2017. febr. 11.

Karkovány Judit: Sánta Ferenc (1927-2008)



 Az erdélyi Brassóban született, székely parasztember sokgyermekes családjában. Gyermekkorának színhelyeiről – Sepsibikszádról, majd Gyimesfelsőlokról – életre szóló élményeket hozott magával: a nyomasztó szegénységét és az emberi tartást adó családi összefogásét. Kamaszkorában ágyhoz kötő betegsége is motiválta hamarosan szenvedéllyé váló olvasókedvének kialakulását. Középiskoláit Marosvásárhelyen, a kolozsvári unitárius gimnáziumban, majd a háború végén szülőföldjéről elsodródva a debreceni református kollégiumban végezte. 1945-ben iskolai tanulmányait lázadó gesztussal félbeszakítva családot alapított, és különféle foglalkozásokat végigpróbálva, kenyérkereső munkát vállalt. Volt bányász, gyári munkás, kollégiumi nevelő és katonatiszt; 1951-től családjával Budapesten élt, a pestlőrinci traktorgyárban dolgozott, és a maga örömére alkalmilag novellákat írt.

Írói karrierje legendás körülmények között, üstököspályára emlékeztető módon indult. 1954-ben egy író-olvasó találkozón Szabó Pál fedezte fel, ő szorgalmazta kéziratban lévő elbeszéléseinek megjelenését, lelkes hangú köszöntővel ajánlva a fiatal munkást az olvasók figyelmébe: „Móricz Zsigmond Hét krajcárja robbanhatott ilyen erővel az akkori irodalmi életbe, mint a mostaniba a Sokan voltunk.” A fiatal prózaíró egyszeriben a kortárs irodalom élvonalába került. Emberavatás című novellája valósággal jelkép lett: tőle kapta címét az új prózaíró-nemzedéket bemutató antológia és elnevezését maga a generáció. Az 1954-ben Téli virágzás címmel önálló kötetben publikált első Sánta-novellákat a kor sematikus modorától gyökeresen különböző, friss és eredeti elbeszélő hang jellemzi, az epikát belülről átformáló lírai közvetlenség és balladaiság.

1956 az írói pályán is fordulópont. Sánta Ferenc azok közé az írók közé tartozott, akiket morálisan fölháborított a  politikai hatalomgyakorlás embertelensége, a pártosság és elkötelezettség jelszavaival álcázott erkölcsi gátlástalanság. Második novelláskötetét (Farkasok a küszöbön, 1961) a világlátás elkomorodása jellemzi, előtérbe kerülnek a történelemben élő egyén otthontalanságát érzékeltető témák. Különleges hangsúlyt kap az emberi lét fenyegetettségének megjelenítése, a parabolaszerű megformálás, a lírai közvetlenséget, a nyelvi ornamentikát felváltó reflexióigény. Az erkölcsi autonómia feltételeinek keresése áll az első Sánta-regény, az 1963-ban megjelent Az ötödik pecsét írói világképének központjában. A biblikus cím, amely János jelenései-nek egyik passzusára, az ártatlanok pusztulását felpanaszló szavakra utal, a feszes kompozíciójú művön belüli allegória nagyon is időszerű mondanivalót hordoz: megrendítő ítéletet az erkölcsi konformizmus felett, agy erejű felszólítást a lelkiismeret szavának követésére a köznapokban csakúgy, mint a sorsfordító határhelyzetekben.

Egyén és történelem viszonyát teszi a művészi ábrázolás nagyítója alá Sánta második regénye is, az 1964-ben megjelent Húsz óra. A morális tételregény ebben a műben történelmi dimenziójú oknyomozássá, a háború utáni magyar világ – a magyar vidék – nagyszabású körképévé tágul és mélyül; a húsz órába tömörített „riport’” választ keres 1956 talányára: hogyan vált egy falusi párttitkár a hatalomtól elvakítva gyilkossá, hogyan fordultak szembe egymással azok, akik egykor osztályos társak voltak a szegénységben. Hangsúlyozottan történelmi keretbe – a huszita háborúk korába – helyezi a morális választás problémakörét az író harmadik regénye, Az áruló (1966). Ez az esszéregény az abszurd történelmi világban lehetséges emberi magatartásformákat teszi mérlegre: a világmegváltó forradalmár, a cinikus beletörődő, a tehetetlen kisember útválasztásait, az emberi önismerethez társuló kategorikus imperatívusz megkerülhetetlenségét sugallva.

Sánta Ferenc a hatvanas évek végétől íróként nem szólalt meg. Válogatott novelláihoz (Isten a szekéren, 1970) írott utószavában talán ezt az önmagával szembeni szigort is értelmezi. „S mert alázatot éreztem, sem könnyűséget, sem öncélú játékot soha magamnak meg nem engedtem. Miként ügyeltem arra is, hogy ne szaporítsak a kevésből érdemtelen sokat, de a sokból szigorú keveset csináljak inkább.”


AZ ÖTÖDIK PECSÉT

Kint, az utcán ólomidő: erős hideg és sűrű köd. Bent viszont, a kocsmában, ahol a kis asztaltársaság iszogat és beszélget e kései órán, barátságosabb a temperatúra. Négyen ülnek a törzsasztalnál, négy pesti kisember: Király úr, a könyvügynök, Kovács, az asztalos, Gyurica órásmester meg a vendéglős, akit csak Béla kollégának szólítanak. Az ő szófukar, elejtett megjegyzéseiből lassanként kirajzolódik az olvasó előtt a történet helyszíne és ideje. Az ostromlott Budapest valamelyik külvárosában működik az italmérés; bombázások, elsötétítések, az akadozó árubeszerzés körülményei között csoda, hogy egyáltalán működik. Később élesebbé válik a kép: a nyilasuralom ideje ez. És a regény legutolsó mondata szűkszavúan közli: Vecsés alól felhallatszik az ágyúdörgés. 1944 decembere, ez az igazi ólomidő.


A kocsmaasztal mellett egyvalamiben biztosan nincs hiány: megbeszélni való témákban. Nem a háborgó nagyvilág nagy témái ezek, inkább kisszerű ügyek, szürkének tűnő események, közhelyes vélekedések. Ahogyan a kisember látja és átéli a világtörténelmet. A könyvügynök például elújságolja, hogy jó darab borjúhúsra cserélt egy könyvritkaságot – ma nem is marad sokáig, vacsorára nagyot eszik majd a ritka csemegéből. Jó alkalom a konyhai tapasztalatok cseréjére: mert mindenkinek van titkos receptje a sült elkészítéséhez.

Közben új vendég érkezik, bizonyos Keszei, egy fél lábára sánta emberke, aki a Don-kanyarban lett nyomorék. A diskurzus most már az ő részvételével kanyarog tovább, jószerivel parttalanul, olykor kedélyesen és csipkelődve, a túlontúl nagy szavakat kerülve. Igaz, közben újra és újra belebotlanak olyan kérdésekbe is, amelyeknek kibogozása meghaladja szellemi képességeiket. A gyakran tudálékos könyvügynök, akinek „ejrópaiságát” szívesen csipkedi meg a kevés beszédű Gyurica, azt találja mondani: jobb egyszerű embernek maradni, hogy nyugodt legyen az álmunk. Kovács, a nem túl sok ésszel megáldott asztalosmester helyesli a kijelentést, a többiek viszont másként látják a dolgot. Mert például hogyan is veheti bárki magára a döntés felelősségét, hogy háborúba küldjön más embereket? A vendéglős nem kertel: szerinte nincs olyan érdek, amely megérne egy háborút. A titokzatos fényképész itt illedelmesen közbeveti, hogy az ilyen vélekedés nem kevésbé vitatható. Kisemberek próbálják értelmezni a világot, köznapi észjárással, átlagos erkölcsi ítélőerővel.

A beszélgetés fonalát nagy gonddal gombolyító író ezen a ponton úgy érzi, hogy meg kell állnia egy pillanatra. Az olvasóhoz fordulva kiszól a történetből: itt egymást jól ismerő pesti polgárok beszélgetnek. Számtalan irodalmi alkotás mutat be efféle figurákat. Ám vajon valóban ismerjük őket, a kisembereket? Akik alul vannak és alul is maradnak?

A regény szándékoltan hosszadalmas expozíciója végén új irányba fordul a beszédfolyam. Mintha követ dobna az állóvízbe, szót kér az addig hallgatag órásmester, hogy előadja mesébe burkolt példázatát egy távoli, egzotikus sziget uráról, bizonyos Tomoceuszkakatitiról és az ő alattvalójáról, Gyugyuról. Nem élt még a földön sátánibb zsarnok, mint ez a nagyúr; nem gyötörtek még úgy embert, mint gyötörte nyomorult szolgáját ez a szadista kényúr. És mily különös: Gyugyu még kínhalála előtt is elégedett volt sorsával, végső mérleget készítve életéről. Halálra kínozzák, de életében ment maradt a bűntől. Mármost a zsarnok is nyugalomban végezte életét, hiszen ő – így mondják – kora erkölcse szerint cselekedett. Most pedig, fordult Gyurica elképedt hallgatóihoz, nem kerülhető meg a válasz: ha halálod után nyomban új életre támadsz, te mi akarsz lenni, zsarnok vagy rabszolga?

Az asztalnál döbbent csend támad. Először mindenki elhárítja magától a döntés ódiumát. Van nekik dolguk elég, ők kenyérkeresettel vannak elfoglalva, néhanap szórakoznak, ne kelljen még ilyesmin is járatni az eszüket.

Ekkor két egyenruhás nyilas lép a helyiségbe. A szomszéd házban keresnek valakit, a cím után tudakozódnak. Egyikük iszik egy féldecit, majd százasokkal tömött tárcából fizet. Karlendítéssel köszönve távoznak. A kis társaság magára marad. „Dögök!” – szól Gyurica utánuk. Készülődnek maguk is hazafelé, de most a fényképész kér figyelmet. Ő ugyanis döntött: Gyugyu akar lenni, életét tisztességben leélő rabszolga. Gyurica hangja felcsattan. „Hazudik!” A féllábú Keszei felháborodva tiltakozik a durva sértés ellen. A vendégek felzaklatott állapotban indulnak hazafelé.

Az órás tanmeséje fölkavarta a kedélyeket. A választást csak elodázni lehet, megkerülni nem.

Kovácsot, az asztalost terített asztallal várja a felesége, ám a férfiban tovább kavarog a kocsmában nekiszegezett kérdés. Feleségét is beavatja a számára kiúttalan töprengésbe. Miért is olyan nehéz a megalkuvás nélkülitisztességet választani annak, aki szereti és félti családját? Milyen gyenge az ember! Az asztalos sokáig képtelen volt elaludni. Végül ágya szélén őszinte bűnbánattal imádkozni kezdett.

Béla kolléga, a kocsmáros otthon mérleget készített a napról. Pedánsan följegyezte kiadásait, köztük a nyilas körzetvezető lepénzelésére félretett összeget meg azt az ötvenest is, amelyet holnap juttat majd el a szomszéd családhoz, ahonnan ma este elvitték a kommunistagyanús családfőt. Élni kell, ahogyan élni hagynak!

Király urat, a könyvügynököt kiváltképp megkínozta a rossz lelkiismerete. A borjúhúst ugyanis a szeretőjének vitte, nem a családjának. Lám, máris a lelketlen zsarnok módján viselkedik: álszentségre, megalkuvásokra kényszeríti az élet. Boldogtalanul töprengett magában ő is.

Amikor Gyurica hazaért, számára akkor kezdődött a második, az igazi élet. Özvegyemberként addig is maga nevelte három gyermekét, most viszont, ebben az ólomidőben igazi menedékhellyé alakult családi otthona. Zsidó gyermekeket bújtatott, tizenegy kiságyon már aludtak védencei. Éva, a bakfislány segített ellátásukban; Gyurica hosszasan beszélt vele, mert lelket akart önteni a kétségbeesésre hajló gyerekemberbe. „Hinned kell! Ami ma van a világban, az az ember ellenére van! Az ember jó!” Késő éjszaka volt, amikor az órás még egyszer szemlét tartott az alvó gyereksereg fölött. Neki még harisnyákat kellett stoppolni.

Másnap, a szokott időben újra együtt volt a kocsmai asztaltársaság. Poharaztak, újraindult a szokott évődő és fecsegő eszmecsere. Hirtelen kint fékcsikorgás; a kivágódott ajtón revolveres pártszolgálatosok rohantak a helyiségbe. Kitereltek mindenkit, a vonakodó vendégőst megpofozták. A halálra rémült társaságot autón átszállították a nyilas pártházba.

Keszei, a fényképész előző este vérig sértve sántikált haza. A tisztesség mellett szavazott, és mégis hazugnak nevezték az aljasok. Őt, aki világéletében hős akart lenni, s akit a szerencsétlen körülmények nyomorékká tettek. Éjszaka egy percre sem tudta lehunyni a szemét. Nem őt, hanem az egész emberiséget sértették meg, úgy érezte. Büntetni akart, elégtételt venni a személyében a világot ért sérelemért. Reggel a nyilas párt központi irodájába ment, és feljelentette a négy ivótársat nyilasellenes kijelentéseikért.

Az őrszobán először Kovácsot, az asztalost verték össze kegyetlenül Bagatel ügy, referált utána a kihallgatást irányító fiatalember civil ruhás felettesének, gyorsan elintézhető. Az viszont pontosított: kisemberek, nem kell ugyan tarkón lőni őket, de mint a tömeget általában, alaposan meg kell nevelni. Meg kell értetni velük, hogy valóban senkik és semmik, hogy semmi beleszólásuk nincs a világ dolgaiba. Kis légypiszkok a világ asztalán. El kell venni tőlük maradék erejüket, az önbecsülést. Meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt.

Ebben a szellemben folytatódott az irgalmat nem ismerő kihallgatás. A négy ronggyá vert szerencsétlent egy szobába lökték. Megnyomorítottan, vérző sebekkel, felpuffadt arccal újra beszélhettek egymással. Ilyen próbatételre egyikük sem számított. A legszörnyűbb a lelki megalázás volt. Az asztalos feleségét ringyónak nevezték. A könyvügynök csendesen mondta: ebben a világban nem lehet élni. A vendéglős latolgatta, hogy van-e esélye a szabadulásnak.

Nemsokára újra jöttek a verőlegének. Egy másik szobába terelték őket; itt borzalommal vették szemügyre a leírhatatlan kínzások nyomait magán viselő ember testét, aki hátracsavart karral egy kötélen függött, és szemmel láthatóan haldoklott. A civil ruhás nyilas szólt most hozzájuk, kioktató modorban: így jár az egykori vasmunkás, aki egy fegyverraktárt robbantott fel. Ők persze ilyet nem tettek, s így akár rögtön hazamehetnek, ha bebizonyítják becsületességüket. Verjék arcul ezt a félholt nyomorultat, s máris szabadok. A vendéglős válaszolt elsőnek, alig forgó nyelvvel: „Te sátán!” Az asztalos kilépett a sorból,m ár ütésre emelte a kezét, de a félholt emberrel szemközt visszarettent és felkiáltott: „Nem!” Az órás viszont, belsőleg reszketve, az őt visszatartani akaró könyvügynökkel nem törődve, arcul ütötte a haldoklót. Hárman a halált választották, egyetlenegy az életet.

Gyurica félőrülten támolygott ki a nyilasház ajtaján. A járókelők részegnek vélték. Közben légiriadót jelzett a sziréna. Bombák sivítottak. Gyurica ment az úttest közepén, romok között botorkálva. A saját házához érve elfogta a zokogás. Hazaért, az övéihez. A bombázás után beállott csöndben felhallatszott a közeledő ágyúdörgés.

Az ötödik pecsét a szó nemes értelmében vett tételregény: a megalkuvások és kibúvók nélküli erkölcsös magatartás lehetőségeinek írói felkutatása egy olyan embertelen világba, amelynek spontán erői elvtelen alkalmazkodásra, az erkölcsi autonómia feladására késztetnek. A regény egyszerű és mégis paradoxnak tűnő hipotézisre épül: az ember eredendően jó; amennyiben a benne lévő –csak mesterségesen, szélsőséges eszközökkel elhallgattatható – benső hangra, a kisemberben és a morálfilozófusban egyként élő kategorikus imperatívuszra hallgat; amennyiben a lelkiismeret parancsa szerint dönt, annyiban erkölcsileg helyesen cselekszik, a hétköznapokban éppúgy, mint az élet kivételes határhelyzeteiben. A regényen belüli példázat önmagában is drámai fejlemény: azt mintázza, hogy a hétköznapokban sem lehet elaltatni a szuverén erkölcsi döntés kényszerét. A történet ilyen intellektuális-érzékletes előkészítés után tárja fel az igazi konfliktust, azt a határhelyzetet, amelyben az egyén valóságos tetteivel,nem pedig szavaival választ. A morális tételregény – saját belső logikája szerint – nem moralizál, miközben nagy művészi erővel hitet tesz a cselekvő ember morális felelőssége mellett.


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 157-164. old.  Móra Könyvkiadó 1977.