2016. máj. 13.

Endre Károly (1893-1988): Két vers május elsejére





1.
Odúdból bújj elő,
Hadd társulok veled –
Neved?
Bogár.

Serkenj a föld alól
Hímesre zöldellőn –
Neved?
Fű.

Harangvirág s ti többi nyíljatok,
Csermely csevegj, fák lombosodjatok,

Pihenjetek,
Daloljatok,

Most mindig tiszta holnapok
Köszöntenek reánk.

Odúdból bújj elő,
Hadd társulok veled –
Neved?

Koromtól éktelen,
Beszédtelen,
Örömtelen,
Bosszulatlan,
Lankadt,
Bosszús,
Keserű –

Szám,
költség,
tényező,
kerék –

Hogy értenéd a májusi zenét?

Szemedben még a tegnapi szemét,
Füledben még a tegnapi siketség,
Torkodon még a tegnap nyelt ebéd –
S most hirtelen május szakad eléd!

Szagolnál? – Szagolj s a melleden a kén,
Fogódznál? – Fogóddz – s a kezeden a lúg.
Dalolnál? – Dalolj – a motor belebúg.
Tekintetnél? – Tekints – és megvakít a fény.

Testvér, hát jöjj felém –
Fonódjunk össze
Május reggel
Lúgos szívekkel,
Lúgos kezekkel
És keljünk útra seregekkel.

Hogy megtekintsük ezt a május reggelt,
Mely úgy miénk, mint miénk lesz a többi,
Ha nem kell küzdeni

S ismerd meg addig is,
Odúból jő elő,
Neve:
Bogár.

Serken a föld alól,
Hímesen, zöldellőn,
A neve:
Fű.

Harangvirág s még sok, sokmás, mi nyíli8k,
Csermely cseveg, fák vígan lombosodnak,
Dalolnak,
Pihennek,

S a holnapok mindig tiszta örömmel
Köszöntenek reánk.
(1919)
  
2.
Mintha csak most robbant volna szét a rét.
Mi volt eddig életünk? Csak fémbilétás hétről-hét
Reggel megdagadt az izmunk, este kiszikkadt a szánk,
Vágyunkat a gépcilinder kattogása hajtogatta,
Simulásunk olajkanna öntögette szerteszét.

Miként mer a tavasz zöldje várni ránk!
Ölét eddig megtagadta s nyomorunkban meg se szánt.
Hogyha gyársziréna búgott, egyetlenegy lomb se súgott:
„Miért sietsz, hogy el ne késs, hisz véle minket elszalasztasz.”
Mindennapi kenyerünket így adta meg Miatyánk.

Delejesen mért ér ma a napsugár!
Vérveres kemence nékünk különb melegeket tár
Véle párolog a páránk, bár a bérbe nincs kikötve
S elég nagy a gyárkémény, hogy üszkös tüdőnket kiköpje,
Gomolyg a füst – néma vád – a nap felé tart egyenesen
S eltakarja delejes, szép sugarát a szennyes ár.

S máma mégis nékünk robban szét a rét!
Némán nyugszik vascsavar és gőz se szisszen, tűz sem ég.
Reggel megdagad az izmunk, minket hord e boldog bőség
S úgy fogad az erdő is, mint régóta várt ismerősét.
Ki volt az, ki létezésünk néki eddig eltagadta?
(Vágyunkat a gépcilinder kattogása hajtogatta)

Nézzünk széjjel:  e z  a  birtok,  e z  a vár és  e z  a lét!
Mintha csak most robbant volna szét a rét.
(1923)

Forrás: Korunk 1937. május