2017. febr. 11.

Illés Endre: A magány arénája - Berzsenyi


- Üdvözlöm az újonnan alakult Berzsenyi Társaságot


Aki forró küszöb fölött akar belépni a Berzsenyi-versbe és Berzsenyi életébe, olvassa el a költő Kazinczynak küldött levelét, az utolsók egyikét, melyet kilenc évi hallgatás követett.

„Tisztelt Férfiu! – írja Berzsenyi. – Nem látogatád meg haldokló barátodat; íme annak árnyéka meglátogat Téged! Árnyéka, mondom, mert a lélek, mellyel Te valaha annyit vesződtél, többé nints. – Igen is, Tisztelt Férfiu, én még élni kezdek ugyan újra, de lelkem régen meghalt, s annak helyét egy új, isméretlen lélek szállotta meg,melly sötét és hideg, mint az éj s nyugodt mint a sír. Azon irtóztató zavarnak,m ely egész természetemet fenékkel felforgatta,nem lehetett egyéb következése,m int ez a félhalál.S mivel ez a félhalál könnyen egésszé válhat, s mivel főm zúgása most is gyakran zengeti a halál harangját fülembe, nem akartam úgy elveszni mint képzelt ellenséged, hanem tudtodra kívántam azt adni, ha valamit tettem ellened, azt mind legmélyebb hypochondriában tettem”.

1820-ban írja Berzsenyi ezt a levelet. Negyedfél évvel Kölcsey kritikája, a végzetes írás után. Az a negyedfél év forróláz, eszméletlenség és félhalál volt.Berzsenyi úgy érezte, megköpték; mestere, Kazinczy elárulta. Írótársai valóban elfordultak tőle. „Szemere, Thaisz, Vitkovics – írja ugyanebben a levélben – engem nyomorult állapotomban szembegúnyoltak; még a Tudományos Gyűjtemény-ben is jónak látták hamvaimat tapodni”.

Zavart fővel és ólmossá nehezült szívvel, agyában a halál harangjának szüntelen zúgásával írja Kölcseynek válaszát, felhördülő, vak, zavarodott, visszavágó Antirecenzió-ját – semmi célja többé a versnek, semmi célja ennek a vágásnak sem, verset többé nem kíván írni, de ezt a választ meg kell írnia, s még egy másodikat is, mert különben „igen nevetségesen végezném el literátori életemet”. Igaza volt-e Kölcseynek? Alig fontos. Dagályos-e egyszer-egyszer Berzsenyi? Ismerjük el. De Kölcsey kerüli-e a dagályt? Még főmívében, a Parainesis-ben is nem találkozunk-e ilyen fellobogózott mondatokkal, s nem is ritkán: „Mi szebb? halni-e az ostromlott vár falai alatt, melletted elpattanó bombától lezúzva? vagy halni az ellenség bástyái felett, minek utána merész szökelléssel hazád zászlóját azokon kitűzted?” Valóban képzavarokba botlik-e Berzsenyi? Kölcsey így látta, s némely Berzsenyi-vers kétségtelenül így is látható. De a magasabb igazság mégis az: a kritikus nem szerette Berzsenyit, és nem is értette.


Berzsenyi élete azonban ezzel a Kölcsey-kritikával vált művészi kompozícióvá, izgalmas remekművé. Berzsenyi életéből éppúgy nem emelhető ki ez a csontig érő vágás, mint egy merész építészeti remeklésből a zárókő. A dunántúli magányba süllyedt költő izmok, csontok, idegek helyett olyan nagyfokú védtelenségből, érzékenységből és sebezhetőségből épült, hogy ez az alkat ingerlés volt: Végzet és Isten egyképpen úgy rendelték: ezt az embert bele kell kergetni a kínok tüskebokraiba.

A Kölcsey-kritika után Berzenyi még húsz évig él. Milyen irtózatos nagy idő! s ezalatt más nem történik vele, mint ez az emlék. Úgy él, mint a vak. Nem látja többé a világot, csak saját fájdalmát érzi. Arra keresi a feledtető elégtételt.

Megrendítő, hogy Berzsenyi életében minden milyen kivárhatatlanná nyúlik. Egyszer arra gondol, drámát kellene írnia; de hogyan kezdjen hozzá? Évekig forr benne a gondolat, végre levélben megkeresi Döbrenteit; arra kéri, világosítsa fel Kotzebue hibáiról és a drámaírás törvényeiről. Ki sejti a titkot: milyen irtózatos a vidéki magány? Döbrentei, ah anyag és elfoglalt barát válaszol ugyan a költő kérdésére, de pontosan öt év múlva! 1815-ben kelt Berzsenyi kérdése és 1820-ban Döbrentei válasza. A tartózkodó niklai költő inkább kezét vágatná le, semhogy megismételné kérdését. Ez amikorra megérkezik a válasz, hová süllyedt már a füstölgő drámaterv!

De így élt Berzsenyi mindig! Így történt vele minden. Amikor újonnan épült házába költözik (a régi ház az előtte való évben összedőlt, ugyanakkor a jég elverte mindenét, egyik rokona megcsalta), amikor az új szobákban rendezkedik, így tudósítja barátját, Kazinczyt: „Ma rakodtam új szobámba, letettem nyoszolyámat azon szegletbe, melyben én haldoklani fogok, elgyújtottam kandallómat, mellynél életemnek örömeit, bolondságait gyakran vissza fogom kérődzeni s vénségemet melengetni”. Ez az idő játékainak legsivárabbja: a lassanmúlás.

Semmi nem akar elmúlni. Minden egyre súlyosabb. Semmit nem lehet újrakezdeni. Verseit egy távoli szobában, éjszaka, gyertyafény mellett írta. Itt számolgatta a szótagokat, a meglobbanó fényben kínlódva töprengett az ortográfián. Felesége nem szerette, ha elhanyagolja a birtokot. Nem örült a gyertyafogyasztásnak sem. Lopva kellett otthagynia hálóhelyüket, ahol a „mindenben középszerű asszony” pihent, négy gyerek anyja, aki tizennégy éves volt, amikor feleségül vette.

S lehet-e így, gyertyafénynél, éjszaka, ilyen béklyókban, sikerrel megbirkózni a költőbarátok fölényes szellemével? Fejét dagadttá fájdítja a füstös láng és a sok bölcs tanács. Előbb Kemenesalján élt, később Niklán. De mi változik? Egyetlen barátja akadt, akivel összetegeződhetett: az Egyedülvalóság. Így beszél vele: „Fejemet lehajtom lágy mohaidra – Légy Magányosság! vezetőm s barátom.”

Van egy verse, melynél szebb, szorongatóbb vallomást keveset írtak magyar versnyelven. A magány arénája ez a vers.

Idézni kell végig:

Ne kérdezd barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem.
És csak alig hallom a vigság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökömre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem.
A képzelet égi álmába merülök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Az őszibogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit.
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Életem képe ez. – Már elestvéledtem,
Béborult az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája,
S bús melancholiám szomorgó nótája.

Az erő költője volt. A halál és az elmúlás szorongatottja. A magány elítéltje. Ő azt hitte magáról: Horatius tanítványa, az irodalomtörténet úgy emlékezik meg róla, mint a deákos költői iskola legnagyobb tehetségéről. Valójában azokat az érzéseket, azt a gyötröttséget szólaltatta meg először, amit mi érzünk, a magányt és az elvétett keresztutakat: Berzsenyi modern költő, a legnemesebben az, örök időszerűéggel.

Szabó Dezső legszebb tanulmányát róla írta: „Ki tudja, mi lehetett még e lélek mélyén? Milyen el nem ért célok tették tragikussá életét: A munka, amit véghez vitt, így is óriási, a magyar irodalom terén a legnagyobb erőfeszítést jelenti. Ő még semmit sem talált; s utána már Vörösmarty sem volt képtelenség.”

Kölcsey

Ugyan mit törődhetett Berzsenyi elvakulásával az ellenfél? „S ki boldogságra vadász, árnyékot vadász”. Kegyetlen mondat, megrendítő mondat. Csak a gyógyíthatatlan magányosságra ítélt emlékező írhatta le – vadászat után.

1822. január 22-én írták azt a verset, amelyet minden magyar legtöbbször mondott el, s fog elmondani, míg csak „más hon” nem kerül „a négy folyam partjára, más szózat és más keblű nép”.

A vers: a Himnusz. Költője: Kölcsey Ferenc.
A magányos ember.

De milyen más a Kölcsey magánya, mint Berzsenyié. És mennyire különbözik érzékenysége is a niklai sebzettségtől. Berzsenyi magányos volt a tájon, hová sorsa vetette; Kölcsey az életbe akarta vetni magát, s minduntalan visszazuhant. Végül úgy élt szatmárcsekei szobájában, mint egy szigeten, amelyet egy ellenséges tenger vesz körül. A halála előtti éjszakán vihar dühöngött – „Bocsássatok!” – kiáltotta ágyában. – „El akarok menni!” Berzsenyi ezt nem tette; felállította ágyát a szegletben, ahol meg fog halni, és huszonöt évig úgy hált ebben az ágyban, hogy szembenézett a halállal, nem futott meg, örökkön szembenézett a véggel.

Berzsenyi parázsló bénasága mellett Kölcsey úgy volt magányos és érzékeny, hogy világjavítóként ostorozott, lelkesített, kiábrándított, átkot mondott. Politikai szerepet is mert vállalni,azoknak az embereknek gyanútlanságával, akik a tenger habjain próbálnak járni, s volt benne olyasféle sérthetetlenség, amin az örvény lefelé húzó erői egy ideig nem győzhetnek.

Osztályrészében nem sok az öröm. Mindig a népszerűtlenséget vállalta. Kazinczy tanítványa, s ő felel a Mestert ért támadásokra: ő a Mondolat-ot visszacsúfoló Felelet egy írója.

„Az én belsőm tűzzel teljes – írja -, de külsőm, ezen nyomorult alkotmányú test, mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok, s ezen rövidlátású szem, ezen többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félrelépjek minden társaságban, ahol ismerős emberekre nem találok”.

Csúfolódó rendelés: annak, aki nem szeret vendégeskedni, lovagolni, vadászni, aki nem iszik, nem cigányozik, irtózik a hangos, trágár szótól – végül gazdálkodnia kell vidéken, hangos és erőszakos társak között, a hangos és erőszakos megyei életben. Bírálatokat ír, és élessége, keménysége a néhány író és olvasó között, akik szerte az országban találtatnak, mély megbotránkozást kelt. Politikai szabadelvűségével megyéje haragját zúdítja magára. Amit akar és amit tesz, ahhoz kortársai alig érnek fel. Nem értik, félreértik. A legnemesebb emberbarát. Jobbágyszabadító. S amikor meghal, az ellene izgatott jobbágyok kővel dobják meg koporsóját.

Himnusza döbbenetes és megrázó költemény. A nagy európai versek közül való. Ha kevesebbszer találkoztunk volna vele, még jobban megdöbbentene. Amellett „a nagy művek néha – írja éppen Kölcseyről Illyés Gyula – ahelyett, hogy felemelnék, eltakarják alkotójukat”.

Milyen költő volt? Ha szerelmes verset írt, mintha papíros figurákkal hált volna. Érzelmes dalai kedves német költőit tükrözik.

De reménytelensége szívet hasogató valóság, ha a magyarról, az emberről, az életről gondolkodik. Talán senki nem írt keserűbb és tragikusabb magyar verset, mint ő – a Zrínyi dalá-t.

És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanult;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjúsága,
A jelenben múlt s jövő virult.

Vándor, állj meg! korcs anyja vére,
Más faj állott a kihunyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanult izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.

Majd megírta – önmagával viaskodva – a még keserűbb verset, nyolc év csalódásai után a Zrínyi második éneké-t. A befejezett halált.

Ő maga fiatalon halt meg, alkotó férfikorban, űzötten, elkeseredve. Megmérte, mit jelent magyarnak lenni, s levegőtlen reménytelenségében a reformkor eljövendő kudarca izzott.

Halálos ítéletet nem az öregség mondott rá.

Forrás: Berzsenyi kincses emlék-kalendárium – Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság 1986.