2017. febr. 11.

Móra Magdolna: Zalaegerszegi emlékeim



1922. november 29-én született Zalaegerszegen. Édesapja Móra János, a zalaegerszegi főgimnázium magyar-laton szakos tanára (Móra Ferenc unokaöccse), édesanyja Berkes Ilona.

Az elemi iskola négy osztályának elvégzése után a zalaegerszegi állami polgári leányiskolába került, majd a Deák Ferenc Állami Reálgimnáziumban folytatta tanulmányait, ott is érettségizett 1941-ben.

Ez év őszén Szegedre nyert felvételt az Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola magyar nyelv, irodalom és történelem szakára. A háború miatt egy évvel később, 1946-ban szerzett tanári oklevelet. Állást azonban nem kapott, így 1947-ben Zala Vármegye Szabadművelődési Felügyelői Hivatalánál lett fogalmazó. Még ezen év december 23-á kinevezték az Ady utcai polgári leányiskolájából államosított általános iskolába. Egy év múlva visszakerült az Ady Endre Általános Iskolába, ahol 1950 tavaszán – betegségére való hivatkozással, de az ÁVH beszervezési kísérlete miatt – felmondott. 1950 nyarán házasságot kötött Klausz Jenő erdőmérnökkel. Az ő áthelyezése révén 1951-ben Székesfehérvárra költöztek. Házasságukból három gyermek született. Férje 1956 nyarán meghalt. 1953-tól általános iskolai tanárként – először helyettesítőként – dolgozott, kinevezése után a Táncsics Mihály, majd a Május 1. Téri Általános Iskolában tanított. 1961-ben a Fejér Megyei Levéltárban kapott levéltáros állást, s ott dolgozott nyugdíjba vonulásáig, 1980-ig. Számos történelmi vonatkozású tanulmánya jelent meg, fő kutatási területe Fejér megye oktatástörténete és Székesfehérvár helytörténete volt. Tudományos publikációit elsősorban a Fejér Megyeri Levéltár Történeti Évkönyvében adta közre.

Fiatal lány korától ír verseket, első költeményeit 1939-40-ben a Zászlónk című folyóirat közölte. Önálló verseskötete „Mint aki útra készül” címmel 1996-ban jelent meg Székesfehérváron a Vörösmarty Társaság kiadásában. A Göcseji Falumúzeumról írt Visszaálmodott falu és az édesapjára, Móra Jánosra emlékező Non omnis moriar című verse 1997-ben, az Egerszegi múzsa című 1997-ben, az Egerszegi múzsa című antológiában látott napvilágot.

1973-ban és 1979-ben Szocialista kultúráért kitüntetést kapott, 2002-ben „Székesfehérvárért” díjjal jutalmazták.

Móra Magdolna zalaegerszegi éveit idéző visszaemlékezését a Göcseji Múzeum felkérésére 2006 januárjában írta. Írása feleleveníti a háború utáni évek optimista hangulatát, és láttatja azt a folyamatot, ahogy az évtized második felére, a kibontakozó kommunista diktatúra hatására a félelem a hétköznapok részévé válik.

**

„Az égen most rácsok feszülnek, szalagok,
mint lelken a soha meg nem írhatott
verssorok.”
Gérecz Attila: Levél, 1956.

MÓRA MAGDOLNA:  ZALAEGERSZEGI EMLÉKEIM


Azt hiszem, hogy szülővárosomhoz való bensőséges kötődésem akkor kezdődött, mikor édesapámat, a 24 éves Móra János középiskolai tanárt* (* Móra János (1896-1960) magyar-latin görög szakos középiskolai tanár, 1920-tól 1957-ben történt nyugdíjazásáig a zalaegerszegi gimnáziumban tanított.) a minisztérium 1920-ban a budapesti szülői otthonból elszólítva a zalaegerszegi gimnáziumhoz osztotta be. Az akkori Deák Ferenc Gimnázium* (* A zalaegerszegi állami főgimnázium az 1922-23-as tanévben vette fel Deák Ferenc nevét.) a millennium évében, 1896-ban épült, egykorú volt édesapámmal.

Apa nagyapám, Móra István* (* Móra Ferenc testvére) fővárosi polgári iskolai tanár, 7 gyermekét a természet ismeretére és szeretetére nevelte, és gyakran vitte őket kirándulni a budai hegyekre. Édesapám így hamar megkedvelte a tágas rétekkel, erős és szőlő dombokkal körülvett zalai kisvárost. Egy év múlva feleségül vette Berkes János törvényszéki irodaigazgató Ilona lányát. Anyai nagyapám ifjú korában okleveles gazdaként egy nagy uradalom tiszttartójaként dolgozott, így bizonyára nem érezte magát igazán elégedettnek a hivatali szoba szűk falai között, és vett egy kis szőlőt a Becsali hegyen. Ez már születésem idején, 1922-ben is létezett, így én is korán megismerkedtem a természettel. Édesapám gyermekkoromban minden útifű és mezei virág nevét megtanította.

Már apró gyermekként nagyon kötődtem Zalaegerszeghez és felnőtt életemet is csak itt tudtam elképzelni. Tartalmas és hangulatos diákévek után 1941-ben érettségiztem a Deák Ferenc Gimnáziumban, és azonnal jelentkeztem az Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola magyar nyelv, irodalom és történelem szakcsoportjára Szegedre. A főiskolai oktatás kapcsolatban állt az egyetemmel, így itt is kellett irodalomból és néprajzból előadásokat hallgatnunk, és erről félévenként beszámolnunk. Úgy képzeltem, hogy 1945 nyarán felkészült tanárként Egerszegre kerülhetek, és még azon az őszön munkába állhatok az Ady utcai polgári leányiskolában.* (* 1875-ben jött létre Zalaegerszegen a kétosztályos felső leányiskola, melyet 1888-ban négyosztályos községi polgári leányiskolává fejlesztettek, 1899-ben állami kezelésbe adtak. 1906-ban épült fel új otthonuk a Wlassics (ma Ady Endre) utcában.) Ez az elképzelés azonban csak álom maradt.

1944 őszén már nem tudtam visszamenni Szegedre,mert ott már orosz katonai teherautók dübörögtek,m íg nálunk Egerszegen a szomszédos Jókai utcai iskolába és a gimnázium épületébe német mentőkocsik hozták a sebesülteket az ott kialakított tábori kórházakba.

Édesapámat, aki egyetemi hallgatóként az első világháborúban is frontharcos katona volt, és hadnagyi rangban szerelt le, már 1944 nyarán is behívták katonai szolgálatra: Budapesten az egyik pályaudvar rendbehozatalához osztották be. 1944 őszén Zalaegerszegre hívták be a légvédelmi alakulathoz. 1945. március végéig naponta ide kellett bejárnia. Az iskolákban a rendszeres tanítás szünetelt.

1945. március utolsó napjaiban édesapám alakulatának el kellett hagynia Egerszeget azzal, hogy néhány nap múlva át kell menniük a határon Ausztriába. 16 éves öcsém és én természetesen vele mentünk, mert édesanyám 1943-ban meghalt, apám első házasságából származó nővérem ugyanebben az évben külföldre ment férjhez, így senki közeli hozzátartozónk nem volt a közelünkben, aki vállalta volna eltartásunkat.

Április elsején, húsvét vasárnap Radkersburgnál mentünk át az osztrák határon. Emlékszem ma is, hogy milyen különös látvány volt, amint a kis helybeli öregasszonyok ünnepi díszben, mosolyogva mentek a húsvéti misére, mi meg a lovaskocsikon dideregve úgy éreztük, hogy minden, ami a szívünknek kedves volt, elveszett.

Hosszú gyaloglások, huzatos pajtákban töltött éjszakák után jutottunk el a Weissenstein mellett kialakított angol fogolytáborba. Itt egy tál meleg ételt adott délben a magyar katonai konyha. Az angoloktól naponta kaptunk nagyon kevés kenyeret és jóízű, csak annyi kekszet, ami az éhezéstől megmentett. Nagy szerencsét jelentett ellátásunkban, hogy dohányt és valódi kávét is kaptunk, ezért a földben és terményekben szegény lakosságtól tudtunk egy kis krumplit vagy hullott gyümölcsöt szerezni. Később az erdő is adott egy kis áfonyát, földiszedret.

Hála Istennek nyár volt, így nem fáztunk. Nagy erőt jelentett, hogy családomban élő hitet éltem meg, és Szegeden a jezsuita atyáktól is komoly felkészítést kaptunk a megpróbáltatások idejére. Ez erőt adott a hétköznapok elviselésére és táplálta bennünk a hazatérés reményét.

1945 nyarán hivatalosan számbavették, hogy kik szeretnének mielőbb Magyarországra visszatérni. Elsők között jelentkeztünk, és így hosszú vonatozás, győri igazoltatás után szeptember elején újra itthon voltunk. Werbőczi utcai* (* ma Dózsa György utca) házunkat viszonylag épen találtuk. Mint megtudtuk, az oroszok egy rövid ideig parancsnoki épületnek használták, majd miután elhagyták, egy Erdélyből Zalaegerszegre menekült anyai nagybátyám költözött oda feleségével és két nagyobbacska lányával. Ők vigyáztak értékeinkre és mentették meg otthonunkat.

Emlékszem, megérkezésünk után hamarosan, Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepén* (* szeptember 24.) hatalmas körmenet indult Egerszegről a csácsi Mária szoborhoz, hiszen nagyon sok kedves ismerősünk még nem tért haza, sőt sokan azt sem tudták, hogy merre vannak, élnek-e egyáltalán elhurcolt katona hozzátartozóik. Sokan érezték úgy, hogy van miért könyörögni ezen a napon.

Helybeli hivatalos igazolások után édesapám hamar visszamehetett tanítani, és én is eljutottam még azon az őszön, majd 1946 tavaszán is Szegedre; befejeztem utolsó tanulmányi évemet, és megkaptam a végbizonyítványt. Ez nem volt szokványos oklevél, mert a főiskolának a papírhiány miatt hiányzott a hivatalos nyomtatványa.

Szegedről hazatérve hamarosan elmentem a Tankerületi Főigazgatósághoz Szombathelyre, ahol jelentkeztem a Polgári Iskolai Felügyeletnél. Természetesen állást nem tudtak adni. Egyetlen állami leánypolgári iskola működött Zalaegerszegen, az Ady utcai, s az tele volt középkorú pedagógusokkal. Egyelőre nem volt hely számomra, de nem csüggedtem. Mi akkor tele voltunk örömmel, lelkesedéssel, tettvággyal, így mikor Varga Ferenc, a lánypolgári énektanára, a nagytemplom kántora és az egyházi énekkar karnagya biztatott, hogy alakítsuk egy kislétszámú ének- és tánccsoportot, vigyük ki a népdalokat, és néptáncokat a szomszédos falvakba, örömmel csatlakoztam tervéhez. Polányi László budapesti mérnökhallgató, aki a leghíresebb koreográfustól, Molnár Istvántól tanulta a férfitáncokat, szívesen megtanította a nyáron itthon lévő 5-6 egyetemista társát – többek között Fülöp Miklóst, Csath Bélát, Lulics Andrást – ezekre a szép és hangulatos férfitáncokra. Varga Ferenc az énekek megtanítását vállalta, az én szerepem az összekötő szövegek megírása és elmondása volt. Énekeseink még gimnazisták voltak, két csodálatos kis teremtés: Popescu Magda és Popescu Mária. (Erdélyből menekült édesanyjuk később kolléganőm lett.)

A Zalai Táj- és Népkutató Intézet örömmel vette ötletünket, és támogatásával indultunk útnak. A népdalcsokrot úgy állítottuk össze, hogy azt tükrözze, milyen munkák és milyen ünnepek között telik el a falu élete az őszi szántástól a következő nyár aratásáig. A felhangzó népdalokat az alábbi sorrendben adtuk elő:

- Szánt a babám, csireg-csörög sej haj a járom
- Érik a szőlő
- Mostan kinyílt egy szép rózsavirág
- Tollfosztóban voltam az este
- El kéne indulni, meg kék házasodni
- Tavaszi szél vizet áraszt
- Jázminbokor kihajlik az utcára
- Sokat arattam a nyáron

A népdalokon kívül dramatizált népballadákat is megszólaltattunk; a Kőmíves Kelement, a Molnár Annát. Most is emlékszem, mennyi lelkesedéssel, szeretettel hallgatták és nézték a műsort a göcseji Barabásszegen, Kustánszegben, Nován, Petrikeresztúron. Meghívtak bennünket az előadással egy keszthelyi és badacsonyi ünnepségre is, sőt Zalaegerszegen is bemutattuk egyszer.

Gyalog mentünk egyik helyről a másikra, minden nap más faluban léptünk fel. A műsorokat este 9 óra körül kezdtük, többnyire az iskolák udvarán. Összesen 12-en voltunk, tarisznyából étkeztünk. Sem a hivatalos szervektől, sem a falvakban ellenszolgáltatást nem kaptunk, csak a szállásunkról gondoskodtak. A fiúk rendszerint pajtákban aludtak. Nekünk a legszebb ajándék az volt, hogy éreztük a hosszú háborútól meggyötört emberek szemében a elcsillanó örömet, reményt, szépség-szomjúságot.

Vége lett a nyárnak, a kis csoport visszament tanulni, vagy munkájához. Nekem még mindig nem volt igazi munkahelyem. Fülön István* (* Fülöp István (1913-1975) tanító, 1953-57 között a Megyei Könyvtár vezetője. Sokat tett a zalai néprajzi, honismereti és helytörténeti kutatások megindulása érdekében.), a Zalai Táj- és Népkutató Munkaközösség vezetője 1946 telén falusi lányok számára 2-3 hónapos tanfolyamot szervezett. Oktatói között én is ott voltam, irodalmat, néprajzot tanítottam. A történelmet Hegedüs Raymond* (* Hegedüs Raymond magyar-német szakos középiskolai tanár, 1947-ben megszervezte a Batsányi János Népi Kollégiumot; 1948-50 között a gimnázium tanára volt.) adta elő, az éneket Varga Ferenc oktatta. A környékbeli falvakból bejártak a lányok, a távolabb lakók részére szállást és ellátást is fizetett Zala Vármegye Szabadművelődési Felügyelői Hivatala* (* A háború után az Iskolánkívüli Népművelési Bizottság feladatkörét átvevő, a népművelést szervező hivatal, vezetője Örkényi Sándor volt.). Az ott tanító tanároknak is adott óradíjat.

Így kerültem kapcsolatba ezzel az intézménnyel. Eleinte csak bejárogattam minden ellenszolgáltatás nélkül segíteni, hogy ismerkedjem a hivatal feladataival, majd 1947. augusztus elején hivatalosan is fogalmazói kinevezést kaptam. Itt különböző kulturális és népművészeti tanfolyamokat szerveztünk a falvak számára. Könyveket kölcsönöztünk – elsősorban a népi írók, Veres Péter, Darvas József, Sinka István műveit -, és műsorfüzeteket adtunk a tanítók részére. Minden faluban egy megbízott „ügyvezető” pedagógus tartotta velünk folyamatosan a kapcsolatot. Ezen a nyáron lettek divatosak, sőt szinte kötelezőek a falunapok. Itt ügyvezetőink műsorokat rendeztek, amelyen a falvak vezetői is részt vettek, többnyire néhány kedves értékelő szöveget is mondtak. Ezekre mi is meghívottak voltunk, időnként jelentést is küldtünk a Népművelési Minisztériummal a hivatal részéről.

Egy alkalommal a főnököm megbízott, hogy a kommunista és a szociáldemokrata párt helyi szervezetében, a gyűlések végén hirdessek ki egy kulturális programot. Egyik összejövetelen sem engedélyezték, hogy szót kapjak. Értetlenül álltam a dolog előtt, utólag tudtam meg, hogy egy „klerikális reakciós nőt” nem lehetett a pódiumra engedni. Ekkor szembesültem először azzal, hogy vallásos meggyőződésem miatt bélyeget kaptam.

Szerettem ezt a munkakört is, mégis nagyon boldog voltam, mikor a Főigazgatóság értesített, hogy Ortutay miniszter úr 1947. december 23-án kinevezett az Ady utcai leány polgári iskola tanárává. Nagy örömömre szolgált, hogy  régi vágyam teljesült. Ez az iskola négy osztályos volt, 10-től 14 éves korig tanultak ott azok a lányok, akiknek a szülei a népiskolainál nagyobb műveltséget kívántak biztosítani gyermekeiknek. Amikor odakerültem, még nem tudtuk, hogy ez az iskolatípus hamarosan megszűnik. A következő év nyarán felszámolták a polgári iskolákat, és szeptembertől áthelyeztek a Notre Dame apácák államosított általános iskolájához.

Rólam köztudomású volt, hogy 1948 tavaszán több tanártársammal együtt nem írtam alá az államosítást kérő ívet. Nemcsak az egyházi kiközösítéstől* (* Az iskolák államosítása előtt Mindszenty bíboros kiközösítéssel fenyegette meg az államosítást támogató ívek aláíróit.) való félelem miatt, hanem mert a lelkiismeretünk sem engedte. Amikor a tantestületben megkérdezték, hogy ki az, aki nem helyesli az egyházi iskolák államosítást, Sipos Berta, Pais Zsófia, Vidóczi Matild, Medve Éva és én álltunk fel. Míg többségüket megtorlásul vidékre helyezték, engem szeretett iskolámból egy lakásomtól távoli idegen intézményébe küldtek át; akkor is úgy éreztem, büntetésből.

Azt is tudta rólam a tanfelügyelőség, hogy hitbuzgalmi egyesületekben tevékenyen veszek részt. A kalásszal* (* Katolikus Lányok-Asszonyok Szövetsége, 1936-ban a katolikus egyház által alapított, a falusi lányok, asszonyok nevelését szolgáló egyesület.) még főiskolás koromban kerültem kapcsolatba, egy Szeged mellett lévő tanyán vezettem Lánykört. 1946-47-ben Zala megyében egy Hagyárosbörönd nevű falucskában foglalkoztam a nagyobbacska falusi lányokkal. Tagja voltam Egerszegen a ferencrendi plébánián a harmadrendnek* (* A ferences szerzetesek világi rendje, tagjai a ferencesek szellemében, azok irányítása alatt élnek.), és ugyanitt vezettem a cselédlányok Szent Zita Egyesületének vasárnapi foglalkozásait. Az Országos Mária Napok* (* 1947. aug. 15-én Mindszenty bíboros 1947-48-ra országos programsorozattal Mária-évet hirdetett. Ennek keretében került sor 1948. szept. 7-8-án a zalaegerszegi Mária Kongresszusra, melynek lebonyolítását a kommunista párt minden módon igyekezett akadályozni.) zalaegerszegi rendezvényére szavalókórust írtam a Boldog Margit Leánykongregáció részére a névadó szent életéről. Ezt elő is adtuk az ünnepségsorozat keretében a ferencesek templomában. Én még hittem és reméltem a vallásszabadságban, és nem akartam meggyőződésem ellenére egészen visszahúzódni. De bizalmamban csalódnom kellett.

Lelkileg nagyon nehéz érzésekkel érkeztem a zárdába, a katolikus lánypolgáriból államosított általános iskolába. Sajnáltam az elbocsátott apácákat, akik közül néhányat személyesen ismertem és szerettem, de a tanítás, a gyerekek szeretete gyógyír volt lelki sebeimre. Az iskola igazgatónőjével kölcsönösen tiszteltük egymást.

A zárdában töltött tanévről két jellemző eset jut eszembe, amely azoknak az éveknek a vallásos emberek és főleg a pedagógusok elleni ellenséges hangulatát érzékelteti. Egy alkalommal a sportpályáról kísértük vissza a gyerekeket az iskolába, amikor útközben néhányan besurrantak a cukrászdába fagylaltot vásárolni. Bosszantott, hogy engedély nélkül kiléptek a sorból (akkoriban ez helytelen magatartásnak számított!) s csak a pénzes gyerekeknek jutott az édességből. Megfeddtem őket, mondván, hogy megjegyzem magamnak az engedetlen tanulók nevét. Erre az utca túloldaláról átkiabált egy asztalos: „Megjegyzi?! Hogy mer ilyet mondani ezeknek a szegény gyerekeknek! Mi meg majd megjegyezzük magunknak a Tanárnőt, és gondoskodunk róla, hogy jövőre már nem fog tanítani!”...

Az államosított Tanítóképző igazgatója Baranyai Sándor, gimnáziumi német tanárom volt, de ekkor ott tanított Balenegger Henrik, egykori franciatanárom is. Egy alkalommal átjött hozzám az általános iskolába (a Tanítóképző gyakorlóiskolája voltunk) egy magyarórámat meghallgatni. A végén azt mondta: „Magduskám! Magából igazgatót, sőt főigazgatót csinálnánk, csak ne lennének olyan pókhálós nézetei!”

„Pókhálós nézeteim” miatt újabb és újabb megpróbáltatások vártak rám. 1948 őszén a „demokrácia” azt kívánta tőlünk, hogy követeljük Mindszenty hercegprímás közéletből való eltávolítását. Követelésünket egy íven kézjegyünkkel kellett hitelesíteni. Ezt a papírt – hosszú vívódás után – egy ferences atya tanácsára írtam, aki azzal vigasztalt, hogy ha a bíborost el akarják távolítani, akkor azt az én aláírásom nélkül is megteszik. Letartóztatása után* (* 1948. dec. 26-án tartóztatták le a hercegprímást) ismét egy ívet kellett volna aláírni, melyen Mindszenty példás megbüntetését követeljük. Ezt már nem írtam alá, azt mondtam, az Ő véréhez ne tapadjon az ujjam. Tudomásom szerint sokan voltunk, akik ezt megtagadtuk.

1949 őszén – meglepetésemre – visszahelyeztek az Ady utcai általános iskolához. Az okát máig sem tudom, csak gyanítom, hogy a zárdaiskolai igazgatónőmet is áthelyezték, ő ragaszkodott hozzám, és vitt magával. Ennek a fordulatnak igen örültem, visszakerülhettem régi kedves iskolámba. Nagyon jó pedagógusközösség dolgozott akkor ott, mindannyian régóta ismertük és szerettük egymást. A tanári kar többségének volt valami „bűne”, ki klerikális reakciós volt, kinek férje, testvére nyugaton élt, ki katonatiszt volt a Horthy-rendszerben, s ez összetartott bennünket. Két kolléganőnkkel szemben azonban óvatosabban viselkedtünk, az egyikük az úttörőcsapatot szervezte, a másikuk férjéről, Bödei Jánosról* (* Bödei János (1915-1984) tanító, néprajzkutató. A 40-es évek második felében a szabadművelődési felügyelőségen dolgozott.) köztudomású volt kommunista elkötelezettsége. Biztonságban nem érezhettük magunkat, de nem féltünk, mivel a tantestület többsége hasonló helyzetben volt. Úgy éreztük, ki kell bírni, túl kell élni, s a megpróbáltatásokat hitünkért, meggyőződésünkért viseljük. Ez erőt adott mindannyiunknak.

Pedig az 1949-50-es tanév rossz előjelekkel kezdődött. Október elején megérkezett a hivatalos rendelkezés, hogy a tantermek faláról le kell venni a feszületet, és a tanítás előtti imát meg kell szüntetni. Egy kiváló pedagógus kolléganőmnek – Lábas Erzsébetnek – egyik osztályban első órája volt, és miután a szükséges tudnivalókat elmondta, annyit mert hozzáfűzni, „Azért a jó Istent ne felejtsétek el!” Két nap múlva táviratilag elbocsátották, pedig Erdélyből menekült, és két leányt nevelt.* (* Lábas Erzsébet leányai voltak a már emlegetett Popescu Magdolna és Mária.)

Október 6-ra, az aradi vértanúk halálának évfordulójára készültünk. Minden iskolában, ahol tanítottam, rendre engem bíztak meg az iskolai ünnepélyek megszervezésével. Most is így történt. A műsor összeállításánál úgy igyekeztem, hogy a mondanivaló nagy írók és költők versein keresztül hangozzék el. Én beszéltem a gyerekeknek a történelmi eseményekről, az ünnepség befejezéseként pedig – egy kislánnyal – Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol című költeményét mondattam el. A műsor végén odajött hozzám az igazgatónő, és sajnálkozva azt kérdezte, hogy lehetett egy ilyen verset szavaltatni. Értetlenkedve visszakérdeztem, miért, nem ezt gondolhatták, érezhették 1849 őszén? Igen – válaszolta ő, de most a reakció hangjaként értelmezhetik. Hát én ezzel az aggyal nem tudtam gondolkodni! Ekkor mondta meg azt is az igazgatónő, hogy egy rendőrtiszt is jelen volt az ünnepségen.

A megemlékezés után a gyerekek hazamehettek, mi pedig ott maradtunk az iskolában a könyvtárat rendezni. A jobboldali jellegű könyveket kellett kiszórnunk. Egyik kollégám javasolta, hogy vegyünk magukhoz néhány könyvet, vigyük haza, aztán majd egyszer talán visszahozhatjuk. Így is tettünk. Emlékszem, egy Sík Sándor és egy Kárpáti* (* Kárpáti Aurél (1884-1963) színházi szakíró, kritikus) kötetet tettem el, nehogy a tűz prédája legyen. Eközben kerestek. A tanfelügyelőségi altiszt hozta az üzenetet, hogy este öt órára menjek be az ÁVH Jókai utcai épületébe.

Rosszat sejtettem, bár először azt hittem, hogy elbocsátott kolléganőm, Lábas Erzsébet felől akarnak érdeklődni tőlem. A rendőrségen egy Buchwald nevű tiszt fogadott és hallgatott ki. Természetesen előkerültek „bűneim”: Amerikában élő nővérem, a szombathelyi szemináriumban tanuló öcsém, 1945-ös menekülésünkkel kapcsolatban állítólagos „kémtevékenységem”, klerikális múltam és világnézetem stb. stb. Majd közölte velem: „Maga nő és entellektüell, sokat tudna segíteni nekünk!” Arra akart rábeszélni, hogy jelentsek a kollégáimról, a tantestületben folyó beszélgetésekről. Még a gondolata is elviselhetetlen volt számomra, hogy azokról az emberekről, akik megbíznak bennem, akárcsak semmitmondó mondatokat is leírjak. Látva vonakodásomat, csúnyán megfenyegetett, hogy kivisznek a jugoszláv határra, mintha én át akarnék szökni. Hozzátette, hogy senki sem tudja majd meg, hogy hová lettem. Ezt a lehetőséget elborzadva hallgattam, minden vágyam az volt, hogy csak haza jussak. Ezek után – további megfélemlítésül – erkölcseimet gyalázó mocskos szavak és szitkok közepette letuszkoltak a pincébe. A kihallgatás végén megígértem a tisztnek, hogy másnap visszamegyek és választ adok a „kérésére”, közlöm, mit vállalok. Azt gondoltam magamban, hogy reggel visszamegyek és megmondom, semmiféle jelentést nem írok, inkább lőjenek agyon, de a családom, a vőlegényem tudni fogja, hogy mi történt velem, s meg fogják érteni, nem tehettem mást.

Estére idegileg teljesen kikészültem, másnapra belázasodtam, remegett kezem, lábam, orvost kellett hívni, aki munkaképtelennek nyilvánított. Az ÁVH-ra nem mentem vissza, de ettől kezdve rettegés volt az életem, mindig attól féltem, hogy értem jönnek és elvisznek. Persze ellenőrizték, hogy tényleg beteg vagyok-e; már másnap észrevettem az ablakunkból, hogy valaki figyeli a házunkat, sőt meglátogatott egy öreg ember is, akiről köztudomású volt, hogy az ÁVH-nak dolgozik. Egyedül alig mertem a utcára kimenni.

Néhány nap múlva be kellett mennem az iskolába, ahol találkoztam egyik kedves kollégámmal, Farkas Sándorral, aki továbbszolgáló tiszt volt a 2. világháború idején. Csak annyit mondott nekem: „Magdikám! Láttam a zsebkendőjét az ÁVH-nál!” Ebből tudtam meg, hogy őt is bevitték. A kihallgatáskor mindent elvettek tőlem, ami a zsebemben volt, még a zsebkendőmet is. Egy szép kis zsebkendő volt, tarka széllel. Úgy látszik, bennünket egymáson keresztül akartak ellenőrizni!

Betegségem és félelmem állandósult. Folyamatos orvosi, majd kórházi kezelésekre volt szükségem. Kiderült, hogy a pajzsmirigy működésének rendellenessége okozza a lázas állapotot, a nagy gyengeséget és a gyors lefogyást. Betegállományba kerülve még Kékestetőre is felküldtek szanatóriumba.

Budapesten, az egyik leghíresebb ideggyógyintézetben, a Róbert Károly körúti kórházban is hetekig feküdtem. 1950 tavaszán innen küldtem el zalaegerszegi iskolámba állásomról való lemondásomat.

1950 nyarán férjhez mentem Klausz Jenő erdőmérnökhöz és az ő áthelyezésével kerültem Székesfehérvárra.

Ötvenöt éve élek Székesfehérváron. Nagyon megszerettem. A felejthetetlen szülőföld, ifjúságom városa, ahova gyakran visszavágyom, ma is Zalaegerszeg. Szeretném elmondani ezt egy húsz évvel ezelőtt írt versemmel:

Tavaszodik (1975)

Ha elindul a téli hó
és habosan fut a folyó
az alvó füzes újra hajt;
hol apró gyerek lábaim
taposták egykor az avart
utánam üzensz Zala-part!
Te adtál először nekem
gyermekláncfűt a réteden,
adtad pacsirták énekét,
pipitér csillag-szőnyegét,
szarkák csörgését, gerleszót,
havat virágzó nyárfasort.
Ha elindul a téli hó
és habosan fut a folyó
az alvó füzes újra hajt,
bár sok nehéz év állt közénk
és sok kemény fal fogva tart,
indulok feléd Zala-part!


Forrás: „Sívó évek alján” – Történetek az ötvenes évekből – Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága Zalaegerszeg, 2006