2017. febr. 11.

Győry Vilmos (1838-1885): Cserei Balázs



Rettentő midőn a föld s ég
Egymás ellen harczra kelnek
S dörrenésre és villámra
Uj dörgés s villám felelnek;
Rettentő, midőn a tenger
Böszülten küzd a viharral,
Habra hab tolúl s a szélvész
Vad lovagként zugra nyargal.

Ámde rettentőebb a harcz,
Partja mellett a Dunának;
Hol Nikápoly rónasíkján
Két nemzet vitézi állnak.
Itt Zsigmond király castári,
Túl az ozman szörnyü népe;
Mindegyiknek bosszu keblén,
Mindegyik karddal kezébe’.

Cseng a fegyver, villan a kard,
Szól a küzdők vad moraja,
Iszonyún viszhangozik rá
A haldoklók végsohaja.
Vérpatak foly a mezőn át,
Melly holtakkal van borítva,
A halál és pusztulás, zord
Ünnepet fog ülni itt ma.

Túl a százezernyi tábor,
Mint a felvert tenger árja;
Vad dühének, bosszujának,
Féke hol van, s hol határa?
Itt Magyarhonnak vitézi
Sziklaként szilárdul állnak,
Bátran ellenébe nézve
Száz veszélynek, száz halálnak.

Harczi ménen száll előre
Zsigmond, a magyar királya,
Hősi népe van körötte,
Hősi nép vonúl nyomába;
S mint a szikla büszke sasa,
Ugy csapnak le a törökre,
S kit megérint kardjok éle,
Eléveszett az, el örökre!

Ámde a mint küzdve szállnak
Dulva, ölve valamennyen,
S mint sarló előtt a fűrend:
Hull előttük már az ellen.
Ekkor égrázó morajjal
Uj török had csap le rájuk:
„Ott van – ordít a vad ozmán –
Rajta! im ott van királyuk!”

Kardra, Allah hősi népe
Veszni kell ez ebnek is ma!”
Zugnak, s mint a vészes felhő
Ugy robognak fel, riadva.
Hallja a nép; meggyalázva
Van királya szent személye,
Minden jó magyar vitéznek
Boszuláng ragyog szemébe.

Összenéznek. „Rajta, rajta
E szóért halál reátok!”
Igy kiállt fel a magyarság
S száll sötéten mint az átok.
S kérik a királyt, maradjon;
Majd ők küzdenek meg értte,
Mert e szégyen, e gyalázat
– Szólnak – őket, őket érte!

S a király mgáll, s tekinti
Mint harczol vitézi népe,
És a mint néz; és a mit lát,
Arra köny tolúl szemébe:
„Milly dicső nép!” ezt sohajtja,
Majd öröm derűl reája,
Most örűl csak hogy király, s hogy
E népnek lehet királya.

S a mint ott áll elmerülve
Népe hősi harczát nézve,
Óriás ozmán lovag jő
Titkon és orul feléje;
Hosszu kard leng oldalánál
Szörnyü bárdja reng karába,
Egyet ugrat nagy lovával,
S lecsap a magyar királyra.

Zsigmond ekkor ébred, eszmél,
Ott, előtte áll az ozmán;
„Kardra, kardra –igy riad fel
Vad kaczajjal és mogorván –
Kardra, magyarok királya
Jöttem párcsatára véled;
Szálljon a pokolba lelkem,
Hogyha e harczot tuléled.

Nézd e bárdot, mint piroslik
Népeid vérétől éle;
Száz magyarnak undok éltét
Fosztottam meg én ma véle;
És a milly szent, hogy felettünk
Fénylik a nap ékes arcza:
Olly való az, hogy karodnak
Velem lesz utolsó harcza!”

S szörnyü bárdját megrengetve
Már is a királyra méri,
Egy csapás, s Zsigmond e perczet
Bizonyosan túl nem éli.
Népe tőle elszakasztva,
Egyedűl áll a fenyéren,
S mit lehetne gyenge kardja
E szörnyű bárd ellenében.

Már a vér hull a fenyérre,
Jó lovának oldalából;
s mint a két küzdőhöz eljut,
Ajka im e hangokon szól:
„Hát te undok földszülötte
Bárdod a királyra méred?
S nem gyalázat rád, megölni
Azt, ki nem küzdhet te véled?

A hon, a nép és személyed
Szent előttem, oh királyom,
Üdvödért a legnagyobb bajt
S legnagyobb veszélyt kiállom.
Ám azért hát büszke harczos,
Én velem kelj párcsatára,
Ámder szent és sérthetetlen
Legyen a magyar királya!”

Szól cserei a magyar hős,
S megvillantja jó aczélát,
A királyért bármelly ügyben
Megküzd és veszélyt, bajt nem lát.
Cseng a fegyver, villog a bárd
S rá hull a magyar vitézre,
Jó Balázsnak ime már is
Bal karján ömlik le vére.

Ámde ekkor visszacsapja,
Szikrát hány a fegyver éle,
A magyar vitéznek kardja
Rásujt a török fejére,
„Átkozott!” ordít az óriás
És bárdját elejti karja
Pillanat még, s a szörnyű test
A földet vérben takarja.

Látja mindezt akirály, s szól:
„Hála neked, jó vitézem,
Te mentetted meg hazádat,
Te mentéd meg önön éltem;
Szólj, kérj bárminő jutalmat
A mit csak adhat királyod
Hogy ha tetszik, im e perczben
Rögtön birtokodban látod!”

Csereinek ajka hallgat,
Nincsen semmi óhajtása,
„Jó uram – viszonz a bajnok –
Birja szivem, mit kivána;
Legnagyobb jutalmam az, hogy
Én mentettelek meg téged;
Térj hazádba, s boldogítsad
És szeresd e hősi népet!

Ámde még is egy jutalmat
Kérnék tőled, jó királyom:
Én e török óriásnak
Végső perczeit kivánom!”
„Ugy legyen – szól mosolyogva
A király ezen beszédre –
Hiszen nézd haldoklik, igy hát
Mit tehetnél, bajnok, véle?”

„Szolgám vagy – szól Cserei hős
Fordulva az óriáshoz –
Más urhoz mégysz ugyan tőlem,
A zordon hideg halálhoz:
Ámde halld meg: bárhová jutsz
Ezt hirdesd minden hazába’:
Mindit szent volt, mindig az lesz
A magyar nemzet királya!”

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 4. sz. (1855. január 28.)