2016. szept. 25.

Törös Tivadar: Férj az asszony útjában







Az idősebb és kevésbé módos asszonyok titkos irigységgel mondogatták egymás közt, hogy a doktor Barátnénak udvarol.

A doktor alatt pedig nem mást, mint a városi fizikust kellett érteni.

Úgy az ötven körül járt a doktor. Haját, bajuszát festette s a kabátja gomblyukában télen-nyáron rózsa pompázott. Modorában volt valami a városi gavallérból és a vidéki Baczur Gazsiból. De ez a két sajátsága szépen összeolvadt és így adta a doktor a kifogástalan kisvárosi Don Juant.

Volt valami varázsa a nevének, úgy mint doktornak és úgy mint embernek is. Valami kiváló úri beteg meg sem hallhatott nélküle, mindig elhívták a konzíliumra, ha nem is volt házi-doktor. Gazdagnak tudta az egész város, és ezen a csábos varázson kívül a doktort egy egész kötetre való kaland meséje kísérte...

Képzelhetni hát, hogy mennyire megijedt Baráné, mikor a doktor elkezdett neki köszönni.

Baráné egy szegény szabónak volt a leánya, pár év óta van férjnél és csak úgy félig-meddig volt tensasszony. Kedvesen ügyetlen, hamar elpirul és hozzá még olyan termete van mint egy újságban megbámult cserkesz-asszonynak. Két fekete szeme...

- Ah!... ümmögött magában a doktor és egyet csettent a nyelvével, a mi annyit jelentett, hogy most Baráné után adja magát, ha azalatt akár minden páciense is elhal.

A dolog nem is mehetett valami szerfelett nehezen. A doktor orvos volt a fegyintézetben, ugyanott Bara, a férj ellenőr.

Bara úr örvendett a szerencsének. Rögtön bemutatta a doktort feleségének, aki pirultan, zavartan felelt:

- Volt szerencsém már – az ablakból...

Bársony István: Egy sánta lábról





„Hopp, ide Plútó! Bimbasi! Tigris!... fülire hej! elibe hej!... Mintha most is látnám, hogy rohannak előre vakon, nagyokat lódítva lomha testükön.

A gulyabeli vad marha riadozva vágtat végig a mészárszék begyepesedett széles udvarán; körös-körül a kerítés zsúfolva néppel; az emberek kiabálnak, tombolnak, ordítnak; a szilaj barom rekedten bömböl; nyomában a kutyák, lihegve, vérre szomjúhozva.

Én meg ott állok egymagam a nagy udvar közepén, ahova senki se mer utánam jönni. Nincs nálam még egy bicska sem, csak egy darab pányvázó kötél. Olyan vagyok a nép szemében, mint egy kis király!... Csodálnak, féltenek, mégis irigyelnek.

Jó idők voltak, elmúltak; most már csak a szomorúság a mienk ameddig élünk.”

Virág Pista, a sánta mészáros kicsiholt, rágyújtott. Végigtapogatta, megemelgette nyavalyás lábszárát: el volt törve két helyen is. Csak úgy ímmel-ámmal forradt össze; görbébb meg kurtább, mint a másik, pedig a sok bicegés húsz esztendő alatt azt is, mintha valahogy oldalt hajlította volna már.

Az után leült a padra, az eperfa alá és elkezdte mesélni annak a sánta lábnak a történetét.

*

Ketten voltunk legények az öreg Birkásnál, a vastag nyakú mészárosnál, aki bérbe vette az uraságtól a nagy mészárszéket.

A másik legényt Richter Hanzinak hívták; szép pufók képű sváb fiú volt, egy fejjel magasabb nálam, akkora karjai, mint olyik gyenge embernek a combja.

Tudtam róla, hogy nagyon erős; látni már azt valakinek a fogásáról, mikor egy rántással ki tudja peckelni a csigán a marhát. De én se voltam hétköznapi gyerek. Ha az ő karja vastag, az enyém meg vas. Ő kétszer is ütött néha a taglóval, én mindig csak egyszer. Terhet emelni meg mind a ketten egyformán tudtunk.

Ahová mi mentünk korcsmázni, onnan a többi legény pusztult. A Hanzi miatt még ott lehettek volna; de én ha bort ittam, szerettem fogódzkodni néha. akkor pedig Hanzi is segített.

Hanem egymást nem bántottuk soha.

Nagyon jól megfértünk; munkában nem volt versengésünk, egyformán szeretett a gazdánk mind a kettőnket. Baj is lett volna az ha mi egyszer összekapaszkodunk; két olyanfajta legény nem tud kicsit harapni egymáson. Talán éreztük mi ezt s lehet, hogy féltünk is egy cseppet egymástól; annyi bizonyos, hogy sohase mertük összepróbálni az erőnket: hátha mégis több szusz van valamelyikünkben? Az pedig nagy szégyen lenne a másikra. Egyikünk se akart a másik lenni.

Oszt’ nagyon jó dolgunk volt különben. egy kis hírünk terjedt a városban a szombatok miatt.

Azt persze meg kell mondanom, hogy miért volt nekünk a szombat különös nap.