2016. dec. 19.

Lakner Sándor: A szerzetesek




Ballada

Üvöltve tombor a vihar,
Völgy- s bércztetőkön át,
Hóförgeteg terjeszti szét
Halotti fátyolát.

Hegyekké tornyosúl a jég
S csevegve melly ered
Féltében a patakviz is
Szótlan faggyá mered.

Ha volna szem, ha volna lény,
Látó e zivatart,
Vélné,megdől a léterő,
Melly mindent összetart.

De puszta a kihalt vidék
S a néma táj felett
Csak a szélversenyes vihar
Zúg rémes éneket.

Ki még is az, ki vakmerőn,
Baj és veszély között,
Elemcsatával küzdeni
E tájra költözött?

Ki még is az, ki vakmerőn,
Baj és veszély között,
Elemcsatával küzdeni
E tájra költözött?

Ki, míg felülemelkedik
Életmerényeken,
Enyészet és halállal itt
Daczolni megjelen?

A vándor ő, de nem hiú
Önérzelem fia,
Kit elbizott kevélykedés
Tön erre jutnia.

Utat téveszte ő szegény,
S elkésve e helyen,
Még csak halkan pihegve csügg
A földi életen.

Dühös vihar s a jéghideg
Merevvé tette őt,
Az éj és hosszu út miatt
Biczegve lépdelőt.

Élettelen majd összerogy,
S halotti sírkövül,
Magasbul egy hóomladék
Zuhanva ráterül.

Ott fekszik elhagyatva ő,
Magában, zordonúl,
Fölötte a könyörtelen
Erőszak átka dúl.

És nincs, ki porló hamvait
Temesse földbe majd,
Ki könnyel nedvesítené
A gyászos ravatalt.

Csupán a vészek éjjele,
Mint részvevő barát,
hallatja szélnyögésiben
Bucsúzó sírdalát.

De ím, egy eb csaholva jő,
Mentők vezéreül,
Utána szerzetes tagok
Alakja fölmerül.

Elszántak ők, mind halni kész
Felebarátjaért,
Kit e havas hegyek között
Netán vész súlya ért.

Eljöttek ők a hó alól,
Mi bérczekről szakadt,
Ismét uj létre költeni
A félhalottakat.

S az eb gyorsan kaparni kezd,
Nyöszörgve untalan,
A hol az útas hó alatt
Mélyen temetve van.

A szerzetes tagok hamar
Munkához kezdenek,
Fölöttök vész és förgeteg
Versengve küzdenek:

De végi őket mindenütt
Láthatlan égi kéz,
Melly hű emberbarátokat
Mindig segítni kész.

Kivájva már hó mélyiből
Az eltemettetett,
Belé a szorgos ápolás
Önt ujra életet.

Vidúlva függ tekintete
A szerzet tagjain,
Szent hálaérzelem fakad
Üdülő ajkain.

A jámbor lelkü férfiak
Ott állnak némán, szótalan –
Eléggé szól az öntudat:
Egy élet ismét mentve van.”

Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.

Lermontov: Ne sirj





Ne sirj, ne sirj, szép gyermekem,
Ilyen bút ő nem érdemel meg,
Ő csak tréfált - hidd el nekem -
S unalmában játszott szerelmet.
És aztán nincsen-e elég
Csinos legény itt Grúziában,
Kinek szemébe' több tűz ég
S bajuszán is több nyalkaság van?

Őt távol országból dobá
Véletlenül közénk a sorsa,
Ő mén a hír után, hová
A had szeszélye őt sodorja;
Ő aranynyal kedveskedett
Neked - s e' volt őtőle minden,
Becsülte kedvességedet,
De égő, fájó könyeid nem...

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.


Nyekraszov: Otthon





Hazám földje! Látnom oly jól esik
Áldott termésedet,
Oly szép, hogy dús vetés takarja
A szántóföldeket.

Csak egy a baj: hogy szájam ízét
Mindig elvesztem itt,
Hogy a rabok által tenyésztett
Kenyér nem jól esik.

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.

Puskin: Kivánságaim én túléltem...





Kivánságaim én túléltem
És megúntam ábrándaim,
Lelkemben csak az egyedüllét
Fájdalmai maradtak im!

Az életnek zúgó viharja
Eltépte az én koszorúm,
Elhagyottan, egyedül élek
S várom halálom szomorún.

Olyan vagyok, mint késő őszszel
Az ágon ott maradt levél:
A közeledő téli szélnek
Jövésitől reszketve fél.

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.