2016. jan. 26.

S. Varga Pál: A vágytalan boldogság költője








(Czóbel Minka költői világképéről)

1. Czóbel Minka és a magyar líra hagyománytörténete


Czóbel Minka költészete – a Nyugat iránta tanúsított érdektelensége folytán – hosszú időre feledésbe merült; Pór Péternek köszönhető* (* Az új népszemlélet művészi lehetőségei: Czóbel Minka lírája. In Pór Péter, Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában Bp., 1971. (IF 73.) újrafölfedezése megelőzte az elmúlt évtized hagyományváltási  mozgalmát. Ez az újjászületés,amelyet az alkotó költészet is hitelesített Weöres Sándor állásfoglalása révén* (* Az 1974-es – PÓR Péter válogatta – Boszorkánydalok című kötethez előszót ír („Múltszázadvégi és századunk-eleji munkássága úttörő és időt álló érték”, mondja). A Három veréb hat szemmel című kötetben pedig (amelybe a költőnő hét versét veszi el) egyetértőleg idézi Pór véleményét, amely szerint a Fehér hyacinth tükör s a hozzá hasonló versek építési módja „néha talán közelebb áll már Mallarméhoz, int a dekadensekhez.” (Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Összeállította, sajtó alá rendezte, magyarázó jegyzetekkel és utószóval ellátta Weöres Sándor. Bp., 1982. 473. ), jelzésnek számított tehát: a hagyomány nincs rögzítve, összefüggésrendszerét mindenkor azok a kérdések alakítják ki, amelyeket a múltban létrehozott műveknek teszünk (vagy nem teszünk) föl. A sok évtizedes feledés ugyanakkor okok után kiált, s ha az „ami van, az szükségszerűen van” okoskodás folytán eltúlzottan is, nem indokolatlanul hangsúlyozódtak az oknyomozás során e líra fogyatékosságai.* (* Mindenekelőtt Nagy Miklós recenziójára gondolunk – szerinte „Túlzott rehabilitációra nincs szükség” (Pór Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmába. ItK 1874. 763.), illetve Könczöl Csaba hasonló hangvételű írására (A dilettáns bátorsága. Életünk, 1975. 2. szám.) Nehéz volna azonban vitatni, hogy hasonló (jellegű) fogyatkozásokat hajlamos „megbocsátani” az irodalomtörténet-írás olyan szerzőknek, akik fellépésüktől fogva szerves részei a hagyománynak, vagy akiket a konszenzus időközben a hagyomány részévé avatott.

Nos, Czóbel Minka lírájának reneszánsza természetesen még akkor sem teljesen mentes ellentmondásoktól, ha ma már – Pór Péter tanulmánya után két évtizeddel – nagyjából világosan látjuk, melyek azok a kérdések, amelyekre ez a líra ad választ a legautentikusabban, ha – stílustörténeti frazeológiával élve – megállapítjuk, hogy Czóbel Minka költészete a szecesszió és a szimbolizmus vonzáskörzetében mozog, s – irodalomtörténeti szempontból nézve – konstatáljuk, hogy kulcsszerepe van az 1890-es évtized magyar lírájában. E kulcsszerep nem csupán annak tulajdonítható, amit a költőnő létrehozott, hanem annak a még a Komjáthyénál is bonyolultabb, kanyargósabb útnak is, amelyen a modern lírai irányzatokhoz közelített; a népnemzeti lírától a modernségig a korszak valamennyi líratörténeti stációját megjárta, s valamennyi nyomot hagyott változékony költészetén. Ellentmondásosságát csak fokozza, hogy mihelyt rátalált az alkatának megfelelő útra, rögtön meg is torpant rajta. Dilettáns azonban nem volt: fogyatkozásai inkább írhatók az útkeresés, a szereptévesztés, az elszigeteltség, a visszhangtalanság rovására, még ha ezek olykor nem is választhatók el szigorúan a tehetségtől. Legjobb verseiben – sokszor csakugyan nem azt fedezve föl, aminek fölfedezésére vállalkozott – éppen azt „találja el”, „hogyan kell új módon, a már létező új érzéseknek megfelelően lírai formát teremteni.”

Pályája már csak azért is jellemző, mert a magyar lírában – a franciával ellentétben – nem egy csapásra, nem egy nemzedékváltás hevességével nyert tért az új lírai kifejezésmód (valójában persze a francia romantikus lírától sem volna méltányos elvitatni a klasszicista témamegverselő poétika ellen irányuló törekvéseket). A magyar költészetben sok évtizedes, lassú és ellentmondásos folyamat volt e paradigmaváltás, amely legalább annyit köszönhet Arany János (bizonyos szempontból csakugyan klasszicista poétikájú) lírájának, mint a „modernek” (sokszor hagyományosan témamegverselő)költészetének. Ám beszéljünk akár a francia, akár a magyar líráról, hirdessük bármily meggyőzően is, hogy a moderneknél „a technika (a poétikai program) teljesen egybefolyt az ideológiai programmal és viszont”, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a költői technika ilyetén előtérbe kerülése elképzelhetetlen lett volna a korábbi, közmegegyezésen alapuló világképnek, az arra való hivatkozás lehetőségének elvesztése nélkül. Poe elhíresült esszéje, amely látszólagos cinizmusával a költői technikára irányította a figyelmet, valójában azt a súlyos ellentmondást hivatott áthidalni, hogy a költőnek önmaga által is tudottan fiktív szubjektív tartalmakat kell a magánvaló látszatával felruháznia, „a valóság álruhájába öltöztetnie”. Ám a költők általában a hagyományos világkép megrendültével sem következtettek arra, hogy végképp el kellene utasítani annak a – verseik gyakori ihletőjéül sejtett – „mélység”-nek a létezését, amely, tapasztalatuk szerint, egy művelődéstörténeti korszak számára a vallás világképében tárult föl.* (* Hölderlin például, úgymond Heidegger, arra vállalkozott himnuszaiban, hogy az istenek eltűntével új módot találjon ama rejtett hatalomnak a megjelenítésére, amelyet a „szentül gyászoló” („das Heiligtrauernde”) az elhalványult istenképek hátterében sejt. („Die heilige Trauer ist entschlossen zum Verzichten auf die alten Götter, aber – was will dabei das trauernde Herz ander, als: im Weggeben der Götter deren Göttlichkeit unangetastet zu bewahren. Dass die Götter entflohen, heisst nicht, dass auch die Göttlichkeit aus dem Dasein des Menschen geschwunden ist, sondern heisst hier, dass sie gerade waltet, aber als eine nicht mehr erfüllte, als eine vendämmernde und dunkle, aber doch mächtige.” Hölderlins Hymnen „Germanien” und „Der Rhein”. In Martin  HEIDEGGER, Gesamtausgabe. 2. Abteilung, Vorlesungen 1923-1944. Bd. 39. Frankfurt a. M., 1980. 95.) Ha a költő – minden pozitivista hidegfejűsége ellenére – nem volna maga is az orfikus világlátás, az analogikus gondolkodásmód, a mágikus nyelvszemlélet, a prelogikus tudat igazságának titkos híve, képtelen volna a valóság álruhájába öltöztetni a „fiktív” entitásokat. Cinizmusa legföljebb abban van, hogy tudja, milyen szavakkal, milyen grammatikai-poétikai effektusokkal miféle hatásokat lehet elérni, miféle archaikus tudatszférákat lehet aktivizálni a befogadóban. Meglehet, e tudását-tudatosságát is csak azért hangsúlyozza annyira, hogy orfikus szimpátiáit elleplezhesse. (Talán Komjáthy Jenő is jobban járt volna, ha a műalkotás hatásmechanizmusának kiszámíthatóságára apellál, mintsem a „spiritualizmus” tapasztalatainak tudományosságára.) A művészet története egyébként mindenfajta cinizmus nélkül is tekinthető olyan szenzuális technikák történetének, amelyek a valóságra adott reakciókat váltják ki a befogadóban.* (* L. pl. GOMBRICH, Ernst Hans, Illúzió és művészet. In GREGORY, Richard Langton – GOMBRICH e. h. (SZERK.), Illúzió a természetbe és a művészetben. Ford. FALVAY Mihály és NÉMETH Ferenc. Bp., 1982.) Szemlátomást összefüggés van tehát a művészi technika problematikájának előtérbe kerülése, s a világképi válság, a művészet világképi paradigmaváltásának megnyilvánulása között.