2016. nov. 13.

Tóth Kálmán: Szivvirágok




E....-hez

VII.
Szivemnek lángja óriási,
Mi benne ég, az – szerelem!
Büszkévé tett az érzelem,
Mert lángja tiszta, tulvilági...
Mi üdvözit – és boldoggá tehet,
Csupán csak a szent szerelem lehet.

VIII.
Egyetlen tárgy vagyon
Még megvert éltemen,
Minek birásaért
Reszketve nyúl kezem!
Ha elnyerendem – lelkem mennybe száll,
Ha elveszitem, kin-pokolt talál.

IX.
A véletlen sors adta. Tőled egy
Ereklyém – s szent talizmánom vagyon,
Mellyet szeretve egykor csókolál...
Azt én most csókjaimmal halmozom...
Oh nem te adtad... elraboltam azt...
De ugy é megbocsátandasz nekem?
Ha most nem is – de majdan egykoron,
Ha érezended, mi a szerelem!?

X.
Adj reményt hölgy! hogy egykor szeretsz!
Hogy ha elfoly az ész-háboru;
S gyözni a hű sziv fog – üdvszerelmed
Lesz jutalmul mártir koszoru...
Adj reményt – s én megelégszem evvel,
Nem való – csak képzelt szerelmeddel.

XI.
Megbüvölt életem, merengés...
Én a világról semmit sem tudok...
S ha róla gondolkodom néha
Szárnyvesztett sasként lehullok.
Oh mert a rosz világ olly mostoha!
A szerelemnek – lélek a hona...

XII.
Halvány vagyok, miként a tört virág...
Mint őszi estkor a bus holdvilág...
De forró lelkem tiszta lánggal ég;
Miként a nap-hanyatláskor az ég...
Egy belöl égő jégszobor vagyok,
Ha majd kiégek, akkor – meghalok...
Te adsz Etel! szerelmet – vagy halált...
Mert el nem birom szivem bánatát...

XIII.
Ábrándozónak nevez a világ,
Mert nem képes felfogni lelkemet...
Nem érzi önzö lelke azt, mit én,
Nem látja lánggal égő keblemet...
Ezért én e világot megvetem...
Üdvöm szellem világban keresem...
Szent országodban tiszta szerelem!

XIV.
Arcod szépsége olly varázsszerű...
Szüz lelked olly ártatlan, isteni;...
Hogy illy lélek – s szépség felett
Költőnek nem lehet nem érzeni
Illy lélek! szépség! párosulva nagy,
Az alkotónak büszkesége vagy.

XV.
Égő szerelmem szende ideálja!
E lapokon feküsznek szüm virágai...
Virágok!... mellyeket termének
Egy vágyó szivnek gazdag ágai...
Oh olvasd... mert szemednek tüzsugára
Uj életöntő nap leend reája.

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 14. sz. jan. 17. csütörtök

Tóth Kálmán: Szivvirágok




E....-hez

I.
Csendesen folyó patakcsa mellett
Zengi keblem fájó hangjait...
Elmerengve nézem a pataknak
Napsugártol rezgő habjait...
O! mi boldog a kicsiny patakcsa,
Mert körűle hány virág virít?!
A mellyek lecsókolják a viznek
Szél okozta kis hullámait...
És az én szivemben mennyi bú van!
Kebelemben kinörvény haboz,
Oh de nincsen ember a ki gyógyirt
Mélyen szenvedő sebemre hoz...
És ha volna egy... ez a halál, melly
Tán begyógyitná fájó sebem;
Ha eloltná mint virág a habot
Jéghideg csókjával – életem!

II.
És te! dicső hölgy, a kiért naponta
Elandalogva annyit szenvedek!
El nem hiszed, hogy van egy sziv, a mellyet
Nem e világi bájod eltemet.
Midőn először mondtam, hogy szeretlek!
Lőn szép valódnak bámulása nagy...
Hogy azt kellett vélnem: te Canovátol
A bámulásnak öntött szobra vagy.
Miért csudálkozál mond, szivem hölgye?
Hisz ajkaimnak majd minden szava
És lángoló tekintete szememnek
Ha több nem is – fél vallomás vala!...

III.
Az ész ellen szivem fellázadt!
S az észnek – a zsarnoknak győzni kell...
Nekem tehát ifju koromban
Mint hervadó virágnak veszni kell...
Azért naponta halványabb vagyok
Fájó szivemmel küzdni nem tudok...

IV.
A mindeneknek alkotója
Összeszedé tán a hő szíveket?
S örökkön égő Veszta-tüznél
Abbol teremte engemet?...
Mert keblem égő lángja nagy,
S ki feltüzelte: hölgy! te vagy!

V.
Te teremtél oh dicső hölgy engem,
Arcodat nem látva – még nem éltem én...
Te teremtéd lelkem uj világát,
Életem látásod óta érezém...
Mostan érzem: hogy milly kin az élet!
Kivált annak, a ki nem remélhet.

VI.
Miért vagy láncra verve szerelem?
Mért nem szabad a szivnek érzeni? –
Miért az ész az ur!? és mért szabad
A szivet néki összevérzeni...
Hogy bátorkodtok zsarnok emberek
A sziv szerelmét háboritani?
Miért akarjátok az alkotó
Gyujtotta lángokat eloltani?
Az ember, a természeten rendelkezik...
De a szivet ha bántja, szörnyüt vétkezik!

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 13. sz. jan. 16. szerda

Vallér Sándor: A miről...





A miről lefekvés előtt
Az elme gondolkodik,
Azt tartják: azon éjjel a
Lélek arról álmodik.
S hogy az álom bételjesül,
A hiszékeny emberek
Sok példával bizonyitják;
Bár még kevés érte meg.
Én egész nap, egész este
Lányról, pénzről, jó borról
Gondolkodom, s lelkem éjjel
Ezek között kóborol.

S ha felébredek, lány helyett
Álmos szemem haj mit lát?
Akkor is ölelve tartom
Székem karcsu derekát.
Hát a sok pénz! Hisz erszényem
Tele van, hanem mivel?...
A szobámban széteresztett
Szivaromnak füstivel.
S hogy az egész csak álom volt,
Arról tudom legjobban,
Hogy torkomban a szomjuság
Ugy ég mint a pokolban.

Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 12. sz. jan. 15. kedd