1. Szegény ember dolga csupa komédia
Álmából kelő nap alig lebbenti föl
Égi nyoszolyáján bíbor takaróját,
Huszár Péter máris gyürkőzik erősen,
S nótával köszönti a kalászos rónát.
Zizegve dől a rend, mint kuruc kard előtt
Véres háborúban hullt hajdan a német.
Ott halált osztottak szikrázó acéllal
Kasza suhintásán támad itt új élet.
Labancverő kardból kasza lett manapság,
Kardszorító markok aratáshoz szoktak;
A vérrel öntözött, temetőnek szánt föld
Kenyértermője lett késő utódoknak.
Ha aratás közben rozsdamarta vason,
Korhadt csontdarabon megbotlik a lába:
Huszár Péter az ő egyszerű eszével
Gyakorta nagyokat tűnődik magába’.
Találgatja ezt is, gondolja amazt is,
De egyikre se tud biztosa felelni.
És vágja a kalászt, nagyokat suhintva,
Mintha csak labanc vón’ egyig valamennyi…
Közben a kékes köd rongyokba szakadva
Leesik a mező harmatos színéhez;
Keleten az égbolt kebele megszakad,
S az ébredő naptól minden csupa vér lesz.
Fölébred a mező… A néma hallgatást
Jóleső zsibongás váltja meg a földön.
A falu harangja úrangyalát csönget,
Amit meghallgatni már a nap is följön.
Megfüröszti arcát harmat tengerében,
S úgy néz meg a rónán mindent össze-vissza,
Miután megtette, a csillogó tengert.
Égető szomjában nagymohón fölissza.
Fekteti kaszáját Huszár a tarlóra,
Kalap-karimáját fogja a kezébe;
Csöndes imádsággal hálásan tekint föl
Az ébredő naptól vérben úszó égre.
Mikor sugarával tüzelni kezd a nap,
Kioldozza lassan vászon tarisznyáját,
S búza-kereszt tövén jóízűn fogyasztja
Barna kenyerével füstölt szalonnáját.
Szalonnázás közben szekér jön az úton,
Valami idegen úrféle ül rajta;
Gondolja magában Huszár Péter uram:
„Biztosan valami végrehajtó fajta.”
Mérgében nagyot vág a szalonnabőrön,
Mintha végrehajtót vágna a bicskája.
„Hogy van Péter bácsi?!” szólnak a szekérről.
Ijedtében szinte leesik az álla.
Megdörzsöli szemét, hátha nem jól látott,
Csak valami tündér űzött vele tréfát;
De megáll a szekér, le is szállnak róla,
S fekvő renden egy úr nagyszaporán lép át.
„uramfia! ennek a fele se tréfa;
Ugyan mit akarhat az úrfajta vélem?”
Köszörüli torkát Huszár Péter buzgón,
Hogy a közelgővel illendőn beszéljen.
„Hogy van Péter bátyám? Talán rám sem ismer?
Pedig én volnék a Molnárék Pistája.
Öt év előtt mentem szerencsét próbálni
Jó hatodmagammal nagy Amérikába.”
Erre a beszédre Huszár Péterben is
Helyére zökkent a megriasztott lélek.
„Te volnál az Pistánk? Úgy megemberedtél,
Ha magad nem szólnál, meg sem ismernélek.”
No megörült Huszár, mégpediglen nagyon,
S a legénynek rögtön a markába csapott.
„Ha már itt vagy szógám, ülj le néhány szóra!”
Az egyik keresztről levette a papot,
Lefektette szépen a kereszt tövébe,
S arra ültette le Huszár a vendéget.
És megeredt a szó. Az úton a kocsis
Gyakorta köhintett, de ők csak beszéltek.
Huszár Péter uram rendre elsorolta:
A faluban eddig ki halt meg, kik élnek.
Hál istennek eddig gyönyörű a termés,
Csakhogy ára nem lesz, attól máris félnek.
Bikát vett a falu, de sok a baj véle;
Merthogy nagyon hamis, az embert nem állja.
A tanács nem tudja, hogy rézből, vagy vasból
Tétessen-e gombot a bika szarvára?
Mikor már a bika során is túlestek,
Szóba kapott akkor Molnárék Pistája.
Az arany-országról mondott annyi szépet,
Hogy Huszárnak szinte elcsurrant a nyála.
Valósággal csörgött az arany és ezüst,
Mikor Molnár Pista beszélte a sorsát.
Huszár közbe-közbe nagyokat sóhajtott:
2hej öcsém, az a föld hát a Tündérország.”
Végre elköszöntek. A legény tovább ment,
Huszár meg ottmaradt takaró sötétig,
De lelke olyan lett, mint a sugaras nap,
Ha fölötte vészes borulat sötétlik.
Érett kalásznak bár acélos a magja;
Szinte sír a kasza, mikor vágja rendbe,
De Huszár Péternek, tudj’ az Isten miért,
Szikrányi öröme sincs ezúttal benne.
Búcsút int a földnek jóságos szemével
Nyugati égbolton régi jóbarátja.
Máskor úgy elnézte Huszár a napmentét,
De most nagy bajában még csak meg se látja.
Mint a sötét felhőt ijesztő villámlás,
Lelkét a titkos vágy úgy végigcikázza:
Kalásztermő földről elvágyik titokban
Aranyos, ezüstös szép Tündérországba.