2016. ápr. 4.

Petőfi Sándor: Magyar vagyok




Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség a gazdag kebelén
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaspi-tenger habjain is túl
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai.
Ajkamra fel-felröppen a mosoly
De nevetésem ritkán hallani
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyuló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk
S mienk nem volt a legkisebb szerep
Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kísértete;
Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász, a gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog,
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom,
Gyalázatában is nemzetemet!

*
Petőfi Sándor költészete magyar program. Mindig is az marad. Mi sem választhattunk mást „A Kenyér” élére. A magyar sors most még nagyobb súllyal nehezedik reánk, millió testvérünk idegen országokban hordja a terhét az idegen hatalmak uralkodásának és elnyomásának. Petőfi lázadozását akkor az osztrák-német kapzsiság váltotta ki a császárság ellen és azok ellen a magyar vezetők ellen, akik az osztrák jármot elfogadták. Petőfi a rongyolódó és pusztuló magyar nép költője volt és a legnagyobb emberi eszmény. a nemzeti eszme, a szülőföldszeretete,meg nem alkuvó harcosa. Költészete a kornak a szelleméből fakad, amelyet Kossuth Lajos testesített meg és az 1848/49-i magyar szabadságharc írt be örök időkre a történelem könyvébe és minden magyar ember szívébe.

Forrás: A Kenyér – Népi folyóirat I. évf. (1937) 1. sz.

Petőfi Sándor: Háború volt…




Háború volt mindig éltem
Legszebb gondolatja,
Háború, hol vérét a szív
Szabadságért ontja!

Egy szentség van a világon,
Melyért fegyverünkkel
Sírunkat megásni méltó,
Melyért vérzenünk kell:

Ez a szentség a szabadság!
Örültek valának
Mindazok, kik más egyébért
Éltet áldozának.

Békét, békét a világnak,
De ne zsarnok  kénytől.
Békét csupán a szabadság
Fölszentelt kezéből.

Majd ha így lesz a világon
Általános béke,
Vessük akkor fegyverünket
Tenger fenekére.

De míg így nincs:
Addig fegyvert,
Fegyvert mindhalálig!
Tartson bár a háború
Az ítélet napjáig.

*
Petőfi Sándor költészete magyar program. Mindig is az marad. Mi sem választhattunk mást „A Kenyér” élére. A magyar sors most még nagyobb súllyal nehezedik reánk, millió testvérünk idegen országokban hordja a terhét az idegen hatalmak uralkodásának és elnyomásának. Petőfi lázadozását akkor az osztrák-német kapzsiság váltotta ki a császárság ellen és azok ellen a magyar vezetők ellen, akik az osztrák jármot elfogadták. Petőfi a rongyolódó és pusztuló magyar nép költője volt és a legnagyobb emberi eszmény. a nemzeti eszme, a szülőföldszeretete,meg nem alkuvó harcosa. Költészete a kornak a szelleméből fakad, amelyet Kossuth Lajos testesített meg és az 1848/49-i magyar szabadságharc írt be örök időkre a történelem könyvébe és minden magyar ember szívébe.

Forrás: A Kenyér – Népi folyóirat I. évf. (1937) 1. sz.

Sinka István:Ellopott szivárvány




fáradt kezét térdéről csüngeti
a földnek munkása. Parton ül.
Nehéz szerszámait maga mellé tette.
Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.
S reá se gyújt, nem kell a füst,
többet ér az ábránd.
Körülötte tikkadt mező hallgat:
ellopták az égről a szivárványt.

Forrás: Új Magyarország 1. évf. 1. sz. (1956. november 2.)

Szüts László: Míg pergett pökhendin a dob




Hallgattam, ahogy hallgatott
a paraszt, mikor dobra verték
feje fölül a háztetőt
s a háza végében a kertjét.

A tornác oszlopának dőlve
néztem, miképpen licitálnak
arra, mi jogosan miénk
s ára nincs földnek, kertnek, háznak.

Merre fusson, ki pőre, mint
az éjbe-űzött, megesett lány?
méhében zöld jövője csüng,
mint az éretlen meggy a meggyfán.

Merre a kiszolgáltatott?
hisz igazához nincsen nyelve,
s ha van, nem szólhat az se,mert
ki van a deszkára szegelve.

Elperelt tulajdonunkat,
mit mi húztunk fel két kezünkkel,
- míg pergett pökhendin a dob –
batyuba kötöttük szemünkkel.

Dobverők hadja, szolgahad!
Mit válaszoltok most a népnek,
mikor a szájak szóra nyílnak
s a hamis igék felől kérdnek?

Forrás: Új Magyarország 1. évf. 2. sz. (1956. november 3.)