2016. okt. 7.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Kosztolányi az Új Szent János Kórház tornácán halála előtti időszakban

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Mult éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Miden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de –mondhatom- ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomba fölcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a valóra.”
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hőség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték,mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messe s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem,aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
Pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyücske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángol Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van,m inden este bál van
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi már múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Rónay György: Jeruzsálem pusztulása



Itt állok ajtód előtt és kopogok – szólt az Úr
s állt az ajtó előtt és kopogott Jeruzsálem
minden ajtaja zárva volt az Úr hiába zörgetett
s könyörgött ajtók szívek házak ablakok
minden zárva volt.
Kopogtatott s már pattogott
a jégeső kopogtatott kiáltozott és ökleit
véresre verte minden ajtó zárva volt
hát sírni kezdett: Város a látogatás
ideje eljött itt vagyok kopogtatok
s nem nyittatik meg! látom már a pusztulást
nem marad kő kövön halljátok? Jönnek a
sasok karmuk rí a kisded döghalál
és enni kér
és látta már a Dúvadot
s az ekrazit poklát.
A város lüktetett
nem ért rá ajtót nyitni néki alkudott
a Város Véne épp eladta templomát
nem ért rá senki vad suhancok reszkető
nőket tereltek géppisztollyal a Dunán
hullák lebegtek vért szivárgó vak szemű
hullák mint puffadt csónakok.
Kopogtatok
szólt még utólszor.
Házakat raboltak a
poroszlók jött a Háború.
Kopogtatott
s elfödte arcát.
Éj vad éj vak éj vadul
s vakon hömpölygő véres éj!
A Háború
kopogtatott és zárak hulltak és falak
zuhantak házak dőltek össze istenek
vinnyogtak és kifordult szemmel a dögök
közé omlottak kóc belükkel.
Éj vad éj
vak éj halálos éj!
Kopogtatott a rőt
romok alatt a bunker börtönébe zárt
fuldokló nép de minden ajtó zárva volt
minden kijárat zárva volt az utakon
golyók sziszegtek fönn az égen lángoló
kardokkal üzték a haragvó angyalok
a kárhozottak lelkeit –
Júdás ezüst
pénzét harminc ezüstjét szórva robbanó
rakéták metsző lángja közt rohant nyakán
kötéllel
s fújt a téli szél fütyült a hó
megettek minden patkányt minden csecsemőt
lerágták önnön karjukat és combjukat
s megfagytak és megégtek és meghaltak és
nem maradt kő kövön.
Amint megmondatott.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.