2017. febr. 27.

Dr. Versényi György: Tompa családi élete (Harmadik és befejező közlemény)




(Az eredeti helyesírás megtartásával!)

III.

Míg felesége halálától félt, maga esett nagy, súlyos, gyógyíthatatlan betegségbe. Úgy látszott, hogy Tompa maga az élet, erő és egészség. Fiatal korában oly nagy volt testi ereje, hogy egész játék kártyát tudott egy fogásra szétszakitani.* (* Lévay József, Tomp Mihályról.) Pedig a betegség valószínűleg már vérében benne volt. Láttuk, hogy Pesten hosszasabban betegeskedett s a Rókusba került. Bején vért köp. 1848-ban Gräfenbergbe mey régibb baja maradványait s ujabb szembetegségét gyógyitani. Később aranyeres bántalmakban szenvedett. Aranynak írja 1853. november 28-án. „Ez az átkozott baj, t. i. az aranyér, ezer alakban gyötri az embereket. Hanem úgy,m int engem megkinozott több évig ezelőtt, tán senkivel sem tett. Fogalmad sincs azon állapotról, melyben én voltam. Éjjel rossz álmaim voltak, egyszerre felriadtam, nem tudtam, hogy hol vagyok; s míg rájöttem, ablak- s egyéb tárgyakról, rettentő lelki s testi kínt állottam ki. Majd futni kényszeritett valami; egyszerre, akármikor, este-nappal, egy leirhatatlan félelem, rettegés és lélekcsüggedés fogott elé, mintha a következő pillanatban, valami iszonyú váratlan rossz érne. Ha kocsin mentem az úton, a kerités-rácsot, libasereget, vagy valami több részekből álló tárgyat láttam meg kellett számlálnom, mert különben igen gyötrődtem; ha valakinek, vagy valaminek a neve eszembe nem jutott, annyira korbácsolt valami kitalálni azt minden áron, hogy majd megőrültem belé, de azt is hittem, hogy úgy járok, annak vagyok a küszöbén. Néha a szószékben fogott elő. Egyszerre fejembe tódult a vér, a világ minden vashámora ott kalapált és elsötétült előttem minden, ez 10-12-szer rám jött napjában. Már hála Istennek vége van évek óta. Minden szeszes és fűszeres italt és ételt távoztattam, sok vízzel éltem, fejemet, tarkómat, nyakcsigámat jéghideg vízzel gyakran mostam.” 1848-ban Pozsonyban egy Hanéli nevü öreg homeopathához avval állitott be, hogy meg akar tébolyodni. Többször öngyilkosságra gondol. (Aranyhoz, 1854. okt. 21.) De aztán is elő-elő fordul valami betegsége. Leli a hideg. (Aranyhoz, 1854. máj. 31.) 1856. junius 17-én anginája támad s kicsibe mult, hogy bele nem halt. (Aranyhoz, 1856. jul. 4.)

1860-ban szemfájást kap. Május elején még csak nehány nap óta van rajta. Szeme minden perczben elfátyolozódik, a tárgy, melyre néz, legyen az betű, vagy templom, elkezd vibrálni s ő nem lát semmit. (Levél Aranyhoz.) Medgyesnek később (1862. jul. 29.) azt írja, hogy rögtön és csudálatosan romlottak meg szemei. Pénteken este még semmi baja nem volt s már szombaton reggel megromlott szemekkel kel fel. Augusztus elején Pestre megy orvoshoz. Szembaja növekedik. Valami három évig még leveleit is mással iratja. Fél a teljes megvakulástól s ez mélyen lehangolja kedélyét. 1861-ben a miskolczi gőzfűrdőt használja, 1862-ben a diósgyőri hámorba megy. (Levele Medgyeshez, 1862. jul. 23.) 1864 tavaszán azonban baja enyhűl s aztán végkép megszűnik. De most megtámadja az iszonyu betegség, kezd fejlődni szívtúltengése (hypertrophia cordis). 1865. szept. elején Pestre megy, hogy az orvosokkal tanácskozzék. Aranynál volt szállva, ott töltött nehány napot s mint Arany László mondja jegyzetében, alakja, ereje ekkor még csak kevéssé látszott megtöröttnek s ha bajait feledte, régi pompás adomázó kedve is vissza-visszatért és hamiskás mosolya gyakran megjelent bajusza végén. Arannyal ekkor látták egymást utólszor. Most még nem ismeri baját. Gerinczsorvadástól tart. 1865. nov. 22-én ezt írja barátjának: „Én folyvást rosszúl, mindennap rosszabbúl vagyok; a fordúlat, a javúlás legkisebb jele nélkűl. Hátam iszonyuan fáj, kegyetlen szívdobogásaim vannak folyvást, éjjel-nappal; elsoványodtam, erőm elveszett; e mellett nagy nyugtalanság és izgatottság kínoz szűntelen. Egyszóval nagyon rosszúl vagyok. Ide járúl a lelki nyugtalanság, tépelődés, ama veszélyes gerinczbajra való gondolás, a magány, a tél.” 1866. jan. 24-én ismét: „Én nagyon beteg vagyok; hetek, hónapok óta esem, sülyedek; javúlás, fordúlat és – remény nélkűl.” Arany, ki még nem ismeri bajának nagyságát, vigasztalja, jó tanácsokat ad. Azt hiszi, hogy aranyeres bántalmai újultak meg. Foglalja el magát. Csináljon valamit „akármit, ha gyalogszéket, vagy kerekesrokkát is. Fúrj, faragj, kertészkedjél. Légy minden, mindenben a ház körül. Hisz ott mennyi foglalkozást lel az ember. Csak azt ne tedd, hogy beülj a szobába tépelődni.” (1866. febr. 18.) Tompa válaszában azt mondja: „Én hónapok óta a javúlás, fordulat s könnyebbülés előjele nélkül szenvedek. Mellem, hátam fáj; lábaim elromlottak; iszonyú szívdobogás és mell-lüktetés gyötör, fojtó, fúllasztó légzéssel. Hallatlan gyengeséggel pokoli izgatottság párosúl; amaz pihenni, ez mozogni késztet s mindkettő lehetetlenné válik a másik miatt. Elsoványodtam, vén vagyok. Ez a kéz, mellyel én nehány év előtt egy-egy játék kártyát egyszerre szakasztottam ketté: nagy reszketéssel emeli fel a gyógyszeres kanalat. Olvasni, írni, kártyázni, sőt a mások felolvasását hallgatni is képtelen vagyok. Mit gondolsz: én kertészkedjem? Egy kapavágás a földbe, egy szeg beütése a falba, oly iszonyu izgatottságot, szív- és melllüktetést hozna elő, hogy tán össze kellene rogynom. Aztán hónapok óta nem hagytam el a szobát. Látszik, hogy nem is gyanítjátok, mennyire el vagyok jutva. Nem tudok sem éjjel, sem nappal hová, mivé lenni. Martalékul vagyok vetve a szenvedésnek, magánynak s gyílkoló gondolataimnak” (1866. febr. 23.) Felmegy Bécsbe. Skóda nevén nevezi baját. Élete felöl kétségbeesetten tér vissza.* (* Szász K. Tompa Mihály életrajza.) Fürdőre kellene mennie, de nincs pénze, mindenéből kiköltötte magát hosszas betegségében Arany gyöngéden, Tompa tudtán kívül, az írói segély-egylettől 200 frt kamattalan kölcsönt szerez. A feketehegyi (Szepesm.) fürdőbe megy. De baján ez nem segit. Julius 1-én írja Aranynak: „Fenn járva, oktalanállati gyötrelmet állok ki, melyek gyilkolnak folyvást, enyhület és pausa nélkül. Ez a szívtágulás! Szakad rólam az izzadság e baromi küzdelemben; egy perczig meg nem állhatok, le nem ülhetek, pedig rogyó félben vagyok – lankadtság miatt. Lelkem, testem iszonyú torturában. És ez nem éri végét, nem változik se jobbra, se balra. Irgalmas Isten...... szegény feleségem! Gonosz hosszu álomnak tetszik néha az egész, de eszemre hoz a gyötrelem, mely megátkoztatja velem születésem óráját. Meghalni? Ez tréfa, ez mulatság, ez boldogság volna! De nem lehet, nem tudok. Hol? Hogy? mikor lesz ebből kijutás? Ide utasitottak vízkurára; nem használ, sőt tán még inkább fokozza ördögi gyötrelmeimet. Megenném a vasat, de minden harapás kínt okoz később. Az idő, a nap, az óra megöl; nem tudom hova tenni, nem tudok hova lenni benne. Semmi foglalkozásról szó sem lehet. Meg ne mutasd levelemet valakinek. Bolondnak mondana. Még nem vagyok.” Még augusztusban újra fürdőre megy, a gömörmegyei Lévártra, bár ettől sem remél semmit. Maga írja Aranynak aug. 27-én: „Mit keresek én itt, a feketehegyi hideg kúra után: alig tudnám megmondani; gondolhatod, hogy nem szívbajom gyógyúlását, erre már nem is gondolok. Szegény feleségem említé nehány nappal ezelőtt, hogy jönnék Lévártra; nem bánom, feleltem minden gondolkozás nélkül s itt vagyok egyedül. Annyi ok és ésszerűség látszik idejöttömben, hogy ez a víz a köszvény ellen hasznos, a mint mondják; én pedig külsőkép is úgy vagyok, hogy más mosdat, öltöztet és vetköztet, kezeim és lábaim a legkisebb szolgálatra is csak nagy kínnal képesek; három lépcső vezet tornáczunkról az udvarra, ezen a három lépcsőn is fel s le két káplánom segít. Két káplánom, mert magam teljesen alkalmatlanná lettem a szolgálatra; mikor azt mondom, két káplán, ez azt is jelenti, hogy csak fele jövedelmem van meg, ez az állapot is csak egy ideig tarthat, azután el kell helyemet s hivatalomat hagynom. Oly nagy rettegés és keserűség száll meg, ha arra gondolok, hogy még egy darabig élni találok. Ez az állapot, a testi és erkölcsi folytonos szenvedés nem az én vérmérsékem, nem az én lelkemnek való. Bűn, szenny, tévedés és a legcsekélyebb botlás nélkül így legázoltatni, élő halottá, nullá válni: nekem elviselhetetlen. De visszatérvén arra, miért vagyok Levárton: tehát a köszvényes daganatok s gyengeség ellen gondolta jónak az én szeretett szerencsétlenem ezt a vizet; pedig hát nem köszvény ez, hanem a fő bajjal összefüggő rendes tünemény.” 1867. május 25-én: „Arról beszéljek-e ismét s mindig, hogy életem a künn tébolygó ebénél is czéltalanabb, nyomorultabb? Hogy sem élni, sem elveszni nem enged a sors, hanem kínpadra feszítve tart? hogy a hajdani embert, férfit, papot stb., mint tette semmivé, testi és erkölcsi vázzá bennem, s hogy ez a heinei tréfa már harmadik éve foly?” Alább megint: „Ez a pogány köszvény is kinoz. Ágyamban nem tudok megfordulni, pedig – miután nem alszom úgyszólván soha – mindig forganék. Türelmetlen, indulatos, magam s környezetemnek ostora s átka. Szegény... Tompa! – Tompa? Nem. Szegény Tompáné!!” 1867. aug. 19-én: „Ha nem két, de tizenkét keze volna is a sorsnak, mind hóhérolva nehezednék reánk.” 1868. jan. 15-én: „Kérem az Istent végemért, de még nem látja jónak elhozni azt. Pedig hozhatná. Sok beszéd helyett csak egy adatot: 15 hónap óta testi súlyom 37 fontot fogyott. Január 23-án: „A mesével, a hihetetlenséggel határos már a mi sorsunk. Több nap óta nem aludt ki nálunk a világ, s szegény nőm nem vetkezhetett le. Én este 9-10 óra közt elszenderedem s 11-12 órakor felébredek, aztán soha, soha, egy éjen úgy, mint máson, nem alszom. E pokoli állapot kimerített; nem birok járni s oly idegrángatódásaim vannak, hogy az ösmeretlen, ki mellettem ül, vagy áll, megijed tőlem. Itt látom életem szelid angyalát, imádott nőmet: s micsoda testi és lelki állapotban...?! Most épen két óra. elnyomta ezeket a martyrokat az álom, úgy írtam e nehány sort. Szeress, szánj!” Január 30-án: „Józan mértékletes életet éltem; egész diákkoromat ide véve, háromszor voltam bekapva, úgy emlékezem. Nem dorbézoltam, nappallá téve az álom idejét; nem kártyáztam, kihágó nem voltam. És most mivé lettem? Csak az írtóztató rém üldöz: semmivé lettél, világos öntudattal testi s szellemi koldus vagy, tenhibád nélkül. A sorsot, gaz sorsomat így hallom gúnyolódni: „Szép volna élni, mint ezelőtt, úgy-e? Jó volna meghalni is! Nem kapod nyomorult féreg, kit embernek gunyolnak, ki dicsekszel azzal: mit képeden viselsz! Most rimánykodtam éjfél után két órakor ágyba szegény virrasztó nőmet, halvány, lengő árnyamat, ki többet szenved miattam, láttomra, mint magam.”

Az 1867-ik év már haldoklása éve volt, nem lassan emésztő fájdalom, hanem a legkinosabb gyötrelmek éve, melyek lelki erejét is összezavarták. Öngyilkossági eszmékkel tépelődött. Gyorsan ölő cyankalimérget kéregetett levélben debreczeni, miskolczi, pesti barátaitól s orvos-ismerőseitől... természetesen siker nélkűl.* (* Lévay József. Tompa Mihályról.) Gyógyulás czímű költeményében is azt mondja:

Megsebheté s földulta szivem
Sok veszteség, sok fájdalom,
Az élet is gyötrelmes, unott
Teherré lőn már vállamon.

Ohajtozám: boldog, ki nyugszik..!
De késve jön a csendes est, -
Mi tart, hogy önként menj elébe?
Hogy a mi nyom, terhel: levesd?


A meleg kedélyű, mély érzésű, alapjában gyöngéd költőnek egészséges korában is megvolt az a hibája, hogy ingerlékeny, indulatos volt, minek oka kétség kivűl a benne lappangó, de még ki nem tört betegségben található meg. Az ötvenes évek elején Török János szerkesztő felszólitotta Aranyt mondva csinált versek készítésére. Ő adta a tárgyat, a vázlatot stb. Híre járt Pesten, hogy Tompával is ugyanezt tette, mire Sükey Károly azt mondta, hogy Tompa mihelyt veszi a levelet, felmegy Pestre s meggyújtja a házát Töröknek, vagy agyon üti. (Arany levele Tompához, 1853. szept. 29.) Még lelke mélyéből szeretett kedves barátjára, Aranyra is megneheztel néha valami csekélységért.

Most, súlyos betegségében szeszélye, indulatossága a legnagyobb fokra hágott. Erre vonatkozólag olvastam valahol (vagy csak hallottam!?) több apróságot.

Ha a káplánok rendesen jártak a szobában, rájok rivalt, hogy mért vágják úgy a patkót a padlóra. Ha lábujjhegyen, kíméletesen mentek, oda kiáltott, hogy tolvajok-e? Dühöngött, ha a bakter az ablaka alatt kiáltotta el az órát. Kiugrott az ágyból, ablakot nyitott s úgy támadt rá. Ha a kakas kukorékolt, a borjú bőgött a szomszédban, magán kivűl volt, hogy az ő bosszantására az egész faluból összegyűjtöttek minden kakast, borjút, stb.

Legtöbbet kellett szenvedni természetesen nejének, ki mindig mellette volt. Ez az angyaljóságú asszony békével, mosolyogva türt. Szépen mondja Arany: „Oh mily hős ilyenkor egy szerető asszony, bármennyire gyönge is különben.” (Levél Tompához, 1868. jul. 5.) S ez nyugodtabb perczeiben nagyon fájt a költőnek. Szeretlek czímű költeményében is mondja:

Szeretlek, mint a lelkemet! te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszontszeretsz,
Nem hagyja kétlenem!

A légben multunk szép viráginak
Kisér még balzsama;
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz...! tudom mit tesz a mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szíved nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek s – kínzalak!

Fáj az a gondolatis, hogy minő anyagi helyzetben hagyja hátra feleségét, mert a Bónisné-féle hagyaték nem érvényesült. A lelketlen örökösök belekapaszkodtak a formába. Bónisné Tompa fiának hagyta a 100 hold földet, mivel pedig a fiú meghalt, tárgytalanná vált. De már előbb Tompa szerzett egy kis földet. Azt legnagyobb betegségében is, mikor égető szüksége volt  a pénzre, nem akarja eladni, sem adósággal megterhelni. (Levél Aranyhoz, 1866. febr. 23.) Úgy takarékoskodik, hogy már kalendáriumot sem vesz. Az Olajág és a Halotti orácziók jövedelméből, melyhez hozzá járult az Akadémia 1200 aranyos nagy jutalma versei VI. kötetéért, vett Putnokon egy kis házat. Érdekesen írja Aranynak: „Irtam még más könyveket is (t. i. az Olajágon kívűl) halotti beszédeket; azaz húsz évi papságom alatt sok itt nevezetes halott fölött beszéltem. Összekötve hevert a kézirat. Először mindkét kézíratra nézve az volt a gondolatom, hogy majd holtom után adassanak ki; be is csomóztam s útasítással láttam el. Ekkor bizonyos esemény jött közbe, mely befogott a járomba s nyomorúlt, maradék erőmmel dolgozni kényszerített s dolgoztam kínnal és verejtékhullatással, de tennem kellett a belehalás bizonyos esetére is. Szegény nőmnek nem volt szemét hová vetnie, hol majd egykor fejét lehajthassa, ha... Azonban Putnokon egy kis csinos, becsületes házacska eladóvá tétetett, a szívem majd megszakadt: látván, mint eseng utána, mint szeretné, de mint érzi is: hogy lehetetlen megvennünk! Nyavalyám, hivatalomnak két káplánnal vitetése, a sok fürdő, utazás, patika s doktor miatt szegénységbe, adósságba estem s nem lehetett s mégis meg kellett venni a házacskát; pedig nekünk igen drága volt, majd kétezer forint. Ekkor a delejes mániának s elhatározásnak bizonyos kétségbeesés-szerű nemével a dologhoz fogtam, a munkának dőltem s dolgoztam, mint a barom. Gyakran késő éjjel szívdobogásom s mellem hullámzása, kezem által, mely a papiron volt, ezt megreszkettette. Igy jött a világra az Olajág végképen s kínban fogantatva s gyötrelemben születve, így a másik is nagyrészben.” (1867. máj. 25.)

Az Olajág-hoz írt bevezető költemény: Nőmnek, mély bensőséggel, szeretettel van tele:

Ezt a könyvet, gyöngéd emlék gyanánt,
Fogadd tőlem kedves jó Hitvesem!
Rég ideje, hogy elnémult koboz
S ajkam szavát nem vehetéd Te sem.
De elfogúlt rokonszenvből ne légy,
Sokat remélve e könyvhöz ne nyúlj!
Nem tartalmaz magas eszméket ez,
S alig leend előtted benne új.

Mind hallád már tőlem, mit itt találsz?
A szent házban, - az is mily rég vala! –
S együtt ha olvasók a Bibliát,
Hol csergedez a lélek itala. –
Hallád réten, ligetben, halmokon,
Mikor virág s halvány lomb nyult felénk;
Ha néztük a csillag födött eget;
S a bölcsőnél, vagy a sírnál ülénk.

Mégis leirom. – Nálad hadd legyen...
Mert tán előttem nagy, hosszú út áll
És menni kell... csak az bizonytalan:
Mikor szólítnak ama kapunál,
Hová az élet minden úta visz
S a bújdosó megérkezik hamar.
Korán... s nehéz... de én készen vagyok,
Legyen meg, a mit Isten úgy akar!

Örökségül mit hagyjak én reád?!
A szent becsület minden vagyonunk;
A drága kincs orczánk derűje volt,
De ah, immár ebben is megfogyunk!
Mégis, - panaszra nyílva ajkaink –
Ne légyünk oh Hívem hálátlanok:
Az Istentől sok jót, áldást nyerénk
S valánk hosszú időn át boldogok.

Én vagy te, meg kell egyszer kezdeni,
S az elválás mindig csak bús lehet; -
Multunk fellobbanó emlékinél
Melengesd és derítsd fel – lelkedet!
Szép emlékkel még nem szegény a szív,
Bár a jelen keservet nyújt talán; -
A gyémánt a nappal magába szítt
Fénytől világol a vak éjszakán.

S a bú is enyhűl. – Mely tennap gyötört:
A szenvedés kész csillapulni ma;
Segélje az idő orvoskezét
Foglalkodás, elmélkedés, ima.
Fohászodat bocsásd az égre föl,
Mely annyi sebre enyhet harmatoz
S a lelki béke olajága léssz,
A mit hited fehér galambja hoz.

Ha úgy tetszik, hogy minden elhagyott,
S már a reménnyel is ha felhagyánk,
Van még, ki hozzánk nyájasan beszél,
A vallás, e mi édes jó anyánk. –
Híván, ki fáradt s megterhelve van,
Kinek, az élet új, új harczot ad,
Igér és nyújt vigaszt, könnyebbülést...
- Ennek keblébe rejtsd bús arczodat!

Tűrj s légy erős, minő Te lenni tudsz,
Ki könnyüvé teszed a nehezet;
Kínom sulyával ez őrvény fölött
Mi tart fenn engem? Lelked s kis kezed!
Áldás reá! – De légy tengyámod is,
Tartson fel a hit, bizalom s erély;
Nem léssz magad, - kisér, óv szellemem,
S Isten veled marad: - ne félj, ne félj.

Hajolj meg a változhatlan előtt. –
A bősz vihar, mint óriási bárd,
Ketté szakasztja a daczos fenyőt,
De a meghajló fűszálnak nem árt.
ott lesznek még bár nem zajos, de szép,
A bánatban megszentelt örömid.
S tudod, hogy a köny is, mint a mosoly
Megszűnik egyszer. Az élet rövid!

Rövid, de csak e földi élet az,
E fájdalom – s csalódással rakott;
Ne ezt – amazt tekintsd lelkem fele,
Mely tiszta fénnyel int felénk amott!
Szerettid már mind ott várunk reád,
S hozzánk felszállnod nem leend nehéz,
Hol hervadást nem lát a koszorú,
Mit Isten a hívek fejére tész.

Utolsó versei-ben is (I.) mélabús őszi képet festvén, rajzolja: mint szerette az őszt, hű lovagja, dalnoka volt. Aztán így folytatja:

Légy hát te is jó, légy hálás irántam,
Ki már vagyok hervadt, hulló haraszt;
Jöttödre tán nem is hiába vártam,
Mely életem fájáról leszakaszt.
Az én időm is talán letelik.
Hisz haldoklásom tartott évekig!

Égő szemem lehúnyom mindörökre,
És elenyészik érzés, gondolat,
Midőn a sir nyugalmas, néma gödre
Feledésre s álomra béfogad.
Oh ősz, én oly keményen hányatom!
Elaltatsz-é kész, puha ágyadon?!

Itt hagyni birom e roppant világot,
Természetet s csudái halmazát,
- Lelkem nehány barátja légyen áldott! –
S mindazt, miért imám az égbe szállt;
Csak egy, mit bús lelkem kinnal visel:
Elhagyni őt is, ah még őt is el!!

1868. januáriusában olvasták fel az Utolsó verseket az akadémiában s fogadtatások jól eső örömöt okozott a beteg költőnek. Iszonyú kínjaitól a halál csak 1868. julius 30-án váltotta meg. Sírja felé Gömör vármegye egy 14 láb magas szűrke gránitoszlopot emeltetett, melyen Arany szép verse tűndököl:

Természet! Ki ezer képben tűkrözte halálod,
S új életre hogyan kelsz, ha üdül a tavasz,
Most öleden nyugszik, maga egy burkolt szomorú kép,
Várva nagy értelmét bús tele titkainak.
Lágyan öleld hű dalnokodat s ti szerette virágok,
Üljetek ágya körűl mondani méla regét!

A vasráccsal körített sírhely folyvást gondos ápolásban részesűl. Felesége a putnoki kis  házba költözött. Itt élte le özvegysége napjait. Ott is egy kis virágos paradicsommá változtatta környezetét az ő gondos, munkás keze. Halálát is egy ily őszi külfoglalkozásban kapott meghűlés okozta. 1880. nov. 29-én halt meg tűdőgyuladásban. Hamvára vitték s ott férje mellé temették.* (* Kálniczki Endre putnoki ev. ref. lelkész közlése.) Férjével való levelezését, saját kivánságára, unokahuga, Csiziné a koporsójába tette.* (* Csiziné Lévai Irén közlése.) Vagyonkájok végrendelet szerint Tompáné unokahugára, Lévai Irénre maradt, kit gyermekök halála után, 1858-ban Tompáék magukhoz vettek. Csizi Jánoshoz, Tompa utódához a hamvai papságban, ment férjhez. Ő is szerencsétlen. Férje megőrült s korán meghalt.

Most már együtt pihennek, sok szenvedés után, a költő és hűséges élettársa, ez a szent asszony, szeretett gyermekük mellett.
Tompa Mihály sírja Hanván

Tompa hamvai fölé Gömörmegye Hanván díszes emléket emelt, egy magas, faragott gránit-obeliszket, mintegy 4000 frtnyi költséggel s következő felírással:
TOMPA MIHÁLY EMLÉKÉNEK,
EMELTÉK GÖMÖRMEGYEI TISZTELŐI.
SZÜL. 1817 SZEPT. 28, MEGHALT 1868 JUL. 30.
Természet, ki ezer képben tükrözte halálod,
Új életre hogyan kelsz, ha virul a tavasz.
Most öleden fekszik, maga egy burkolt szomorú kép,
Várva nagy értelmét bústele titkainak.
Lágyan öleld hü dalnokodat, s ti szeretti virágok
Üljetek ágya köré, mondani méla regét.
A szép sírverset Arany János készítette költő barátjának.
Tompával együtt nyugosznak még egy vasrácscsal kerített közös sírkertben: felesége, Csizy János, volt hanvai pap, fogadott leányának, Lévay Irénnek férje és a költő fia, Géza, kinek kis márványkövén ez olvasható: "Tompa Géza, élt 5 évet. A virág, mihelyt kinyilatkozik, leszakasztatik és elmúlik, mint az árnyék." E közös nagy sir a még élő Lévay Irén kegyelete és gondossága folytán tavasztól késő őszig virágerdővel van borítva.
(Forrás: Vasárnapi Ujság, 1893. július 30.) 


(Forrás: Erdélyi Muzeum XX. kötet 1903. 3. füzet)