2016. jan. 22.

Simon István: Orgonabokor





A rádió közölte tegnap a hírt,
hírek közt, hangos beszédek után,
hogy most, télen, január derekán,
lilakék gyertyáit felgyújtva, kinyílt
kopasz zalai tájon valahol,
egy árva bokor, orgonabokor.

Palánk mellett, gondolom – ott, hol a ház
meszelt falát mindig éri a nap,
s a rózsafák fején zsák a kalap
(hiszen rózsáira a gazda vigyáz),
ott nyílt ki, míg rá senki se gondolt,
tél közepén pár virágot bontott.

Mert süt a nap, meleg van, lám tizenöt
celzius, és ez az árva bokor
kapja magát és mindent kipakol,
hirdetni már most is a fényt, levegőt,
életet! S hol úgy fehérlik a fal,
mereng lilakék virágaival.

Sejti-e szegényke, hogy holnapra már
lefagyhat, ágait hó lepi be,
csipog fölötte fázó cinege,
s mit tavasznak hitt, az tél volt, január?
Mindegy, nem arra gondol, mi lehet,
csak betölti, amiért küldetett.

S mi egy nyíló májusi orgonafa
őhozzá képest, ki a tél derekát
felvirágozta az élő virág
tavaszával? Mert nekem ő a csoda,
hogy lássam meg: nincs lehetetlen,
amit tennem kell, most kell tennem.

Tudom, lefagy; de ősszel is lekaszál
minden virágot a sors, legalább
ő csoda volt, szívünkbe itta magát,
s így örökké él a hős orgonaszál,
mert a télben is lett tavasza. –
Mindig a bátornak van igaza.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 41-42. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Báró Balassi Bálint: Kit egy szép leány nevével szerzett




Siralmas nékem
Idegen földön
Már megnyomorodnom;
Szivem meghervadt
Nagy bánat miatt,
Nincs már hová fognom.

Laktam földemrül,
Szép szerelmemrül
Mikor gondolkod(om),
Jutván eszemben:
Ott én mint éltem!
Könyveimet hullatom.

Mint a szarvas-fi
Anyja után ri,
Ha tűle eltévedt:
Szívem úgy hal, vész,
Halálra már kész,
Hogy oda nem mehet.

Már ha nem látom,
Bár csak hallanom
Adná isten űtet,
Ki velem együtt
Sok szerelmet tűrt, -
Vennék még is kedvet.

De igen ritkán
És bizontalan
Hírt felőle hallok:
Akkor sem mertem
Űtet kérdeznem, -
Mint rab csak hallgatok.

Ki miatt kedvem
Szintén oly nekem
Mint nap az esőben,
Vagy mint a zöld ág,
Ki hamar elagg
Téli rút üdőben.

Vagyok már szinte’
Özvegy gerlicze,
Szomorú én éltem,
Nem kell arany láncz,
Sem penig víg táncz,
Nincs semmihez kedvem.

Felejtett árva
Itt mint pusztában
Csak remete módra
Tengek, nem élek,
Lenni sem lélek,
Miért jutottam búra.

Ti mezők, hegyek,
Berkek, szép völgyek
Kiben gyakran jártam,
Szép szelid vadat,
Hangos madarat
Ott hallottam, láttam:

Isten hozzátok
S adja! rajtatok
Az avagy örvendjen,
Az (a) ki akkor
Engem szeretett,
Mostan se feledjen.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 73. old. – Bp., 1903.

Tóth Árpád: Orgona






Bár holtra metszé kertész görbe kése,
még édesíti a fanyar szobát,
s a hűs homályon úgy remeg tovább
illatja, mint halk húrok reszketése.

Ám olykor egy-egy függöny rezegése
a lila fürtön arany fényt dob át,
s felgyújtja, mint egy nagy kevély opált,
melynek szikrázva szédít szívverése.

Óh én szerelmem, kit sok ferde kés
már halni vágott: bú és szenvedés,
óh édes emlék, te is így jelensz meg:
olykor: sóhajtó illat, hűs zene,
és olykor: tágra nyílt opál szeme
egy-egy felfénylő, drága, ritka percnek…

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak  40-41. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Báró Balassi Bálint: Az Oceán mellett




(rövidítve)

Kegyelmes Isten!
Kinek kezében
Éltemet adtam,
Viseld gondomat,
Vezéreld utamat,
Mert csak rád maradtam.

Most is csak benned
Reménségemet
Uram! helyheztettem:
Magam rád hattam,
Rád támaszkodtam,
Tealád vetettem.

Hallgass meg azért
Te nagy nevedért
Én könyörgésemben:
Mutasd meg jódat,
Sok áldásodat
Az én szerencsémben.

Add meg énnékem
Én reménségem
Szerént való jódat,
Áldd meg fejemet,
Ki bízik benned,
S viseljed gondomat.

A szép harmatot
Miként hullatod
Tavaszszal virágra:
Sok jódat, uram!
Ugy hullasd reám,
Te régi szolgádra.

Hogy mind holtomig
Szivem legyen víg,
Téged magasztalván,
Mindenek előtt
S mindenek felett,
Szent nevedet áldván.

Ezeket irám
Az tenger partján,
Oceanus mellett,
Kilenczven egyet
Mikor jegyeztek
Másfél ezer felett.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 72. old. – Bp., 1903.