2016. okt. 11.

Krüger Aladár: Csángó sirató




Forrófalva látképe



Hét magyarok Forrófalván, Moldovában
Üldögélnek zsúpfedeles kicsi házban.
Kong a harang, hívőket hív
Misére –
Hét magyarnak egyszerre csak
Könny szökik szemébe.

Szól az egyik – hosszú, fehér a szakálla,
Ráncos arcát sok nehéz év barázdálta:
„Hej, mikor még az a harang
Vasárnap
Magyarul szólt Forrófalva
Sok magyar fiának!”

Szól a másik: „Magyar papunk is volt nékünk,
A mi lelkünk, a mi szívünk, a mi vérünk.
Bem apóval együtt nyargalt
Csatára –
Aztán pap lett, aztán por lett,
Sírhatunk utána.”

Krüger Aladár: Jánoska





Sűrű pihékben hull a hó a földre.
Jánoska megy, megy ki a temetőbe.
Cipőcskéjében lába csupa hó:
Az a cipő tán nem volt soha jó!
Ruhácskáján befújdogál a szél;
Én nem tudom, mit suttog, mit beszél,
De éles, zord szavától közbe-közbe
Kicsordul néha a Jánoska könnye,
Úgy megy a temetőbe...

Otthon pedig – de milyen otthon az!
A négy fal és a padló rég csupasz.
Piszkos, rossz szalma az egyik sarokba’ –
Vadállatoknak is különb az odva –
Otthon pedig a meztelen falak
Civódástól tovább visszhangzanak.
„Hát éhen vesszünk? Lopod a napot,
Mikor van munkabíró két karod?
Henyélsz naphosszat vagy korcsmába jársz,
Míg minket senyveszt éhség és a láz?
Két napja nincs egy falat kenyerünk.
Éjjel e rothadt szalmán heverünk
S tüzelnünk nincs már mit vagy két hete.”
„Nincs, hát nincs. Eddig van. Érd be vele!”
„Nem addig az! Míg volt erő karomban,
Kenyérért, fáért néked sohse szóltam.
Jánoskát is – csak gondolj vissza rája! –
Kettőnk közül ugyanmelyik ruházta?
De most itt fekszem lázban, betegen,
Éhezve, míg te nézed szívtelen,
Hogy pusztulunk el én meg a fiad
A renyheséged, gazságod miatt!”

Jánoska fényes ablakok alatt
Fázódva, szótlan, sietett, haladt.
Úgy elgondolta: „Istenkém, ha egyszer
Az ő szobájuk megtelnék meleggel!
Kályhában tűz, kenyér az asztalon,
Fehér kis függöny minden ablakon,
S nem haragudnék apa meg anya,
Beh szép is volna! Mint volt valaha...”

Krüger Aladár: A fekete bárány





Hajlik a nap immár lassan nyugovóra,
Kék ködbe öltözik a kalászos róna.
Kolompol a gulya, nyomában porfelleg...
Nagy messze, agy messze, hallga’, énekelnek.

Gyomai leányok, endrődi legények
Hazafelé mennek. Halkabb lesz az ének,
Míg egyszer nagy messze elhallgat a nóta.
Öreg János bácsi befordul egy szóra.

Beszélgetünk lassan, szót is alig váltva.
Egyet szólunk, kettőt hallgatunk utána.
„A vetés?...” „Csak, csak no.” „Eső...” „Biz az kéne.”
„Hát a Riska tehén? – „Csak; mint most egy éve.”

A kerek ég alján jegenyefa sorja.
Lehunyó nap fénye mind bearanyozza.
Egy elkésett fecske siet a fészkére.
Emitt meg a tücsök rákezd halkan, félve.

Szállva felénk messziről a puszta illatja.
„Hát a Rozi lánya hogy van János gazda?”
„A Rozi leányom? A menyecske lányom?
Az megvan, de tudja, volt egy kis bárányom...

Egy fekete bárány, göndör volt a szőre,
Egyetlen fehér szál ki nem rítt belőle.
Nem volt olyan bárány széles e határon! –„
„Úgy?” „Úgy.” „De a Rozi...” „Igaz. A leányom...

Bizony múlt tavasszal férjhez ment a Róza.
Siratta az anyja, de hát ez a sorja,
Ugyebár?” „No persze.” Közben rá is gyújtunk,
Zsongó szúnyoghadra nagy felleget fújunk.

„Egyszer mondok neki úgy a szüret tájon:
Aztán fiú legyen, hallod Rozi lányom!
Te, ha fiú lesz az unokám, az első,
Megveszek én neki mindent, mire megnő!

Csak irult, csak pirult az én Rozi lányom.
Ugyan édesapám, sohase tréfáljon!
Mit? mondok. Tréfálni? Már hogy én tréfálok?
Azért is megveszem, amit csak kívántok!

Megint csak elpirult a leányom, Róza.
Piros lett az arca, akárcsak a rózsa.
A fia – ő tudja -, mondta szemlesütve,
Egy kicsi báránynak jaj de megörülne!

Egy kicsi báránynak, fekete báránynak,
Amelyikkel együtt eljátszadoznának.
Nyakán pis szalag, a szalagon csengő...
Hogy örül majd neki a fiú, ha megnő!”

Jegenyék mögött, a kerek ég aljába’
Öltözik az égbolt bíboros palástba.
Készül elfogadni királyi vendéget:
A komor, a csendes, ünnepies éjet.

Megint csak hallgatunk. – „S aztán, János bácsi,
Tudott-e olyan szép báránykát találni?”
„Hogy tudtam-e? Hiszen az elébb mondottam,
Nem volt olyan bárány hét uradalomban!

Mert hát fiú lett az, fiú lett a szentem!
A fekete bárányt meg is vettem menten.
Koromfekete volt, ragyogó a szőre,
Egyetlen szál fehér ki nem rítt belőle.

Szoktattam magamhoz, kezesnek neveltem,
Piros pántlikát a nyakára szereztem.
Pántlikán, ahogy járt, csengett pici csengő...
Hogy örül vón neki a fiú, ha megnő!

„Hát nem örült neki?” – Az öreg csak hallgat;
Nagy komolyan néz egy messze szálló darvat.
Megszólal végre. A szava fojtott, tompa:
„Sohsem lett az övé, hát hogy örült volna!

Hogy esett, mint esett, tudom is én már ma.
Tudja, nagy beteg a tanítónk kis lánya.
Tegnap sírt s azt mondták, ezt a bárányt kéri...
Hogy esett, mint esett? odaadtam néki.”

Csend. A lenyugvó nap utolsó sugára
Búcsúzva tekint a messze rónaságra.
S valahol – hallga csak! – játszanak, nevetnek
A fekete bárány, - s az a másik gyermek.

Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás – Budapest, Szent István Társulat 1921.

Krüger Aladár: Lámpavasra!





Plakátok szórtak szerte a falakra
Vörös betűkkel egy szót: „Lámpavasra!”
S a véres szót vérben forgó szemekkel
Ismételgette ezer rongyos ember...

*

A nagykörúton, hol ragyog a pompa
S ahol fény, kincs van - úgy mondják – halomba’,
Hatalmas, fényes házak ablaka
Víg boldogsággal van mind telve ma.
Kigyullad itt is, ott is gyertyafény
A kis Jézuska első éjjelén,
Midőn az angyal zengte mindeneknek,
Hogy békesség földön az embereknek.

Alant pedig csak írják a falakra
Vörös betűkkel a szót: Lámpavasra!

Ó,m ennyi boldog, ártatlan baba
Fohászkodik fel gőgicsélve ma!
És ez imára hány családi fészek
Lesz otthona a szeretet tüzének!
Az élet gondja, búja ím feledve.
Egy év keservét űzte el ez este
S a gyermek apró, gőgicsélő szája
Egy évnek átkát váltja ma imára...

Alant pedig csak róják a falakra
Vörös betűkkel a szót: Lámpavasra!

*

A fényes házban van egy zug, ahol
Ma is csak néma bánkódás honol.
A fényes utcán járkálók alatt
Ott a nyomorúságos pincelak.
Patkányok lakták – mostan emberek,
Összezsúfolva férfi, nő, gyerek.
A szenny, piszok mindenre rátapad...
S a háziúrnak jövedelmet ad.

Az utcákon tolongva gyűl a nép.
Kíváncsi, kandi sokaság előbb.
Újságot olvas, kiáltványt hadarva:
„Fölkelt a nép! A többit – lámpavasra!”

A pincelakban, ott mélyen, alant
Rossz szalmazsákon fekszik egy alak,
Egy ifjú lányka. Fénytelen szeme
Forró, keserves könnyel van tele.
Oly ifjú, oly szép – s olyan egyedül!
Midőn mindenki lelkén öröm ül,
Ő ott hever a piszkos fekhelyen
Elhagyva, lázban égve, betegen.

De íme, halkan csikordul az ajtó.
Megretten a lány – vajh’ minő halandó
Jön ide, ebbe a szörnyű odúba?
Keblén a paplant félve összehúzza.
„Ne féljen...” szól a vendég. „Ah, Pali!
Úgy szégyenlem, hogy még kimondani
Sem tudnám... hagyjon... jobb lesz, ha magam...
Apám nincs honn s karácsony este van...

Magának,lássa, van boldog családja,
Ez este jókedv, víg derűje várja.
Fönt atyja, anyja... hagyjon egyedül.”
A vendég az egyetlen székre ül.
„Apám, anyám van s mégis mindenem
E kis szobában fekszik betegen.
Gyógyszerrel jöttem... aggódtam nagyon,
Ne űzzön hát el, beteg angyalom.

De hol van atyja?” „Elvitték sokan,
Ma azt mondták, nagy tettek napja van.
Én megkérdeztem, hogy mi lesz? Hanem
Egyetlen szót sem mondtak meg nekem.
Úgy féltem tőlük... mindnek a szeme
Vad gyűlölet lázával volt tele
S apám is... én nem tudhatom, mi végre
Kifent kést tett a zubbonya a zsebébe...”

Az utcán egyre nő a sokaság.
Ezer más ezreknek nyomába hág.
Kezükben újság – mindenik olvassa
A vértől forró cikket: „Lámpavasra!”

„Ne féljen...” „Könnyű azt csak mondani,
Én rosszat sejtek... higgye el, Pali,
Valami baj lesz... és atyám velük...2
„Csak lázas álom. Van nekik eszük,
Van lelkük, szívük, szent karácsony este
Nem törnek rá a boldog gyermekekre.
Itt az orvosság... láza van, ne késsen!
Vegye be,kérem... no, vegye be értem!

Hisz tudja, mily szép álmunk van nekünk.
Milyen szép lesz a jövő életünk.”
A sovány arcra mosoly pírja száll.
„A mi jövőnk! De vajon írva áll,
Hogy a mi álmunk...” „Csitt, kicsi Tamásom!
Nincs kétkedés. Valóság lesz az álom,
Mert akarom! Egy férfiszív akarja...”
Fejét a lány Pali kezére hajtja...

A nagy beteg ím álomba merült.
Sorvasztó láza messze menekült.
Pál fölkel. Gyöngéd, óvatos kezekkel
Paplant és párnát rendbe helyezett el,
Azután halkan, csak lábujjhegyen
A rozsdás zárú ajtóhoz megyen.
Még egyszer visszanéz... alszik a lányka –
Aztán kilép a hangos éjszakába.

Hangos, de milyen! Utca közepett
Emelve izmos három váll felett
Beszédet tart egy hadonászó ember.
„A nép türelme elfogyott. ezennel
Hadat üzentünk mindenféle úrnak!
Előttünk eddig mindig csak hazudtak,
A népnek eddig mindig csak ígértek,
A nép nevében mostan én – ítélek!

A haza – háromszínű rongydarab.
Ki Istent hisz, csak gyáva lelki rab.
Ki jobb ruhában jár: hitvány here,
A nép véréből szívódott tele.
A mi nyomorunk az ő kenyerük.
Irgalom nélkül pokolra velük!
Föl, proletárok! Véres diadalra!
Ki ellenünk áll, azt mind lámpavasra!”

Rémes zaj. Ordít tízezer torok
És húszezer szem vad tűzben forog.
A levegőben fegyver, bot remeg.
Ha látnád, nem hinnéd, hogy emberek.
A zajgó város egyszerre kihal,
Elnémul a karácsonyesti zaj.
És vérfagyasztón zúg a nép zsivaja
Végső ítéletszóként: „Lámpavasra!”

Most lép ki Pál. Egyik oldalba szúrja.
„Így sújt mindent a proletár bosszúja!”
Rázúgnak: Éljen! A test ott marad,
Karácsony estén vér és gyász fakad.

*

„Atyám, megjöttél? Lásd, jobban vagyok
Itt volt Pali, orvosságot adott.
S oly jól aludtam... de rossz volt az álmom:
Az utcán holtan láttam fekve Pálom
A házmestertől kérdd meg, jó atyám,
Nem lett-e baja a múlt éjszakán?
Ha úr is, ő jó s engem úgy szeret...
Atyám, nyugtasd meg beteg gyermeked!”

Kiment s ép akkor hozták be a testet.
Ránéz – egy emlék – zsebében keresget
Ott a véres kés – a halott pedig
Úgy érzi,ránéz, belát lelkeig,
És néma ajkkal szól, űzi tova...
Kiment – és többé nem látták soha.

Egy röpke hír volt a lapokba’ másnap.
„Egy lámpavason öngyilkost találtak.
Zsebében kés, munkászubbony a testen.
Öngyilkossága oka ismeretlen.”

A beteg alszik. Álma végre szép lett:
Hogy atyja s Pálja együtt visszatértek...

Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás – Budapest, Szent István Társulat 1921.