb is. Mikor ma reggel a néniékhez készültünk, láttam, hogy a nagy sietségben Julcsa meg Tercsa néném odavetették a szennyes haris……..

De ezt már nem mondhatta ki; a nagyobb leányok betenyerelték a kis papagáj szájacskáját.

Vacsora után a Szent-Lőrinczre küldött lovas legény a mellékszoba kulcsával megérkezett. A lányok mintha megsokallották volna, hogy egy huzomban annyi ideig egy szobában voltak, seregestől bementek a kinyitott ajtón, mintha azt néznék, nem történt-e ott távollétökben valami csuda.

Az öreg, s a csinos papné magokra maradtak.

– Ah, egyetlen drága hugom asszony, végre valahára nyugton lehetünk; a fülem is szinte zsibong: hanem nagyobb az annál, hogy nekem, most hugom asszonyhoz egy igen nagy kérésem volna.

– Beszéljen édes uram bátyám, miben lehetet szolgálatára?

– Az egész nem valami csekélység, de nem is a legnehezebb dolog a világon. Gondolom, át fog menni hugom asszony holnap Bánfi Dénes uramékhoz is.

– Azt el sem mulaszthatom, ha már itt vagyok; de jobban mondva: én Bánfi Dénesné asszonyomhoz fognék látogatóba átmenni.

– Tiszta szent igazság. én is igy akartam mondani…

– Nos aztán, drága bátyám, szóljon mit miveljek ott…?

– Legelőször is, a mint együtt lesz a társaság, elmondja hugom asszony a nagy ujságot Kucsuk basáról, s a Szent-Lőrinczre érkezett törökökről.

– Azt hiszem, ez alatt az oda át is fogják tudni.

–Ellenkezőleg. Még álmukban se jut afféle eszökbe. Bánfi Dénes uram most is egész éjjelre az erdőre ment farkasokra leselködni, ott ugyan nem fog találkozni valakivel, ki hirt vinne neki.

– És aztán ha elmondtam a nagy ujságot…?

– És aztán ha elmondta hugom asszony a nagy ujságot, majd hallani fogja, milly panaszokra fakad Bánfi Dénes uram, hogy épen e pillanatban nincs kezénél egy olly embere, kire rábizhatná azon százötven lovasból álló csapat vezérlését, mellyet illy körülmények közt mulhatlanul a bihari határok felé kellend küldeni.

– És mi lesz aztán ennek a következése?

– Az, hogy hugom asszony teljes lelkéből és erejéből dicsérni fog egy bizonyos Sürü ál nevü fiatal embert, ki talpig magyar gyerek, mindnyájunk rokona, s kit ő kegyelmének magam is ajánlani fogok.

– Ez még mind megjárja, de miként dicsérjem, ha nem is ismerem.

– Az a legkisebb. Mondjon el róla hugom asszony minden jót és szépet, a mit csak egy heves vérü, bátor és eszes suhanczról el lehet mondani; a többi az én dolgom, én állok aztán majd a mellett, hogy hugom asszony hazugságban ne maradjon.

A szép fiatal, s férfias lelkü papné, ki maga szokta a lovakat hajtani, ki ha Bánfi-Hunyadra  jött, nem mulaszthatta el, hogy Bánfi Dénesné asszonyomat meg ne látogassa, hirtelenében egy pár szóval mindent megigért, sokat ugy sem lehetett értekezni, mert már hallatszék a falakon, s az ajtó deszkáján keresztül a közelgő lányhad mindinkább erősbülő vihara.

Ifjabb Ritka Péter uram pedig egészen elbutulva hallgatott sötét palotájában.

IX.

Kevés idő mulva észre lehete venni, hogy az öreg még ott ülő helyében álmosodni és szundikálni kezd; az asztalról a teriték letünt, mintha csak leseperték volna, mialatt  a lányok is nevetközéseikkel mindinkább alább hagytak: kimélet volt ez a jó atya iránt, különben pedig soha sem komolyabb az ember, mint nehány perczczel lefekvés előtt. Ki tudja, ki mire virrad másnap reggelre!

És megkezdék bontani az ágyakat.

A párnák, dunyhák és derékalyjak puffogtak, a lepedők és párnahéjak röpültek; a gyertya lángja a kavargó légfolyamban ingott, rezgett, elakart aludni. A sötét butorzatu szoba, az ágyi ruhák fehérségétől világos szinbe öltözék, mint midőn holdtalan éjen fris hó esik a mezőre.

A néni hat leánynyal a mellékszobába ment át, hol még nagyobb volt a rombolás; felpárnáztak ott minden zeget-zugot, a hova csak egy fejet lehajtani lehetett, aztán betették az ajtót, s többet e szoba titkaiból e napon megtudni nem lehetett.

A készületek ugy mutatják, hogy egy pár lány ide künn, édes atyjok szobájában fog hálni: az ifjut odalent szédelgés kerülgette…

– Hugaim, nem hugaim  mondá – de a mi sok, a sok:

Az öreg pedig a legnagyobb közönyösséggel, mintha ma is minden a világ régi tisztes rendjén menne, mit sem látszott gondolni drága öcscse ura kétséges állapotával, hanem szokásos szuszogással lehuzá csizmáit, levetkezék, s befekvék ágyába.

A leányok követni akarák a jó példát, ha egyébért nem is, legalább hogy hasztalanul ne égessék a gyertyát; és leveték magokról legelőször is a könnyü fátyolkendőt, melly nyakukat körülfolyá.

Az ifju azt hitte, nincs vesztegetni való ideje; illy helyzetben nem bánta többé, történjék vele bármi, de ő nem marad…ő kirohan… Azonban közepette e kínos tépelődéseinek egyszerre észreveszi, hogy az öreg a paplan alól kinyujtja kezeit, s a gyertyatartóról az oda készitett aczélt, kovát, taplót és kéngyertyát csendesen magához cseni.

Ezt a lányok nem láthatták: mindketten az ágy előtt álltak, s a falfelé néztek, a mint azt az ifju is, a lábak állásáról észrevehette.

– Az öreg még sem feledett ide – gondolá magában, – s elhatározá, hogy még egy pár perczet várni fog.

Azonban a körötte zörejlő suhogásokból mindjárt hallá, hogy a leányok ruháikkal bibelődnek: egy pár tompa pattogás…. uram ne vigy kisértetbe, a leányok ruha derékjaikat kezdék kifüzögetni.

Most már az ifjut mi sem tartóztathatta vissza; azt gondolta magában, felemeli öklét, s hirtelen megkopogtatja az ágy fenekét, ekkor a lányok megijednek, elszaladnak a merre szemök lát, s ő tán a zavarban még szerencsésen kimenekedhetnék; a többit igazitsa el az öreg, ki egész hosszu este alatt nem tudott, vagy nem akart alkalmat szerezni szabadulására.

Azonban ugyanazon perczben, midőn a leányok az ágyra ülve czipőiket akarák kioldani, az öreg ismét kinyujtá kezét a paplan alól, s mintha a gyertyának hamvát akarná venni, szinlett vigyázatlansággal a világot kioltá.

–Itt van ni – szólt nevetve – szépen eloltottam a gyertyát, pedig ti még sehogy sem vagytok.

A leányok a sötétben atyjok ágyáig tapogatóztak, hogy a gyujtószereket előkeressék. Hallani lehetett, mint tétováznak, mint lépnek félre, mint lökik meg térdeikkel a széket, a réz gyertyatartó ugrándozott a széken, a koppantó lezuhant, a lányok közül pedig az egyik fájdalmas szisszenést eresztett ki ajkain, mint a ki könyökén a zsibbadó ideget az asztal szegletébe vágja.

– Én nem tudom – szólt türelmetlenül a kis szenvedő – hova lehetett innen az aczél meg a kova; magam készitettem ide.

– Nem láttam – füllentette az öreg.

– nem te jártál vele édes atyám…? ugy hallottam, mintha az imént hozzá nyultál volna.

– Már hogy nyultam volna, ha mondom, hogy nem.

Most a lányok suttogó hangon kezdének beszélni.

– Ki mernél te menni a konyhára tüzért?...

– Én?? a világ minden kincseért sem….ne emlékeztess kisértetes dolgokra, mert egész éjjel nem fogok aludni.

–Ugy lesz a mint lesz, gyermekek – szólt ismét az öreg – én nem segithetek rajtatok : máskülönben pedig nem tudnátok ti sötétben is levetkezni?

– Oh igen…sőt nagyon is könnyen…

– Akkor hát semmi baj. Vetkezzetek, s aludjatok. – Nem szenvedhetem a hosszu szöszmötölést, reggel ugy is alig tudtok felkászolódni; ugy jár a vendég mint a sáska, különösen holnapra egy igen derék fiatal embert is várok, s nem szeretném, ha az itt reggel vetetlen ágyakat találna.

– Még nem talált soha senki, kérlek édes atyám.

– Ha ugy van, annál jobb: aludjatok.

– Jó éjszakát édes atyám, nyugodjál csendesen…

– Már mondtam hogy szervusz; ne halljam többet szavatokat.

Csend lön. A lányok a sötétben leveték felső öltönyeiket, s előlegesen egymás mellé az ágyra ültek; még volt valami elbeszélni valójok, vagy tán imádkoztak, czipőtlen lábaik pedig egész ártatlanságban lógadoztak le az ágy oldaldeszkája mellett.

– Eh!! – gondolá most magában oda lent az ifju, ki minden neszre figyelt – ha most én lassan kinyujtanám a kezemet, s az egyik lánynak lába talpát hirtelen megcsiklandoznám, tudom Istenem, lenne egy kis sivitás…meg egy kis megiramodás.

Végre lefeküdtek, elhelyheztették magokat, s a takarón rövid pöröcske után igazságosan megosztoztak…Ifju uram azt gondolta, hogy a következő percz már a szabadságé lesz; de bizony a lányoknak még jó ideig eszök ágában sem volt az alvás: folyvást suttogtak, előfordult még egyszer minden, a mi csak egész napon történt.

– Hallottad – kérdé a lehető leghalkabban az egyik – édes apánk azt mondta, holnapra vendéget vár.

– Hallottam: azt mondta, valami fiatal ember…

– Holnap a piros ruhámat veszem fel; a néni elhitette velem, hogy az nekem nagyon jól áll (Hitte ő azt a néni nélkül is).

– Én meg a kéket: azt mondják, ezen szin az ember képét nyájasabbá teszi. (Ha tudniillik a kék ruhás maga is igyekszik nyájasabban mosolyogni).

Az öreg dühösen fordult meg ágyában.

– Még sem volt elég…? mi az isten csudája beszélni valótok lehet, ha ugy is egész nap mást nem tesztek…

A rendre utasitás nem maradt haszon nélkül, innentul a lányok olly halkan, s talán csak a paplan alatt suttogtak, hogy többé semmi szavukat sem lehete megkülönböztetni, csak ollykor sziszszent még beszédökben az sz betű.

Ez alatt az ifjunak, várakoztában egy kis aggodalma akadt. Tudniillik Isten őt jó természettel áldotta meg. Csendben, világ nélkül, s fekvő helyzetben, a jótékony álom azonnal körül szokta fogni szemeit: szép tréfa lenne elaludni a kedvező perczet; e mellé még az ő álma nem volt olly csendes és nyugalmas, mint más keresztény léleké; ha jól aludt, folyvást rugdalózott, fogait csikorgatta, fujta a kását, hortyogott, mondhatni kukurikolt.

Ettől félve szinte kezeivel fogta meg pilláit, s ujjaival akará felpeczkelni, nehogy beragadjanak.

Igy közelgett el iszonyu lassusággal az éjfél, a midőn elvégre hihette, hogy a füle körül rágicsáló egereken kivül az egész ház alszik.

Ekkor aztán azt mondta magában: olvasok vagy százat, s akkor adjon az Isten azt a mit akar.

Megtörtént az olvasás is: a kilenczvennyolcz, és kilenczven kilencz vontatva, és halk sohajjal lön kimondva; a: száz, határozottan.

Megindult: vigyázva, halkan és csendesen; szive dobogása talán még a legnagyobb zaj volt, mit okozott…

Azonban a lányoknak könnyü álmok volt, mint a galamboknak… szemeik felnyiltak, könyökükkel meglökék egymást, s aztán csakugyan meggyőződvén arról, mit fél álmokban gyanitottak, tudniillik, hogy az ágy alatt valami nehéz test megmozdult, hirtelen félreverték a harangot…

– Édes atyám, édes atyám, édes atyám…

Az öreg, ki talán valóban el is aludt, rémülten ugrott ki ágyából…

–Az Istennek örökké való irgalmaért, mit lelt megint benneteket…

– Jaj nekünk mindnyájunknak, édes atyám, itt az ágy alatt valami mozog…

– Oh Istenem, csak gyertyánk volna.

Ezt már félig sirva mondták.

– Már az igaz – szólt erőtetett nevetéssel az öreg – bátor lelkü lányokat adott nekem az Isten: milly rémitő ítéletet kiáltanak, a miatt, hogy az ágy alatt valami megmozdult…..Nem láttátok, hogy a kutya az este oda feküdt?

– A kutya? édes apám: hogy jött az ide? nem tette azt máskor soha:nappal se volt szabad bejönnie, hogy itt szaglálózzék, most meg már éjszakára akar itt maradni?

– Kergesd ki, édes atyám, kérlek szépen.

– Forgós ropogós!! még sem alusztik? – most hagyta el az öreget először türelme a mai napon. – Ki mondta azt, hogy a Bodri kutya van idebenn? Az ott az ágy alatt, egy más kutya; vadász kutya, uri kutya, az alatt jött a házhoz, mig odasétáltatok nénétekhez.

E szavakra a félelem elszállt a lányok melléről, de azzal egyszersmind az álom is szemeikről, s jött helyébe a legélénkebb kiváncsiság: az már egy kis családi esemény volt, ha uj kutya jött a házhoz.

– Aztán te nem is mondtak az este, édes atyám.

– Millyen kutya ez, édes atyám?

– Már mondtam, hogy meglátjátok holnap.

– Kicsiny? Nagy? Fehér, fekete, tarka? Agár, kopó, vizsla?

– Hogy hivják? Szellő, Cziczka, Villám, Rabló?

– Denique nem hagynak aludni – szigkolódzott ismét az öreg, s ujra megfordulván, erősen rugott az ágy-deszkájára. – Három hétig betege leszek e rosz éjszakámnak!

Ez végre használni látszott. E percztől fogva megint egy jó darabig fenhangon ejtett szót nem lehete hallani. Megint csak susogni kezdtek, halkan és vigyázva, s egymást minden harmadik szó után csendességre intve, ha nevetni valójok akadt, fejöket a paplan alá dugták.

Fő  beszéd tárgya az uj kuya volt: az egyik lány még kezét is lenyujtá, s ujjaival fittyeket hányva ingerkedni szeretet volna…

– Kutya…ne…kutya ne…alszol kis kutyám?

– Ugyan kérlek – inté a másik – ne költsd fel a szegény párát. Ha alszik, legalább nem gondol rá, hogy nem kapott vacsorát…Hogy is történhetett, hogy édes atyánk egy szót se szólott róla? Inkább azt mutatta volna meg, mint az uj pénzt, mert az csak ollyan volt, mint a többi.

(Ha a kutyát mutatta volna, akkor a kutya lett volna ollyan, mint a többi.)

– Oh jaj, mi jut most eszembe! Hát ha ez az éhes kutya megette a mérgezett avas szalonnát, s reggelre csak dögölve kapjuk.

– Ha valóságos uri kutya, akkor nem eszi meg az avast, különben olly nagy bozontos állatnak az a kevés mg nem árt……..

– Honnan tudod, hogy nagy….?

– A padlat recsegéséről ismertem meg, hogy az valami nehéz test.

Az öreg köhécsölni kezdett, mi annyit akart jelenteni: hallom, hogy még most sem alusztok.

– Teringettét! – gondolá magában az ifju – ha valóságos kutya volnék, szerencsém e háznál már meg volna alapitva.

E perczben az ifju agyát egy gondolat szállta meg.

– Hah! – tünődék magában. – Mi lenne belőle, ha megpróbálnám, s használatba venném az öreg furfangos gondolatát?

Előbb ugyan megcsóválta nehányszor fejét, de később elhatározta magát.

– Utoljára is mért kétkedném megtenni, ha egyéb mód ugy sincs szabadulásomra? Ha már mint kutya vagyok a háznál bemutatva, illik, hogy ugy viseljem magamat, mint kutyához illik, ki nevének meg akar felelni. Megkaparom körmeimmel a padlatot, aztán kimászok, tájékozom magamat a sötétben, s neki rugtatok az ajtónak.

És ugy is tőn: zörgött egy kicsit, s aztán négykézláb kitört börtönéből.

– Hallottad? – szólt azonnal az egyik leány.

– Hallottam – felelt lélekzetét is visszatartva a másik– a kutya kimászott.

– Nézd csak, ott van az asztal mellett…

– Igazad volt, roppant nagy állat; csak ne volna olly sötét…alig láthatom a formáját.

– Ugy látszik egészen fekete…

– Aztán kövér, tömpe orru, nagyfejü, inkább medvének hinném.

– Tán ki akarna menni..ki mernéd neki nyitni az ajtót?

– Én!? Százezer milliom forintért sem. Mit gondolsz, még nem ismer minket: akkor járnám meg, ha nyakamba akarna ugrani.

– Pedig ha nem mehet ki, ugatni fog….Oh bár csak megint felébredne édes atyám, meglásd, ez ollyan lármát fog itt ütni, hogy felkél az egész ház….még tán felugrik ide az ágyra is….

A megszorult ifjat, e szavakra ugy utoléré a nevetés, hogy szinte fuldoklani kezdett…azonban sokkal okosabb volt, mintsem e miatt hosszu szenvedésének minden gyümölcsét koczkáztatni engedje, azért csendesen benyult oldalzsebébe, kivette kendőjét, s azzal egy perczre orrát száját betömé…

De mi történik megint!!

Amint igy négykézláb mászva gondolkodnék, s tájékozná magát, nehogy kirohantában az ajtót eltévessze, egyszerre mellénye oldalzsebeiből, az utolsó szükségre megtakaritott pénzdarabok, mintha összebeszéltek volna, egyszerre mind megindultak, leugranak a padlatra, s csengés és pengés köztöt, mint szilaj gyerkőczök benyargalják az egész szobát.

Vége volt mindennek.

A lányok félőrülten sikoltozni kezdettek: az öreg esze nélkül ugrott ki ágyából, de más részről ifjabb Ritka Péter uram sem hagyta a visszahozhatlanul drága perczeket haszon nélkül lefolyni: neki rontott az ajtónak, utját ugyan elhibázta, mert fővel ment neki egy ruhatárnak, meg is ütötte magát, de nem fájt neki, mig végre egy második rohanásra szerencsésebben talált az ajtóra, s rácsattantván a kilincsre, a következő pillanatban hüvös levegőt szivhatott.

Odabent a zaj, lárma és kiáltás egyre nevekedék. A szomszédszobából mind előrohantak; nyolcz ezüst-torok folyvást tolvajt, gyilkost, haramiát kiáltott, az öreg pedig látva, hogy foglya szabad, nem tudta, inkább nevessen-e, vagy a lármáért haragudjék.

Nem tehetett egyebet, mint káronkodott egész lelkéből, és mély hangja a sok csiripolás közül ugy hallatszott ki, mint puskaropogások között a tizennyolczfontos ágyu.

– De megőrültetek-e? Mikor mondom, hogy a kutya volt.

– Nem a kutya volt, édes atyám, nem a kutya volt – felelének egyhangulag, mint chorus a leányok, kik ezalatt a történtekről értesitve lőnek. – Vedd elő puskádat édes atyám, mert tolvajok vannak a háznál … a kutyának nem szokott pénze lenni, hogy kiessék a zsebéből.

Ez utóbbi tételt a leányok ötvenszer is elmondák egymásután. Maga a néni is a dolgot igen különösnek találta. – A nagyobb leányok az ajtókat és ablakokat zárogaták, a kisebbek fenhangon sirni kezdtek; szóval az utolsó ítélet napja megkezdődött.

Az öreg ingadozott, nem tudva mihez kezdjen, különben pedig nem bánta volna már, akármi történik, csakhogy a hajmeresztő jajveszékeléseknek vége lenne.

Még megakarta egyszer próbálni, mire menne, ha előbbi állitását a kutyáról ismételné, s a mellé odafüllentené: hogy a pénzt ő ejtette ki dolmánya zsebéből, a mint onnan épen fogpiszkálóját akarta előkeresni.

De aztán eszébe jutott, hogy bizony abban sincs nagy baj, ha a leányok tovább is hinni fogják, hogy tolvajt láttak, csak hogy az ifju szerencsésen kiszabadult.

Kapta tehát fegyverét s vadásztarisznyáját, megindult az ajtó felé. Ekkor meg ellenkezőleg azért sivalkodtak a leányok, hogy atyjok most egy magában megyen ki az udvarra, hol ki tudja, hány rabló-gyilkos áll lesben, s hogy ők édes atyjokat nem eresztik ki illy kész veszedelembe.

Azonban az öreg katonásan vette a dolgot. – Ugy mutatta, mint a ki a félelmet megveti: és félrelökvén magától azokat, kik távoztát akadályozni akarák, kiment az udvarra.

A leányok pedig magokra maradván a szobában, a félelem miatt rögtön csendesség állt be közéjök; a légy szállását meglehetett volna hallani. Szép alkalom lett volna bátorságot mutatni, de senkinek sem volt kedve rá.

X.

Ifjabb Ritka Péter uram a mint szabadon érzé magát, utját egyenesen az istálló felé vevé, hol lova bekötve volt, s tüstént nyergelni kezdett.

Azonban még félig sem volt kész munkájával, az öreg mellette termett.

– Nos fiu, meg vagy-e még?

– Lenni, csak megvolnék; hanem bizony hittem volna, hogy az én jó bátyám, kit olly véletlenül találtam fel, előbb talál módot, hogy gyalázatomból kiszabaduljak.

– Előbb vagy utóbb, az mindegy. Egy kis próba ugy sem ártott, miután még nagyobb dolgokkal akarlak megbizni. Most, azonban már tudom, mennyit érsz, hogy türelmed is van; s tudsz segiteni bajodon, ha a kapcza szorul.

– Nem értem kegyelmedet…

– Majd megértesz, mikro annak ideje lesz………Addig is várj, mert vadásztarisznyámból egy kis szalonnát, meg egy darab kenyeret akarnék előkeresni…..egyél valamit hamarjában, s ha szomjas vagy, ott  a kut, igyál. Aztán kapj fel lovadra, ment ki az erdőre, s maradj ott mintegy holnap délig. Addig tiszteletesné asszonyom is megteszi látogatását a kastélyban, s aztán el is bucsuzik tőlünk, s én téged ekkor házamban leányimnak mint Sűrü Palkó rokonunkat, bemutathatlak.

– E lesz a java.

– Nem, öcsém, a java még csak ezután következik. Ha majd aztán ismét bealkonyodik: átvezetlen Bánfi Dénesékhez, s meglásd, ugy jösz onnan vissza, mint ujonnan kinevezett vezére azon csapatnak, melly innen a királyhágói szorosok felé indul.

– Ezt még inkább nem értem.

– Lesz időnk arra is, hogy megmagyarázzam.

– Nem tudom, mit fogok mondani még a magyarázás után is, mert egy részről, a mint igaz: hogy én voltam a kolozsvári hires felkelés vezére, ollyan szent az is, hogy belőlem ugyan Kemény János féle csapatvezért nem faragnak…

– Ki beszél effélékről?......

– Ha pedig ugy gondolta ki kigyelmed, hogy annak idejében csapatunkkal majd a tulsó részre pártolunk, még előbb tudni szeretném: ha ugyan Bánfi Dénes uram megérdemli-e, hogy ellenében illy praktikához folyamodjunk.

– Patvarba veled ficzkó, te okosabb vagy, mint a hogy egy fiatal emberhez illik. No de ha csak ez a kifogásod, ugy tudd meg, hogy Erdélyben senki jobban meg nem érdemli, hogy rászedessék, mint épen Bánfi Dénes uram. Ő kegyelme csak azért fog Kemény János mellett, mert idő jártával ő maga szeretné a bibor palástot vállaira kanyaritani; erre pedig csak a mostani fejedelem ellenében lehet reménysége, mert tudja, hogy ha Apafi Mihály uramat a török veszi pártolása alá, akkor Erdélyben igen kevesen lesznek, kik illy fejedelem ellen feltámadni mernének, vagy akarnának.

– Bátyámnak, erős rábeszélési módja van.

– Mond inkább, ravasz gyermek: Könnyü Katát tánczba vinni. Most azonban Isten veled; viseld magad okosan. Mindenek előtt pedig megyek s megkötöm a Bodri kutyát, mert itt őgyelegtedben nem találna benned collegájára ismerni.

XI.

Néhány hó mult el.

A történetekben meg van irva, miként dőlt el Erdély sorsa. Kemény János uram szép sereggel, s köztük feles számu lovassággal szállott a csatasikra; a győzelmet előre kezében hitte, s még a csata napján is büszkén, s megvetőleg tekinte le az ellenfél rendetlen csapataira, a kalandkereső székelyekre, s a tudatlan, s állatias ösztönű törökökre.

Azonban ama láthatlan hatalom, ki a harczok sorsát intézi, ugy rendelte el, hogy az elhatározó napon az Apafiak fényes napja kelljen fel.

Az ütközet mindjárt kezdetben szerencsétlenül indult meg a fejedelem részére, de tán még helyre lehetett volna hozni a hibát, s voltak is a vezérek között, kik ezt megpróbálák; azonban, épen délben, tizenkét órakor, a csata legkétesebb perczében egyszerre, oldalvást balról, egy eddig nem látott ellenséges csapat tünt fel. Félóra mulva már a harczosok között azon botor hir terjedt el, hogy Bánfi Dénes a fejedelmet a csata között hűtlenül elhagyta, s átment az ellenséghez, mi aztán az ingadozókat vad futamodásnak ejtette, mellynek következtében a fejedelmi sereg magától felbomlott, s végképen feloszlott.

Mikor aztán megtudák, hogy az utoljára támadásra érkezett sereg mindössze is százötvenre menő lovasságból állott, s vezérök is legkevésbé volt valami nevezetes ember, akkor már minden késő volt, s a szégyennél csak a bukás volt nagyobb.

Ezen nem valami nevezetes ember pedig épen ifjabb Ritka Péter uram volt azon lovasokkal, kiknek a királyhágói szorosok felé kellett volna indulni.

XII.

Verebesen a szilágyság déli részén egy igen szegényes külsejü házban régi ismerősünkkel, nemzetes Posztóczki Márton urammal, találkozunk.

A jó öreg keresztbe fonta karjait, szemeit a földre szegezve sétálgatott le s fel a szük és sötétes szobában, s gondolkozott mitevő legyen. A szegénység nagyon körülfogta meghajlott nyakát; neje, gyermekei eddig meg nem szokott inségnek valának kitéve. Az udvarbirói hivatal oda volt, mióta a könnyen hivő öreget egy kalandor olly szivtelenül rászedte, megcsalta, mondhatni kirablotta.

Még az elorzott lovat is megkelle fizetnie.

Egyébiránt a faluban egyedül csak a Posztoczki család volt illy szomoruságban; másutt mindenütt vigadtak, nevettek, ujongattak, mindenki jobb időket kezde remélni, a multra senki sem akart visszagondolni.

Tudniillik Verebes Lázár uram, a család utolsóivadéka, a legutóbbi elhatározó csata alkalmával elesvén, Apafi Mihály, az uj fejedelem, a jószágot egyik hivének ajándékozá, ki ügyének ama napon feltünő szolgálatokat tőn.

Az uj földes urat közelebbről ugyan még senki sem ismeré, de azért csak örvendett a falu, mert tudta, hogy Verebes Lázárnál még is csak jobb embernek kell lennie, mert amannál már roszabb a világon nem létezhetett. Három hónapig volt csak a jószág a meghalt földesur kezén, s egy része a jobbágyoknak már is koldusbotra jutott, ugy hajtatta őket éjjel nappal munkára, mint Faraó a zsidókat; a félfalu igavonó marhája mindig odajárt az uraság részére hosszufuvarba; következőleg, ha a verebesi jobbágyság az uj birotkosban az elébbinél valamivel jobb földesurat remélt, e kivánatával az ég ellenében még nem volt tulkövetelő.

Egy szóval igen jól történt, hogy ollyan ember mint Verebes Lázár uram, szerencsésen fűbe harapott; mintha csak tudta volna, hogy Apafi Mihály uramnak sok mindenféle üres jószágokra lesz szüksége, melylyel bátor hiveit megjutalmazhassa.

Méltán durrogtak tehát a mozsarak a templom előtt, nem ok nélkül ropogtak a mordályok az utczák végén, a szalma kazalok között. A merre ment az ember, csak sütésről, főzésről hallott beszélni, s ollyan dáridókra, s áldomásokra készültek, millyet rég nem láttak a  Szilágyságban.

Ugy annyira, hogy elvégre még az öreg Posztoczkit is meghatá e közlelkesedés, s gondolkodóvá lőn, nem volna-e jó meglátogatni az uj földesurat. Ki tudja, hát ha ő kegyelme, hallván a hivatalvesztettnek szomoru sorsát, s hogy ártatlanul esett hibába, visszavenné őt szolgálatába. Csakhogy e részben az öreg akaratára két ellenkező tanács folyt be leginkább; az egyik azt mondta: menjen, ez a szükség volt; a másik, hogy maradjon: ez pedig a büszkeség.

Azonban, midőn lelke igy hányódnék, véletlenül kitekint az ablakon, s egy urasági csatlóst lát erre sietni.

Előbb eszébe sem jutott, hogy ez épen ő hozzá akarna jönni, s csak akkor kezdett figyelmesebb lenni, midőn az urasági szolga a falu tulsó oldaláról egyenesen azon hidacskára került, melly a volt udvarbiró magán házikója elé vezetett…

A következő perczben már hallá, hogy a csatlós bejött az udvarra, botjával már közé is csapot az ugató ebeknek; s elérkezvén a konyhaajtóig, hatalmas lábaival rádobbantott egypárszor a küszöb deszkájára, mint a ki csizmáiról a sarat akarja leverni.

– Kend az, Péter? – szólt az érkezőhöz, miután az bejött az ajtón.

– Én volnék, nemzetes uram.

– Nos hát, mi ujság a nagy világban?

– Nincs semmi hála istennek, csak hogy ő kegyelme az uj földesur kéreti nemzetes uramat, ne sajnálna átjönni hozzá egy rövid szóra.

Az öreg elbámulta, de e meghivás végtelenül hizelgett neki: a megelőzés minden büszkeségét lefegyverzé; rögtön egészen más ember lett belőle, arcza kigyuladt, mint egykor, midőn vélt földesurától szembe megdicsértetett.

– Hogy mondta kend? Az uraság beszélni akar velem?

– Ugy mondtam nemezetes uram.

– Ha igy van, el kell mennem…

– No hát csak izibe. Nekem meg van parancsolva, ne sokat tátsam itt a számat, de vissza se menjek ám nemzetes uram nélkül…

– Ugy mondták?…mi dolguk lehet velem?…ugy-e, valami igen derék ember ez a mi uj földesurunk?

– Meghiszem azt. Nincs ollyan több a Szilágyságban, de még egész Erdélyben is ritka volna párját találni; nemhiába a neve is, Ritka.

– Tudom: Ritka Péter. Személyesen nem ismerem ugyan, de utóbbi időben sokszor hallottam a nevét, mindenki róla beszél.

– Beszélhet is az ollyan emberről, ki Kemény János uram egész hadát egy pár emberével szétmorzsolta.

– No hát csak menjen kend előre Péter gazda, s jelentse meg, hogy tüstént ott leszek; csak előbb egy jobb darab ruhát akarnék magamra vanni.

– Engedelmével, már csak itt várom be, míg kész lesz nemzetes uram.

E beszédek alatt Posztoczkiné asszonyom mindent előkészitett, a régi ruhatárból előkerült a tisztességes, sárga-barna mente s a violaszin nadrág. A nagyobbik lányka mozsdani való vizet hozott, a kisebb fésüt, szappant és törülközőt. Nyolcz percz alatt ollyan fiatal ember lett az öregből, a millyen csak vőlegény korában lehetett. (Mindössze is csak hat esztendő telt el azóta, akkor is meg volt már ő nemzetessége bőven ötven éves.)

Mentek.

Az öreg gondolkozott, törte fejét, de csak megközelitőleg sem tudta eltalálni, mit akarnak vele. Ment tehát, és haladott sebesen, hogy mielőbb megtudhassa. A csatlós jó gyalogló volt, még is munkájába került a versenyzés; a ki látta őket, kitalálhatta, hogy nemzetes uram most hivatva megyen a kastélyba.

Utközben pedig egyet kérdezett a szolgától, azt is megbánta, mert a felelet keserü emléket költött fel szivében.

– Mondja csak Péter gazda, millyen formáju ember a mi uj földesurunk?

– Hát csak ollyan formáju biz az mint más ember: csakhogy szép, fiatal, piros képü, szőke szakálu, mindig jó kedve van, s csak ugy beszél az emberekkel, mintha mindnyájan együtt nevekedtünk volna.

Az öregnek ama tizenhárom iskolát végzett pokolpozdorjája jutott eszébe, ki őt nehány hó előtt olly csufosan rászedte. – Az is épen illyenformán nézett ki, nyájas volt, barátságos és leereszkedő, s utoljára kisült, hogy lótolvaj.

– De csak rá találhatnék még egyszer ez életben! Vagy csak nevét tudnám meg!

Igy érkeztek a kastély elé.

De már a kapu előtt is meglepetés várta az öreget.

Az uraság hetyke lovásza tudniillik épen most vezetett elő egy gyönyörü szép pej paripát, mellyet öregünk kissé jobban szemügyre vévén mintegy megbotránykozva kérdé a körülállóktól.

– Tán csak nem épen az elveszett Filkó?

– De biz az – felelt jó kedvvel a lovász – csakhogy már nyerges lett belőle, és Csillagnak hivjuk.

– És csakugyan az! Alig hihetek szemeimnek! Ez több mint csuda. Mondják csak kendtek, hogy került vissza…

– Engedelmet kérek nemzetes uramtól, annak nagyon hosszu históriája van, nekem pedig megparancsolták, hogy siessek. Viszem a lovat ajándékba az uj udvarbirónak.

Az öreg megcsóválta fejét s gondolkodott, azután még egy kérdést akart tenni, de akkor látta, hogy magára hagyatott.

–Aligha el nem találom – mormogott magában – miért hivat most engem a földesur. A ló visszakerült; az a semmiházi valahol hurokra került, s fel is akasztották. – A földesur pedig meghallván, mi keservesen kellett nekem a lovat megfizetni, talán káromat megakarja tériteni. Hej, de jókor jönne most ez az egy pár forint.

Tovább ment; bekopogtatott a főterembe, s szemközt állt földesurával.

De milly nagy lehete bámulása, midőn több vidéki ismerősök között, mint egyedül idegent, azon szőke szakálas ifjat ismeré meg, kiről csak az imént hivé, hogy valahol felakasztották, s kit nehány perczczel ezelőtt tolvajnak, lókötőnek s pokolpozdorjájának nevezett.

Szegény öreg még ő volt megijedve! Még ő érzette lábait reszketni! az ő térdei ingadoztak, mintha bocsánatért kellene esedeznie.

Ifjabb Ritka Péter uram azonban, bárha csak nehány napos volt még uj méltóságában, tudta mint kell viselni magát. Egész megelőzéssel jött ő az öreg elé, kezet fogott vele, megölelte, magához szoritotta; azután az egész vendégsereg előtt bocsánatot kérvén tőle, olly szép, olly érzékeny és olly hosszu beszédet tartott előtte, hogy azt egész terjedelmében közlenünk, tiltja megszokott rövidségünk.

Elég az hozzá, hogy szives meginditó jelenet következett. Nem könnyezett ugyan az öregen kivül senki, de omló könnyeit mindenki méltányolta.

– Lássa; igy megyen a világ sora, édes Posztoczkim – szólt még egyszer az ifju,  s az öreget maga mellé ülteté. – Jól ismerten én egyszeri látás után is emberemet…tudtam én azt előre, hogy megbocsátja nekem, a mit éltem megmentése végett ellene elkövettem.

– Isten látja lelkemet – felelt zokogva az öreg. – De csakugyan jobban szeretem, hogy igy látom kegyelmes uramat, mint pedig másképen, a hogy én képzeltem…de hagyjuk el ezt, a mi elmult, az elmult.

–Az illyen beszédet szerettem én mindig! a mi elmult, az elmult, és igen jó, hogy elmult…Különben pedig megparancsoltam lovászomnak, nyergelje fel a kérdéses lovat, s vigye át tőlem ajándékba udvarbiró uramhoz, ott lesz aztán valahol a nyereg alatt egy csomócska arany is, vigye át tőlem ajándékba udvarbiró uramhoz, ott lesz aztán valahol a nyereg alatt egy csomócska arany is, annak fejébe, hogy Posztoczki uramat olly igazságtalanul megfizettették. És igy elvégezvén egymás között ügyünket, nincs egyéb hátra, minthogy legyünk ujra jó barátok, s feledjük a multat.

– Én kegyelmes uramnak hű szolgája vagyok.

– Az én udvarbiróm, kire mindenemet rá szoktam bizni, az nekem barátom.

– Kegyelmes uram engem mindig udvarbirónak nevez…

– Patvarba! ha én vagyok Verebes örökös ura, talán csak az az udvarbiró, kit én szólitok annak.

– Ha igy érti kegyelmes uram, vegye hálámat…

– Semmi hála, semmi köszönet; ha e dolog után, még köztünk valamellyik fél adós marad, az mindenesetre én vagyok.

* * *

Ebéd után a földesur karon kapta udvarbiróját, s bevivé dolgozó szobájába. Ugyanazon hely volt ez, hol nehány hó előtt Posztoczki és Verebes Lázár uraimék között olly heves jelenet folyt le, s mellynek az lett vége, hogy az öreg hivatal nélkül maradt.

– Jöjjön csak édes öreg barátom: rendezzük el gazdaságunkat, mert holnapra mindkettőnkre nagy munka vár. Én az egyik rendbeli lovakkal Bánfi-Hunyadra megyek s ott feleségül veszem, ha ide adják, öregebb ritka Péter hadnagy uram egyik lányát a nyolcz közül. Szép gyermek ugyan mind a nyolcz, de egy kis kékruhás szőkének mégis legnyájasb vonásai voltak. – Udvarbiró uram pedig a másik rendbeli lovakat fogatja be, s ki megyen a vidékre, meghivja lakodalomra a kit csak talál, boldogot és boldogtalant: a választást udvarbiró uramra hagyom; csak valamiképen ki ne feledje a szentlőrinczi papot és a feleségét, s ha a pap a távolság miatt nem igen érkeznék, mondja el csak azt ott ujságul:  hogy Bánfi Dénes uram egész hétre készül a szentlőrinczi erdőkbe vadászatra, azonnal más nóta lesz a háznál.

– Ezt nevezi kegyelmes uram gazdasági ügyeknek?

– Mit nevezzek mást? a többire nézve az én udvarbiróm korlátlan hatalommal van megbizva.


Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 8. sz. (1855. február 25.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 9. sz. (1855. márczius 4.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 9. sz. (1855. márczius 4.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 10. sz. (1855. márczius 11.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 11. sz. (1855. márczius 18.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 12. sz. (1855. márczius 25.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 13. sz. (1855. április 1.)