2016. szept. 13.

Józan Miklós: A vallás Tompa költészetében





Egy nyugati költő mondja valahol, hogy a művész, aki valóban szépet és nagyot akar teremteni, előbb az Istenhez fohászkodik s onnan felülről a világosság Atyjától kéri és várja a jó adományt és a tökéletes ajándékot: az ihletést. Ez kölcsönös a munkának értéket és maradandóságot. Ezért van, hogy minden igazi művészi alkotás fölött ottan lebeg a vallásos színezet: mintegy elömlik rajta és a vonzalom varázsával veszi körül. Így teremt az igazi genius.

Miből önként következik, hogy ha mi a művész remekét meg akarjuk érteni, nekünk is hasonló előkészületet kell tennünk s a mindennapiság zsibbasztó légköréből föl kell emelkednünk arra az eszményi magaslatra, amelyről a teremtő lélek átpillantott a föld s az ég titkaira, mérlegelte azokat, felismervén bennük mindenütt az isteni gondviselés utjait és ujjmutatásait. Ima nyitja meg a mi számunkra az eget. És ima, vagyis benső vallásos érzet nyitja meg előttünk a költészet fenséges birodalmát, hol a jó és rossz örökös küzdelméből az Isten és az ember egyaránt nemesülve és győztesen kerül ki, hol a szép és igaz, mint ikertestvérek csókolják egymást. A költészet –ha nem is Ikarusi – de fennen ragadó szárnyakat kölcsönös nekünk: oda visz bennünket az örök élet forrásaihoz, hol megenyhül a földi fájdalom, ahol a részvét sebeket kötöz, kenyeret szeg s a külső áldozat üres formalitásai helyett önmagát gazdagítja, amikor irgalmasságot cselekszik. Fennen ragad… Csak az Úr színe előtt állapodik meg, hogy az ő örök dicséretét zengedezze s az ő mennyei palástjának bíborával és szentségével vonja be a mi számunkra a szegényes otthont, a kérges tenyerű szülőket, az iskolát, a templomot s az új meg új eszmék zajában kavargó társadalmat, melynek hatalmas hymnusa csak ebben a refrainban öntheti ki teremtő terhét: „Egy jövő, egy hit, egy szövetség!”

Így fordulva a költőhöz, megérthetjük őt és korát. Megérthetjük még azokat a titkos gondolatokat is, melyek szelíden elrejtve szunnyadtak az ő kebelében s csak akkor nyertek élő és örökre kiható kifejezést, amikor arra a szenvedések olvasztó kohójában, ebben az örök műhelyben a kedvező pillanat elérkezett. A költő sejt, a költő érez, a költő ért, okul, a költő szenved és imádkozik. Nekünk mindezt át kell élnünk vele, ha közel, igen közel akarunk férkőzni az ő nagy szívéhez, mely örömeinek és fájdalmainak állandó forrása.

Ebben a szellemben írtak régen az Isten választott népének, az Izraelnek, zsoltáros dalnokai és prófétái, kiknek műveit áhítat nélkül nem forgathatja a késő nemzedék. Ilyen szellemben írtak a régi Hellas és Róma jelesei, kiknek munkáiban visszatükröződik a naiv néphit é regék világa mellett az az elpusztíthatatlan erkölcsi felfogás is, melyek épségétől egyesek, népek és birodalmak, sőt az egész világ jóléte és fennmaradása függ. S aztán ott vannak az evangéliumok, melyek úgy, amint vannak – eltekintve attól, mit egyik vagy másik felekezet beleolvasni igyekszik –mindnyájunk előtt örökbecsűek. S leginkább azért az erkölcsi tartalomért és vallásos ismeretért, mely egyszerűbb és fenségesebb kifejezésre talán még sehol sem talált. Ez biztosítja tehát – igazi benső értékük és nem a mi műgondunk vagy fanatizmusunk – számukra a halhatatlanságot.

Az igazi költői alkotások, mint látjuk – Istentől erednek; Istenhez vezetnek. S ezek között kivált a vallásos költészet az, mely magán hordja ezt a bélyeget. Erdélyi János, a költő és kritikus mondja éppen Tompa első verskötetének bírálatában: „A szent énekek úgy sietnek föl az égre a szív mélyéből egymás mellett, miképp a góth tornyok. Itt csak két pont van: zenit és nadir, legmagasabb és legmélyebb; forrás a szív, cél az Isten. Itt nem lehet sokféle a hang, de szükség, hogy mély legyen és magas, mint a két pont, melyek között szárnyalnia kell!...” És ismét: „A szent költészetbe semmi egyéb nem tartozik, mint Isten és én magam.” S ezzel egyúttal sújtó kritikát mond azokra a termékekre, melyek abban az időben a költészetnek ezt az ágát szerényen képviselték s a terméketlenség okát abban találja fel, hogy talán-talán nem is vert még mindez ideig erősebb gyökeret mibennünk a kereszténység. Lehet. De amikor az Úristen a csecsemő gügyögő ajkának öntudatlan vallomását is elfogadja zsoltár gyanánt, akkor mi is engedékenyebbek lehetünk a vallásos költővel szemben, aki a mindnyájunk előtt ismeretes motívumokat, hol a szív, hol a természet képei alá rejtve, azokat végtelen változatban hozza felszínre, anélkül, hogy túlságosan visszaélne a bibliai szín, alak és helyzet törvényeivel. Ezt különben egyesek hibának tartják, mások erénynek minősítik. De maradjunk meg a középúton s ha elfogadjuk a költő saját kijelentését, mely szerint ő, mint az egyszerű nép őre, azokban a csendesen elvonult gömör-megyei falvakban – „lant és biblia” karján ringatva lelkét óhajtotta nyáját s ma már minket is – „nevelni, oktatni, deríteni”: akkor nem fogunk tőle többet kívánni,m int amennyit ő maga ígér; nem mérjük őt össze sem hazai, sem külföldi jelesekkel; egymagában is elég nagy ő arra, hogy kedélye mélységével, eszméinek gazdagságával, szigorú erkölcsi érzületével, vallásos buzgóságával és hazaszeretetével fogva tartsa és betöltse az örök jó, szép és igaz után epedő és szomjúhozó lelkünket.

Ilyennek ismerem én Tompát. S mint ilyent óhajtom bemutatni.