2016. febr. 9.

Dr. Konsza Samu: Kosztolányi Dezső





Korunk a magányosság kora.

Minden időben voltak nagy magányosok, akik vagy érzékenységük, idegességük miatt nem tudták elviselni a társadalom kisebb-nagyobb kellemetlenségeit, sérelmeit, terheit, megpróbáltatásait, vagy übermenschi önérzetükben vonultak elefántcsonttornyaikba. Ma azonban a magányosság leszállt az arisztokraták, főképp szellemi arisztokraták váraiból a polgárság körébe, sőt a proletárság szegény negyedeibe is. A nagyvárosok villamosain szorongó fényes és szegényes külsejű utasok távolabb vannak egymástól és magányosabbak, mint a múlt század steppeinek egymást alig látó nomád egyedei. S a magányosság együtt növekszik az indusztrializmussal. Amint az egyre fejlődő gépcivilizáció mind több és több embert ragad ki a régi, egyszerű, meleg, organikus közösségekből (vallási, céhbeli, földrajzi, falu) és tesz heterogén tagjává egy-egy nagy ipartelepnek, ahol az élő egyedeknek alig van több érzelmi közösségük, mint a szabadságukat, életszínüket és erejüket morzsoló és sápasztó óriás gépek alkatrészeinek: úgy lazulnak meg a régi összekötő kapcsok s a magányos ember „a világos, mint lazán összefüggő atomok értelmetlen chaoszát éli át.” „Világnézete a kisszerű materializmus, mely szerint „a dolgok és emberek reménytelenül széthulló miriádját csak a véletlen tartja össze, amit a költők udvariasan sorsnak neveznek.”1

Az irodalom az élet tükre. A költő, író annak a társadalomnak az arcát viseli, mely őt szüli és élteti. Amilyen a kor, olyan az irodalma. A magányosok heterogén társadalmának írói ennek a magányosságnak, magára maradottságnak a szócsövei. A közösség és boldog együttesség utáni vágy, vagy a régi és többé tán soha vissza nem térő, a képzelet által megszépített boldogságnak bús emlékei búgnak a magányosság költőjének lantján.

A XX. század három első tizedének nagy magányosai: Ady, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula közé tartozik Kosztolányi Dezső is.

Míg Ady a magyar életet, sorsot akarja és szeretné megváltoztatni robbanó erejével, ellenállást nem tűrő erőszakával; míg Babits az egyetemes eszmék és szépségek filozófiai magaslatára szeretné emelni a magyar irodalmi glóbuszt; míg Juhász Gyula „a szegedi puszták magányából az egyetemes szellemközösség ormai felé tör s keresi az utat az antik életimádat, keresztyén földöntúliság, a távol-kelet világába”, míg Tóth Árpád „álmaiba zárkózik és lemondóan viseli a nagyváros lüktető sebeit és zárt tárgykörében szabatosan komponáló művész”2: addig Kosztolányi Dezső A kis gyermek és a bús férfi panaszai-ban, Esti Kornél kalandjai-ban, Édes Anná-ban, egész költői és prózai munkásságában teljesen egyéni és új világot, új témakört nyújt.

Költészetének központja az én; költői látásának a szemüvege a mélabús hangulat: témaköre az élet ezer apró-cseprő bonyodalmai, jelenségei, tárgyai, dolgai. Lelke rendkívül fogékony az impressziók iránt. Nem egyéb az egész élet reá nézve, mint impressziók sorozata, melyek az ő csodálatosan érzékeny, az érzelmek legfinomabb árnyalataihoz simuló és előkelő zengésű hangszerén, mint egészen sajátságos, kosztolányis költészet zendülnek föl és zengnek tovább az olvasó szívében, mint az őszben szaladó vonat kattogásának monoton ütemű dallama.

Ennek a nagy szorgalmú, nagy műveltségű és a világirodalomban egyik legotthonosabb költőnek a témaköre aránylag nagyon szűk. Költészetéből „hiányoznak a kormozgató eszmék, vallás, haza és társadalom, éppúgy, mint a szerelem, a tavasz és a természet.”3

Első verses kötetének a címe: Négy fal között. Ez a cím, amellyel elindul a költészetnek halhatatlanságba vivő útján, szimbolikusan jellemző költői témakörére. Mintha nem mert volna kilépni a nagyvilágba, amely tele van nagy viharokkal, véres harcokkal, kegyetlen törtetésekkel, merésekkel és zord valóságokkal, hanem bezárkózott a „négy fal közé”, visszahúzódott a magányos ember egyedüliségébe, s onnan nézi a világot, amint az fölmerül előtte a gyermek és ifjúkor emlékeiben, elvonul a világirodalom remekeiben, vagy amint az élet robotos útján pillanatra ez és az eszébe ötlik, megsebzi vagy elgyönyörködteti szépségekre mindig nyitott lelkét. Az élet apró-cseprő tárgyait, impresszióit addig forgatja, simogatja, cirógatja, míg a nyers anyag mint egy kis japán nipp, egy rokokó legyező pattan ki költői varázskendőjéből, a mindennapi prózai valóság mint egy „zengő zeneverseny” csendül föl a lantján. Nézése a gyermek komolyan bámész tekintete és bánata a gyermek illanó bánata. Ezért ott a legigazabb, ahol a „kis gyermek panaszait” panaszolja. „A pillanatélmény, az örök érzés és hangulatváltozás ihleti, a válás búja, melyet új alkalmak bája enyhítően beragyog.”4

„Általában a szó mindig több, mint a tett,” – mondja Esti Kornél. És költészetében csakugyan a hangsúly inkább a formán van, mint a mondanivalón. Forma tekintetében költészete két csoportra oszlik: verses és prózai művekre. De szigorúan véve prózája is költői. A legköltőibb nyelvű prózaírónk, kinek stílusa az arányosság, mértéktartás, pontosság, a jó és szép hangzás, kellem, szín és zeneiség törvényeinek hódol. Nem lehet tudni, hogy a vers vagy a prózaíró Kosztolányi-e nagyobb, csak azt látjuk, hogy mindkettőben, versben és prózában a nyelvnek és stílusnak feltétlen ura s oly közvetlen és egyszerű, annyira a gondolathoz és érzelemhez, hangulathoz simuló, mintha gondolat és kifejezés egyszerre születnék nála.


Lírája

1907-ben jelent meg első verses füzete, a Négy fal között, mindössze tizenöt verssel s ő akkor 22 éves volt. E füzetben az első vers címe: „Lámpafény”. Szonett. Egyik legnehezebb, legmesterkéltebb, legművészibb versforma. Tökéletes készséggel mozog benne. Rímei választékosak, ritmusán ringva-ring a szavak dallama, mit aláfestenek az alliteráció és a sorközi rímek:

Már mint gyermek csodáltam, lám a lámpa

Alba Nevis (alias Unger Ilona 1886-?): A pokolban






A pokolban éjszaka víg zene szól,
Kötésig pőrén járnak a lányok.
Minden éjszaka ég a pokol,
Vörös tüzénél fakó cigányok
Nyúzzák a húrt a vonó alatt.
Vérkönnyeket sírnak a falak,
Rájuk tapad a gyilkos pára
És issza belőlük a lelket:
- No még egy csókot, utoljára.

A muzsika hirtelen zengésbe csap,
Tizenkét ékes, cicomás dáma
Perdül ki: - fején tollas kalap,
Térdet alig ver fátyol ruhája.
Eszeveszett, vad kánkánba fog,
Hajladozik, a csontja ropog:
… Oh, jaj, még nincs vacsora mára!
S étlen, csókvágyást hazudozva,
Sandít tánc közben a prédára.

A páholyok veretes karja felett
Az éj megrokkant gárdája nézi
A haláltáncot s elibe lejt
Egy leány a múltból; Margit, vagy Rézi.
Ez Rezsin ma, az Mimi. Szegény!
Oh, de unalmas, ócska regény.
Valami újra, frissre vágynak…
Borok tüzével abrakolják
Lomha paripáját a vágynak.

A pokolban ekkor már Mámor az úr,
Püspöksüvege, bársonypalástja
fénybe borítja a levegőt,
Hogy a nyomort itt senki se lássa.
Meztelen vállak, nóta, virág…
Ez a gyöngyélet! Ez a világ!
Kárpitolt fülkék rőt homálya
Gyönyörre hív s az üdvök üdvét
Osztja az utcák céda lánya.

És egyszerre kevéssel hajnal után,
Hogy a cécó már javába zajlik,
Vadít a pezsgő, csókol a lány;
Egy tompa durranás morajlik
A termen át s nyomban megette
Jön a „Miért?”, a „Hogy tehette?”
Faggatják: „Mi oka volt?” – Semmi!
Ezek a rongyok… Ez a festék…
Szeretnék újra hazamenni!...

A pokolban ijedten oszlik a fény.
Az ablakon át benéz a reggel.
Odafut néhány pincérlegény
Törlőronggyal, vizes üveggel.
A kihűlő kebel tövében
Nyílnak, nőnek a rózsák szépen.
S a pokol sok kárhozó lánya,
Enyelgéstől zsibbadt kezével
Sorban keresztet vet magára.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 4. sz. Hódmezővásárhely, 1910. márc. 15.

Sándor Jenő: A múltak árnya



Álmatlan, csöndes téli éjszakákon
Egy néma árny hozzám kísértni jár…
Reszketve húzódom meg én az ágyon:
Lehunyom a szemem, de egyre látom
És nem tudom, hogy mire vár.

Bejárja a szobám nesz nélkül, halkan,
Jöttét nem jelzi soha semmi hír…
Tekintete örökké ott csügg rajtam.
Úgy félek tőle! Szóra nem nyíl ajkam.
Az árny is néma, mint a sír!

A szebb napok emlékét sorba fogja,
Arcát gúnyos mosoly ragyogja át,
Hervadt rózsáim mind elémbe hordja
És jéghideg kezekkel szerteszórja
A múltnak édes mámorát.

Szeretném kérdni: mit keressz te nálam?
De választ tőle úgyse nyerhetek…
Miért kutatsz fel éji vak homályban?
Mért nem hagysz nyugton csendes, kis szobámban?
De rám néz s szólni nem merek.

Úgy félek most már, hogyha jő az éjjel;
szorongva várom, mikor tűn elő.
Kicsiny szobámban félve nézek széjjel,
Tudom, hogy itt lesz majd a vak sötéttel:
Hiszen –múltamnak árnya ő!

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 4. sz. Hódmezővásárhely, 1910. márc. 15.

Sándor Jenő: Megelégedés





Enyém a dal, tiéd az élet:
Az annyi élvet ígérő gyönyör
S míg te örömmel szívod mézét,
Engem lassan emésztő láz gyötör.

Enyém a vágy, te a valónak
Rózsás világát élvezed
S mi nékem fájó kínt okoz csak,
Virágözönt hoz az neked.

Enyém a múlt, te a jövőben
Látsz rózsaszínű álmokat
S míg lázasan várod te jöttét,
Az én szívemből lassú könny fakad…

De ha e könnyek dalra válva
Körülcsapongják arcomat:
Nincs lény, kivel cserélni vágynám
Reményt, vágyat, ábrándokat.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 4. sz. Hódmezővásárhely, 1910. márc. 15.

Alba Nevis (alias Unger Ilona 1886-?): Tutajon





Lassan úszott lefelé a tutaj, fodros hullámokat szántva a fekete vízen. A tűz már kialvó félben volt: a nedves homokrakáson nagyokat pislákolt a parázs s bár szállott még belőle füst a fehér csillagos ég felé, de a tutajfák között egész rakás szürke hamu berzenkedett már a szél érintésére s könnyű pelyhez táncra kerekedtek olykor, mintha tündérvánkosból szabadultak volna.

- Gazdám – mondta a menyecske s odatette a kis puha tenyerét az ura izmos vállára. – Aludni megyek… Egyben lehajolt s hátra kötött kendője alól forrón nézett a Stefán Zablovics szemébe, de az rosszkedvűen fordult félre:

- Isten hírével – felelte -, eredj.

Az asszony, Paraszka, azután fekhelyet készített magának, közel a tűzhöz; pokrócdarabokat, meleg rongyot halmozott össze, fejére húzta az ura tavaszi gubáját és lefeküdt.

A paraszt csendesen pipázott tovább, a hamurakás másik oldalán; kis zsíros kalapját letolta egész a szemöldökéig s lompos bocskorát kinyújtva, nagyokat köpködött a vízbe.

- Mitru – intette a lapátnál álló legényt -, vigyázz, hogy partnak ne menjünk.

A legény visszafordult és szembekacagott vele; tele volt ez a mosoly a katonaviselt rutén fickók bamba hetykeségével s két fekete szeme, mely úgy égett sovány, fiatal arcában, mint az ünnepi fáklya a szélben, tengersok önhittséget fejezett ki.

- Ne bojtesza! – felelte, azután hanyatt feküdt a gerendákon, arccal a kormánylapátnak s úgy igazgatta a tutajt, mely egyébként is nyugodtan úszott most lefelé a vízen.

Stefán Zablovics nem feküdt le; a hűvös novemberi szél nemigen bántotta a meleg bélésű gubában, csak épp a hosszúra nőtt, avas hájjal kent haját lóbálta meg egy kicsit s a pipája füstjét vitte bravúros sebességgel vissza az elhagyott havasok, otthoni viskók felé, melyeknek azért mondott pár napra búcsút, hogy hatalmas, fehér húsú szálfáit leúsztassa az Alföldre.

Stefánnak nagy lelki kínjai voltak ezen az estén s hallgatva az alvó menyecske egyenletes lélegzetvételét, önkéntelenül beharapta az ajkát:

- Mért hoztam magammal az asszonyt – gondolta. – Odahaza várt volna reám és gondozná a házat. Így Picur, a szomszéd ellophatja a tehenem elől a szénát s elhajthatja a juhocskákat. Az öcsém, az a mamlasz úgy se tudja meg, mert inkább szoknyák után szaladgál addig…

Ez azonban nem volt az igazi ok, de a másikat restellte Stefán bevallani, bár verejtékezett miatta a hűvös, novemberi éjszakában. S még a dohány, a zöld papirosba göngyölt kitűnő négykrajcáros „pacsku” se ízlett úgy neki, mint máskor.

Nil: Confiteor…






Mindig csalódtam. Az a sok-sok álom,
Mely a szívemből titkon kivirágzott:
Soha be nem telt. Vagy ha betelt: másnak.
Engem az élet nem mosolygó szájjal
Küzdött utamra. Befogott, igásnak,
Nehéz robotva s lelkemig fagyasztó
Kemény paranccsal tiltotta el tőlem
Az ifjúságot és az örömet…

Mindig csalódtam… Akihez jó voltam:
Engem csak bántott. Akinek a lelkem
Hajnalos fényét bízón megmutattam:
Mohó kezével nyomban letörülte
A szivárványos, tiszta ragyogást.
Aki előtt a szívem nyitva hagytam:
Gondatlanul és sáros lábbal lépett
Fehérselyem oltári szőnyegére –
S akiért sírtam: rajtam kacagott.

Midig csalódtam: önmagamban is…
Hittem, hogy bátor és erős a lelkem –
Suhogó szárnya föllendít az égig
S a kéksugártól izzó napközelben
Koldusszívem is megtalálja még
Soha be nem telt, szép álommeséit…
Hittem vakon, botorul, esztelen,
Gőgös bízással… Most tudom: hiába.
Szegény lelkemnek nincs is – és ha van:
Törött a szárnya…

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 4. sz. Hódmezővásárhely, 1910. márc. 15.

Sz. Szigethy Vilmos: Egy könnyelmű asszonyról



Éjfél után három órakor a főhadnagy fölköltötte a feleségét. A tiszt csak nemrégen érkezett haza, lábujjhegyen lépett a lakásba s az ebédlőben akart a díványon aludni. Úgy számított, hogy elég ideje lesz reggel is megbeszélni az asszonnyal a dolgot, főleg azért is jobb lesz a reggel, mert addigra megtalálhatja a szükséges kifejezéseket. Aludni azonban nem tudott s a gondolkodás teljesen fölizgatta. Számok röpködtek előtte a levegőben s látta magát polgári ruhában véghetetlen nagy tehetetlenségben, mint aki meg sem tud mozdulni azon az úton, amely a kenyérkereséshez vezet.

Erre fölugrott s szinte rohant a hálószobába, ahol az asszony csak az imént aludt el. Eddig virrasztott s várt, szinte azt lehet mondani, hogy a beteljesülés reménysége nélkül leste a csodát, ami csak a mesékben keresi föl az embert.

Az ajtóban megállt a főhadnagy s tekintete a vézna asszonykára tévedt. Milyen ráncos a homloka szegénykének, pedig jóval alul van a harmincon s milyen sápadt az arca, holott most kellene azon májusnak virulnia minden rózsájával.

Az megérezte, hogy nézik, fölérzett.

- Te vagy? Épp most aludtam el.

A hangja csupa mentegetődzés volt és úgy hangzott, mintha hozzátette volna még: ne haragudj, amiért nem vártalak be, bocsáss meg a hitványságomért, de látod, milyen gyönge teremtés vagyok.

- Feküdj le – mondta később az asszony. – Fáradt leszel reggelre.

A főhadnagy járt néhány sort a szobában, aztán leült az ágy szélére. Úgy mondta tompán, majdnem hörögve:

- Baj van.

A elesége meggémberedve hallgatott. csak az arcán gyűlt össze még több ránc, mintha jele volna mindegyik a belül folyó fájdalmas rettegésnek.

- Most már nem tudom, mi lesz, mindennek vége – folytatta a főhadnagy, és letette sapkáját, amelyet eddig a fején felejtett, mintha csak azzal együtt tudna gondolkozni.

A feleségére rá se nézett, maga elé bámult a sarokba egy pár félretaposott sarkú női cipőre.

- Öt feljelentés van ellenem, adósságért valamennyi.

- Jaj! – hörögte az asszony.

 - Nincs szépíteni valóm, piszkosaknak szoktuk ezeket nevezni, a hasonló bajból alig menekül meg minden tízedik ember.

- Ma délután ki is hallgattak. Nem látok semmi segítséget, a rokonságnak nincs pénze, kezest a jelen körülmények között nem kapok, a hitelezők valóságos piócaszívással rohantak meg.