2016. aug. 28.

dr. Wildner Ödön: Ibsen Henrik - Első közlemény





At leve er krig med trolde

I hjertets og h jermens hvälv;

At digte – det er at holde

Dommedag over sig selv.*)





(* Horda ellen menni harcra,

Szívvel-ésszel: ím az élet;

Tenlelkeden hideg arccal

Törvényt látni: a költészet.

Valahányszor arra a győzedelmes előnyomulásra gondolok, amellyel az utolsó évtizedekben az addig alig ösmert, félvállról méltatott északi népek (norvégok, svédek, dánok, oroszok) a világirodalomban mai erős állásukat kiküzdötték, s a hatáson tűnődöm, amelyet vénhedő egyetemére, petyhüdő irányaira gyakoroltak: hadak útja elevenedik szemem előtt, normannoké, vikingeké, varagoké, északról, ultima Thule-ből szétszéledt népeké. Ugyanazt a berzerker-erőt látom, mint amely a piros vitorlás, aranysárkányos evezősökön délre vonult marcona, szőke fürtű, tengerszemű, jugbőrruhás, vértes, rézsisakos, rövid-súlyos kardú, fenyődárdájú óriások izmait megacélozta, s ugyanannak az erőnek rombolva-alkotó, vérpezsdítő-vérifjító hatását. Csakhogy az irtó hadjárat s a regeneráció most szellemi téren folyt a marasmus senilis-ben tengő irányok, megrogyott társadalmi konvenciók, művészeti hazugságok ellen. Szövetségeseik támadtak délebbre és délen lakó nemzetek hasonló törekvésű fiaiban (Zola, Hauptmann, olasz veristák) s az általános eszmeforrongásban, egy új világnézet vajúdó kínjai közt a régi művészet templomai, miként a régi etika szentegyházai is – meginogtak, sok helyt romba is dőltek.

Helyükön nem épült meg a modern egységes dóm, ahol a hívők egy meggyőződésben találkoznának, ám a szecessziós tarkaságból, amelyet a különböző hitek, ízlések és ízléstelenségek pagodái, Isis-templomai, misztikus gót katedráljai, sátánista-bálványházai, Bacchus-barlangjai elénk tárnak, magas hegy szürkeségéből kibontakozik hatalmas arányaival egy épület, amely a természettudományi megösmerés és életfelfogás szilárd alapjain merészen törekszik az égnek, tömörség és filigránság csodás harmóniájában.

Még nincs betetőzve; még nem látjuk, micsoda szimbólum fogja ékesíteni a monumentális épületet, de annyira van már, hogy hívei, „a vidám nemesemberek” bokrétaünnepségét ülik. S az ünneplők közt feltűnik előttem a fő-fő hadvezető- építő, viking-skald: Ibsen Henrik alakja. Látom a díszhelyen, amelyre az oroszlánsörényű, barázdás homlokú, sastekintetű, pápaszemmel nyergelt orrú, dacosan hátrahúzott ajakú örökifjú-aggot a művelt világ elösmerése ültette. Látom ünnepi köntösben fejedelmi kitüntetésekkel és munkája attribútumaival, - s hogy megértsem ezt a különös ember és különös alkotásait s azt a termékenyítő hatást, amelyet neki a modern művelődés, a társadalom kritikája egyáltalában, s a modern dráma kiválólag köszönhetnek: visszanézek a ködös múltba, útjára, s legelőbb is arra a göröngyös és tüskés csapásra, amelyen a törhetetlen vándor valahonnan az isten háta mögül, egy haszontalan norvég városkából elindul, hogy hosszú mérföldeken, majd kitaposott, de megtévesztő zsákösvények szövedékén, majd maga-csákányolta meredek sziklavágásokon keresztül végre az érvényesülés, derült levegőjű, sima pályáján a pantheonba vonuljon.

Azoknak pedig, akik ezt az első közleményt olvassák és csodálkoznak, hogy egy modern szociológiai folyóiratban Ibsennel mint romantikussal foglalkozunk, szolgáljon felvilágosításul a következő. Az evolúció alapján álló esztétikusnak, aki nem kíván a Szép és Rút, a Jó és Rossz codexe nevében csalhatatlan ítéletet mondani egy költői élet művéről, hanem csak annak egészében való megösmerését, eszmei tartalmának minél tökéletesebb felszívódását akarja elősegíteni, nem szabad elhanyagolnia a génius legprimérebb, legkezdetlegesebb, legesetlenebb megnyilvánulásait sem; tudnia kell, hol, mikor, mily behatások alatt alakult ki a teremtő erő,m ily változásokon ment keresztül, hogy hatványozódott, s hogy hanyatlott. Ezért kell Ibsen jelen korszakával is foglalkozni, megérdemli, mert nagyon érdekes, meg úgy kevéssé ösmeretes még közönségünk előtt.


„Catalina”-tól „Olaf Liljekrans”-ig


Grimstad Norvégia déli részeken, a Skager-rakon fekszik. Jómódú tengeri rév, enyhe emelkedések alján; csendes és tiszta, elszórt és nagyobbára emeletes faházakkal, amelyek mintha mind egy norimbergi játékkereskedésből kerültek volna ki. Egyformák a házak, s nem nagyon elütök lakosaik, - már gondolkozásra nézve. 1848-ban, amely évről most szólunk, a városka 800, mondd: nyolcszáz lakost számlál. Nem nagy sor tehát egymást kívülről-belülről ismerni, különösen mert a patriarchális, nyugodt hajós-, révész-, kereskedőélettől ugyan ráérnek egymás viselt dolgait megrostálni. Alkalmas erre a borbélyműhely, de még inkább a jószagú, hűvös patika. Esténkint össze is gyűl ott az egész arisztokrácia, s folyik a szóbeszéd a város ügyeiről, egymás dolgairól, már amúgy norvég módra, úgy, hogy negyedóránkint esik egy-egy mondás és nehezen tör elő rá a lakonikus válasz, mint a medvemormogás. Még ez a társalgás sem zavartalan. Bosszúsan néz a gyülekezet a polc mögé, ahonnan gyakorta ellentmondás hallik. Egy hórihorgas, sovány, bágyadt, gipszarcú koromfekete, bozontos szakállú, villogó szemű 20 éves ifjú* (* Björnson szavai: „Anspänt og mager med farve som gibsen Bag et kul-sort, umadeligt s’kjäg: Henrik Ibsen.) törölgeti ott az aqua destillatás palackokat, de odafigyel a kupaktanácsra s megkockáztat egy-egy ellenvetést.

Ez az ifjú: Ibsen. Nagyon haragszanak rá, hogy olyan fiatal létére majd mindig bátorkodik különvéleményt bejelenteni, s még a külföldi zenebonákba, Schlesvig, a párizsi forradalom s a magyar szabadságharc dolgaiba is beártja magát. Nagyravágyónak tartják, aki azt hiszi magáról, hogy legalábbis Öhlenschläger lesz (mert verseket farag), vagy éppen storthingmann (mert oly hevesen szónokol, hogy minden enmes érzésű embernek testvérileg együtt kell tartania a nagyvilág szabadságharcosaival.) Mit nyerhet ilyen emberrel a polgárerény, a társadalom, hisz nem respektálja sem ükapja, sem a pap, sem a polgármester vélekedését. Csak csodabogár lehet, aki nem jár sehová emberek közé, s az éjszakákat is firkáival tölti ahelyett, hogy alunnék. Egy védője akad az ifjúnak: gazdája, de még ez is zsémbel vele, mert sok faggyúgyertyát fogyaszt. Kívüle csak két jó embere van Ibsennek a nyolcszázból: két hasonkorú barátja, akik csodálják tehetsége első zsengéit: csípő epigrammáit, karikatúráit, lángoló ódáit Skandinávia ébredéséről, szonettjeit Oszkár királyhoz, s buzdító szózatát a magyarokhoz, amelynek egyik strófája ez: