2017. febr. 11.

Madách Imre: Útravaló verseimmel



Sokat, sokat értem már életemben,
Temérdek bút küldött reám az ég.
De hála Isten! sors éjjelében
Ragyogó csillagom is volt elég.

Érinte elválás, halálnak árnya,
Majd újra édes emlék ringatott,
S feláldozó rokon szívet talála
Kietlenben a bús elhagyott.

Hittem, kétkedtem, vágytam és lemondtam,
Mosolygtam, sírtam, múlton és jövőn.
Tündérek játsztak vélem napsugárban,
Kísértetekkel jártam sírmezőn.

Sokan szerettek és sokat szerettem.
Bántottak is, de szűmben nem maradt
Fullánk. Baráti serleggel nevettem
És más ha sírt, szememből könny fakadt.

Láttam lezúgni nagy napok viharját,
Dicsőség, börtön ismerős velem,
Ha napsugár avagy villám futá át
E szívet, elzengé azt énekem.

 Elzengte akaratlan mint madárka,
Kit nem kérdünk, ha dal, mit éreze.
Nem kérdik, azősz búcsúzó avarja
Miért halvány, piros vagy fekete.

Csak azt hallgatják, hódító-e hangja,
Csak azt nézik, ragyog-é a levél,
Ki gondol a madárra és a fára,
Ki a költőre, hogy mi sorsban él?

Ez a dicsőség! Óh, hideg, hideg kép!
Életrózsáinkból halálfűzér,
Küzdtérre érte, óh, szívem sohsem lép,
Mint a madár, az őszi lomb se kér.

De jól esik tudnom, nem a sikamló
Út az utam, mely semmiségbe vész,
És felsóhajtnom, veszhet már a kagyló,
A drága gyöngy, mely élni fog, ha kész.

Óh, bár gyöngy lenne mindenik dalocskám
Fényt hintve arra,kit megénekel.
Nézné irigyen a tömeg, csodálván
A fényt, mit költő választottja lel.

Csak őt tudják, kikhez dalom beséle,
Mit tűr a kagyló, mely gyöngyöt terem.
Csak ők érezzék - míg reng dalom fénye -,
Körülöttük zokogni szellemem.

S ha nem lesz már, ki vélem sírt s örüle,
Ha nem lesz már többé, kit érdekel
Hogy hol e dalt ily módon elzengje,
Min ment keresztül a költő kebel;

Akkor is ha egy-egy jobb kebelnek
Szót kölcsönözni tudna énekem,
Valódi égi kéjt csak úgy lelendek,
S örök ifjúság akkor jut nekem.

Mert nem ha újat mond, ér szívhez a dal,
Csak hogyha azt, mi benne szunnyadoz.
Életre költi, vágyainkkal áthat,
Mosolyt a kedvnek, búnak könnyt ha hoz.

E dőre könyvből is csak úgy lesz ének –
Vegyen hát minden, ami illeti
Borágot, rózsát vagy ciprust fűzérnek,
Vegyen ha szíve dallal van teli.

És még öröm, bú, hit, meg kétkedés lesz,
Tél és tavasz, ifjúság, szerelem,
Míg szent eszmékért ember harcol, érez,
Mindebből osztályrész jutand nekem.


Forrás: Madách Imre válogatott versei  - Nógrádi irodalmi ritkaságok 2. – Balassagyarmat 1983.